Ha egy magyar értelmiségi azt olvassa valahol, hogy Tragédia, nagy kezdőbetűvel, rögtön tudja, hogy Madách drámai költeményéről van szó. Irodalmi és színházi berkeinkben ez a műfaji megjelölés egyet jelent legjelentősebb drámánkkal. Ennél nagyobb elismerést aligha kaphat műalkotás az utókortól.

Az ősbemutató színlapja

Amikor 1933-ban megjelent az első monográfia Madách művének akkor ötven esztendős színpadi pályafutásáról, még nem volt kézenfekvő a közbeszéd számára lerövidült cím. Németh Antal azt a címet adta munkájának, hogy Az ember tragédiája a színpadon. Amikor pedig 1990-ben Koltai Tamás a folytatás megírására vállalkozott, ő már a tárgyszerű pontosságon túl nyilván az előd iránti tiszteletből választotta ugyanezt a címet, zárójelben utalva a tárgyalt 1933 és 1968 közötti időszakra.

2008 szeptemberében volt az ősbemutató százhuszonötödik évfordulója. Ebből az alkalomból jelent meg Enyedi Sándor bibliográfiája A Tragédia a színpadon - 125 év címmel, és rendezett kamarakiállítást a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára Az ember tragédiája - Színpadi újítások a két világháború között címmel.

Jászai Mari mint Éva a párizsi színben. (Streliczky felvétele)

Enyedi Sándor eddigi tevékenysége alapján is tudható, hogy szenvedélyes szerelmese a Tragédiának. Gazdag színháztörténeti munkásságában megkülönböztetett helyet foglal el a drámai költemény színpadi pályafutásának kutatása (A Tragédia amerikai pályafutásához, 1983; Magyar nyelvű Tragédia-előadás Bukarestben, 1983; Goga, Madách és az erdélyi magyarok, 1992; Az ember tragédiája vidéki előadásai 1884-1918, 1997; Janovics örökségéről. Janovics Jenő: Az ember tragédiája felújításai, 2000; Az ember tragédiája bemutatói. I. Az ősbemutatótól Trianonig, 2002; Az ember tragédiája bemutatói. Az első hatvan év, 2005). Most azonban hajmeresztő dologra vállalkozott: összeállította a dráma hazai és külföldi bemutatóinak teljes bibliográfiáját. Olyan kézikönyvet adott a színháztörténészek kezébe, amelyre nyugodt szívvel támaszkodhatnak a késő utókor monográfusai is.

Az 1. számú adat a Nemzeti Színház 1883. szeptember 21-i premierje Paulay Ede rendezésében, Nagy Imre, Jászai Mari és Gyenes László főszereplésével. Az utolsó, 1151. szám alatt egy utazóegyüttes, a Trambulin Színház 2006. április 27-i bemutatójának adatai találhatók. Közötte ott van pontokba szedve, tőmondatokban a magyar színháztörténet, a magyar szellemtörténet, a magyar társadalomtörténet és az egész magyar történelem. A száraz adatok mögött híres és ismeretlen színészek, színházak és egy ország sorsa rajzolódik ki. A szerzőnek arra is van gondja, hogy - szögletes zárójelben - a téves adatokat feltüntesse. Ilyenkor kénytelen kilépni a bibliográfus szigorúan körülhatárolt szerepköréből, és megosztani gondjait az olvasóval. Mindjárt a történet legelején találni ilyet: Balogh Alajos társulatának állítólagos előadása, amelyet alig három hónappal a Nemzeti ősbemutatója utánra tesz a Madách-repertórium, a Színházi Élet 1923-ban megjelent Madách Albumának egy mellékmondata nyomán került be Németh Antal monográfiájába. Valójában öt hónappal később, Kolozsváron folytatódott a Tragédia színpadi története: E. Kovács Gyula rendezte, ő játszotta Ádámot is, Lucifer Szentgyörgyi István volt. Éva szerepében Jászai Mari lépett fel vendégként.

Az ember tragédiája nem egyszerűen egy magyar dráma. Mindig túlmutatott önmagán. Amikor játszották, és amikor nem játszották. Amikor engedték, és amikor tiltották. A hatalom gyakran rettegett tőle. Hol a párizsi színtől, hol a falansztertől. Mindig voltak fanatikus hívei és fanatikus ellenségei. Ellenségei hol túlságosan pesszimistának, hol túlságosan parlaginak ítélték. Hol Goethe-utánzót, hol rosszkedvű vidéki nemest láttak szerzőjében, aki Alsó-Sztregováról nézi a történelmet. Enyedi Sándor kiváló munkájában mindez benne van. Ott van a sorok közt. Mert adattárát olyan figyelemmel érdemes olvasni, hogy megszólaljanak a szereplői. Hogy szóljon hozzánk Lugosi Béla, aki - még mielőtt karriert csinált volna Drakulaként - New Yorkban magyarul eljátszotta Ádámot a Lexington Theaterben, majd Chicagóban és Clevelandben. Vagy Szeleczky Zita, aki Argentínában szervezett Magyar Nemzeti Színházat, megrendezte Madách művét és eljátszotta Évát. Vagy Kazal László, aki huszonnégy évesen dús szőke fürtű daliaként Kiskunfélegyházán, Csongrádon, Kalocsán, Veszprémben és számos más helyen "adta" Ádámot Károlyi János vándortársulatának tagjaként. (Éva néhány alkalommal Ladomerszky Margit, Lucifer pedig Kovács Károly volt. Az előadást Sarlai Imre rendezte, aki szintén fellépett Luciferként, miután korábban sokfelé megfordult Ádám szerepében.)

Lukács Margit mint Éva, középen Várkonyi Zoltán (Vajda M. Pál felvétele

Az 1151 adat között vannak kiemelkedő, középszerű és csapnivaló előadások. A szereplők többségének a neve a szakembernek sem mond semmit. Nem tudjuk, milyenek lehettek, hogy néztek ki. De azt tudjuk, hogy színészek voltak, utaztak városról városra, és hogy "eljátszták" Ádám, Éva, Lucifer szerepét. Emléküket talán már csak ennek az adattárnak a nehezen összekapart forrásai őrzik. Mások meg jó ismerőseink, csak éppen nem tudjuk őket elképzelni a Tragédia főszerepeiben, mert közben megöregedtek, meghíztak, szerepkört váltottak, ifjú hősből kedélyes atyák vagy komikusok lettek. És ott vannak azok az előadások, amelyeket a közelmúltban láthattunk, vagy amelyeket hanglemezen, videokazettán akármikor újra megnézhetünk. Az egyik felháborítja a klasszikus színjátszáson nevelkedett Madách-rajongókat, a másikon elalszanak az új és új értelmezésekre, "olvasatokra" kíváncsi reformpártiak. Enyedi Sándor könyve ünnepek és hétköznapok krónikája. Benne van a magyar színészet minden keserve és dicsősége.

Az úttörők kockázata, de egyben joga is a tévedés. A könyv hibái és hiányosságai cseppet sem kisebbítik a szerző érdemét. A vállalkozás komolysága miatt egyikről-másikról mégsem illik hallgatni.

Az 1934-es, második szegedi szabadtéri előadás Ádámjaként Somlay Artúrt tünteti fel a szerző. Ezzel szemben egy másik Tragédia-rajongó, Lengyel György bevezetőjében az olvasható, hogy "sajnos azoknak a nagyszerű színészeknek a sora is jelentős, akiket különböző okokból ťelkerültŤ pályája során a Tragédia három meghatározó, vagy egy-egy jelentős szerepe. (Például Bajor Gizi és Somlay Artúr Évával és Ádámmal csak egy nem rögzített rádiófelvételen találkozhatott)". Az igazság az, hogy Ádámként először valóban Somlayt hirdették meg Szegeden, de végül Lehotay Árpád játszotta felváltva Táray Ferenccel, aki az előző évi, Hont Ferenc-féle előadásban Lucifer volt.

Bizonyára a szakbarbár is megszólal bennem, ha fájlalom, hogy - néhány egyéb hiány mellett - a második francia nyelvű bemutató, a strasbourgi Théâtre Jeune Public bábelőadása csak egy magyarországi vendégjáték kapcsán szerepel, az 1998-as colmari premierről nem tud a szerző. Pedig külön érdekessége a Tragédia franciaországi történetének, hogy mindössze kétszer mutatták be, és mindkétszer bábszínházban. Az első, 1937-es premier Párizsban, Blattner Géza bábszínházában, az Arc en Cielben volt, mint arról a 853. számú adat is tájékoztat. (Ebből csak a rendező, Walleshausen Zsigmond neve maradt le, amely pedig megtalálható a forrásként megjelölt A. Tóth Sándorról szóló kötetben.)
A Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának kiállítása - mint a címe is mutatja - a szcenikai megvalósítások újszerűségét kívánja hangsúlyozni. Rendezője, dr. Kis Domokos Dániel a Városi Színház 1926-os, a Szegedi Szabadtéri Játékok 1934-es és a Nemzeti Kamaraszínház 1939-es előadásának díszletterveit és jelenetfotóit mutatja be. Természetesen el lehet gondolkodni azon, valóban mindhárom produkció olyan jelentős-e, hogy indokolja a választást. A Városi Színház Sebestyén Géza igazgatása idején bemutatott Tragédiája (amelynek adatai közül Enyedi könyvében hiányzik mind a rendező, Bánóczi László, mind pedig a tervező, Baja Benedek neve) valóban elsősorban a szcenikai megoldásai miatt érdemel figyelmet. Németh Antal, a szemtanú ezt írja monográfiájában az operett- és operajátszásra szakosodott vállalkozás évadnyitójáról: "Az előadás a valóság fölé igyekezett emelni a Tragédiát, és ez elsősorban a színpadképek terén sikerült. Bánóczi dr. eredeti szöveg-átdolgozása jeles dramaturgi munka volt. Az anyagi eszközök korlátozottsága azonban nem adott módot teljes értékű előadás létrehozására. Színes, nagyvonalú, modern orosz díszlettervek emlékét felidéző, gyakran expresszív erejű, festői színtérjelzések előtt ťa színészek avult kosztümben mozogtakŤ, mert jelmezekre már nem telt. Ennek a stílusellentmondásnak a megállapítása jellemzi az est mélyebb elemzésébe bocsátkozó kritikát." Németh Antal szavait erősíti meg a most látható kiállítás, amelynek nagy felfedezettje a méltatlanul elfeledett Baja Benedek; rövid pályája során még az irkutszki Operaháznak is tervezett, beutazta a Távol-Keletet, majd az UNIO Rt. színházainál, később pedig a Vígszínháznál dolgozott.
Az 1934-es szegedi előadás is elsősorban abból a szempontból tarthat számot érdeklődésre, hogy mint a második szabadtéri Tragédia-előadás, felhasználja az előző év tapasztalatait. Az ötszáz statisztát felvonultató, monumentális rendezésben - a főrendező nyilatkozata szerint - "a fogadalmi templom előtt erősebben kell hangsúlyozni a Tragédia misztériumjellegét. [...] Eltekintve az első három és az utolsó színtől, a Tragédia többi része tulajdonképpen vízió és álom - így a színpad építése, valamint a rendezés is ezt az álomszerűséget, víziószerűséget próbálja megvalósítani." Bánffy Miklósnak, Oláh Gusztávnak és Fülöp Zoltánnak sikerült az, amivel az előző évben Hont Ferenc és a tervező Budai György kudarcot vallott: a vetített hátterek alkalmazása.

A három kiválasztott előadás közül kétségtelenül Németh Antal 1939-es kamaraszínpadi változata az, amely minden szempontból helyet érdemel a kényszerűségből szűkmarkú válogatásban. Ebben a tárlóban is egy méltatlanul elfeledett személy, Viski Balázs László tervei láthatók. Izgalmas, a trecento oltárképeit idéző hátterei, amelyek Ádám kiábrándulásait követve mindig önmaguk ellentétébe fordultak át, követték a mű gondolatiságára koncentráló előadás puritán formanyelvét. És a szerény kiállítás egyben Németh Antalnak is emléket állít, aki élete utolsó három évében, váratlan nyugdíjazásától korai haláláig a Színháztörténeti Tár elődjénél, a Színháztörténeti Osztályon dolgozott.

Egy könyv és egy kiállítás. A Tragédia színpadi pályafutásának 125 éves évfordulóján ennyire futotta az ünneplésből. Szeptember 21., az 1883-as ősbemutató dátuma 1984 óta a Magyar Dráma Napja. A magyar színházak az idén azzal ünnepelték a kerek évfordulót, hogy sehol nem mutatták be Madách drámai költeményét.

BALOGH GÉZA