A felvételt meghallgatva jogosnak tűnik, hogy Luigi Nono (1924-1990) Prometeo, avagy a hallás tragédiája című művének műfajáról - miként erről a Batta András szerkesztésében megjelent Operakönyv idevágó fejezete tájékoztat - könnyebb megmondani, hogy mi nem, mint hogy mi igen. Merthogy, a nem-fogalmakkal való körüljárás megannyi zsákutcától kíméli meg az érdeklődőt. Operakönyvben nem-opera? Igen, ráadásul jogosan. A kompozíció, melynek ősbemutatója 1984-ben Velencében volt, majd a második, átdolgozott verziójáé 1985-ben Milánóban, már-már a zenemű kritériumának határait feszegeti.

Ami műelemzésként (műismertetésként) furcsa és megfoghatatlan, szinte konkrét valósággá lényegül át a felvétel meghallgatásakor, miközben az munkál agyunkban: vajon hogyan gondolta Nono? Mert róla sok minden elmondható, de hogy naiv lett volna, az aligha.
Márpedig nehéz elképzelni, hogy a 80-as évek közepén beül a közönség (bármilyen közönség), s az őt körülvevő hangzás alapján "vevő" a szerzői szándékokra. Voltaképp még a "felkészült" hallgató sem méltó partnere a szerzőnek... manapság sem.

Nem kétséges: kevesen hajították oly messze dárdájukat a jövőbe, mint Nono. E kései műve afféle szellemi végrendelet, tartalmazza mindazt a tudást, amit átörökítésre méltónak talált. Prométheusz a kiválasztott, az ő alakja ébreszt kozmikus léptékű gondolatokat; Nono kiindulópontként felvázolja a világ keletkezését - míg a másik végpontján a kultúrtörténet romjaiból új utópia sejlik fel, az emberiség megmenekülése. Hesiodostól Walter Benjaminig, Verditől Schönbergig, a kultúrtörténet értékei gazdag változatosságban villannak fel (szövegként, idézetként, allúzió, analógia vagy épp allegória formájában).
Nyilvánvaló: filozófikum e mű, amely nem egykönnyen adja meg magát a hallásnak. Nem véletlen a célzás "a hallás tragédiájára". S nem hibázhatunk, ha a mű speciális műfajaként jelöljük meg a tanulságot, "a hallás tragédiáját".

Nono számára azonos értékűek, hasonló valóságtartalommal bírnak a különböző definíciók: a fül az emberi kommunikáció kulcsa (Kant), a lélek kapuja (pszichoanalízis), kapu Isten szavához (zsidó hagyomány szerint). Ugyanakkor a hallás nem mindig képes a "lényeget" kihallani, az esetleges, a járulékos zajok-zörejek elhalványíthatják a tényleges tartalmat. Hiába tehát a figyelmes odahallgatás, ha a zavaró tényezők erősek. S az egyidejű közlések közül ugyan ki tudná megítélni, mi a legfontosabb... Akusztikus ingerek veszik körül a hallgatót, a verbális közlések egyidejűsége is nehezíti az értést. Sajátos akusztikai palimpszeszt.

A zenehallgató gyakran nem vágyik többre, mint kikapcsolódásra (a mindennapok realitásából), gyönyörködésre (akusztikusan  a legkönnyebben appercipiálható dallamokban) - s ha szöveges zenét hall, már-már elvárja, hogy a szöveg mintegy fogódzót jelentsen számára. Mindebből semmit sem kap meg Nono művében! Pontosabban: a szerző e kompozíció által arra készteti a hallgatót, hogy újraértékelje a zenéhez (s általában a művészetekhez, sőt, magához a léthez) való viszonyát.   
E sorok írója szerint ez - mindennemű segítség nélkül - meghaladja még a kiválasztottak, az elit szellemi szintjét is. Segítséggel viszont mindenkihez eljutnak az értékes "üzenetek".

Éppen ezért felbecsülhetetlen a col legno új felvétele, amely a 2008-as év első negyedévében a kortárs művek kategóriájában kiérdemelte a Német Lemezkritikusok díját. Az album voltaképp három részből áll: az egyik tartalmazza két CD-korongon a művet, a másik afféle vezérkönyv, amelyből időarányosan követhetjük (többnyelvű fordításban) az elmondottakat-elénekelteket, a harmadikban pedig a szövegkönyvön túl a produkció résztvevői hozzák közelebb egy-egy rövid írással az érdeklődőkhöz a kompozíciót.

Az érdeklődő próbál "fogást keresni" a művön, hogy megismerhesse, s ezáltal birtokába vegye. Ez azonban még így, az értékes segédeszközöket használva is időigényes vállalkozás - annál is inkább, mivel gondolatgazdagsága mindegyre elgondolkozásra (tehát, ha úgy tetszik: az idő megállítására) késztet. A Prometeót nem elég végighallgatni - pontosabban nem végighallgatni érdemes. Méltó viszont arra, hogy az immár példázat értékű "mit vinnél magaddal a lakatlan szigetre..." listájára felkerüljön. Talán egy lakatlan szigeten lenne annyi időnk, hogy felfejtsük a gazdagon rétegzett szöveg gondolatiságát, s képesek legyünk áttekinteni a zenei megjelenítés indítékait is.

Addig viszont marad az ismerkedés e művel - s a meghallgatások közötti időben az elgondolkodás mindazokon a kérdéseken, amelyeket kiben-kiben életre hív. Bizonyos szempontból szertartászene, amelyet az előadók celebrálnak, s amely aktív közönségre számít (olyanokra, akik képesek ráhangolódni e gondolati síkokra).
Ha belegondolunk: az előadók közé nemcsak tényleges megszólaltatói tartoznak, hanem mindazok, akik részt vettek azokban a folyamatokban, amelyek eredményeképp a felvétel elkészült, s immár széles közönségréteget célozhat meg.

Éppen ezért, e felvétel díja sokaké: a szerzőé, az előadóké (akik közül többen részt vettek a szerző irányításával valamely korábbi előadásban, azaz közelről nyertek bepillantást az alkotói műhelybe - SWR-produkció), s hasonlóképp megilleti a felvétel készítőit - és nem utolsósorban a kiadót, amely megannyi kortárs zenei rendezvény felvételével akusztikus zenetörténetet írt.

Amikor ilyen művet hallgatunk (NB. negyedfél évtizedes alkotást!), fényévekre távolodunk a napjaink zenéje iránt viseltetett ellenérzésektől, a kicsinyes szempontoktól, amelyek disszonanciák létjogosultságát vitatják (jóllehet e fogalmon koronként különböző hangzást értünk!) és hasonlóktól. Ugyanakkor nem vitás: bármeddig is jussunk a Nono által közöltek megértésében, megkapjuk azt a többletet, amely lehetővé teszi, hogy "más füllel", megannyi elfogultságtól megszabadulva hallgassuk bármely kor muzsikáját.

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1