Nem vitás, hogy a cseheknek különleges tehetségük van az öniróniához. Még el sem kezdődött az első világháború, amikor egy éhenkórász és filléres honoráriumokért különféle álneveken publikáló ifjú, bizonyos Jaroslav Hašek elkezdte írni soha be nem fejezett remekművét a nagy világégésről, amelyen egész Európa hülyére röhögte magát. Karel Steigerwaldnak negyven évet kellett várnia, hogy megnevettessen bennünket a prágai tavasz szép, magasztos és nagyon szomorú történetének felidézésével. Nem arról van szó, hogy az önirónián túl bármiféle közös vonást lehetne felfedezni a Švejk és a cseh főváros legfrissebb színházi csemegéje között. (Ha valamiféle hasonlóságot próbálunk találni, inkább a kaposvári 56 06 / őrült lélek vert hadak történelemszemlélete emlékeztethet bennünket a Prágában bemutatott háromrészes bohózatra.)

A Megcsókolta Dubčeket című történelmi bohóctréfa-sorozatot Prága egykori gyárnegyedében, Holešovicében, egy szerelőcsarnokból sok pénzért és hűvös eleganciával átalakított befogadó színházban, a La Fabrikában játsszák. A környezet puritánságában van valami hivalkodó. Kerül mindent, ami megszokottan "színházi". A falak hófehérek, így könnyűszerrel lehet előadás előtt és a szünetben korabeli dokumentumfilmeket vetíteni rájuk, hogy kávézás közben felidézhessük 1968-cal kapcsolatos közös emlékeinket. A büfében elhelyezett székek épp olyan kényelmetlenek, mint az előadás helyszínéül szolgáló csarnok ülőalkalmatosságai. Minden egyszerre tágas és intim. A mintegy háromszáz nézőt és negyvenvalahány közreműködőt befogadó játéktér is következetesen kerül mindenfajta teatralitást. A helyiségbe három vasajtón át lehet bejutni: két oldalról és a nézőkkel szemben. Az üres játéktérben egy hatalmas vörös drapéria uralkodik, amely a középső járást takarja. Szintén a közönséggel szemben két jókora mocskos tábla látható, valaha talán iskolában teljesítettek szolgálatot. Mára megkoptak, de azért a szereplők időnként előszeretettel törölgetik őket, vagy firkálnak rájuk megfejthetetlen ábrákat. A mocsokból Marx Károly viszonylag épségben maradt portréja mered ránk közönyösen.

A tágas és csupasz játéktér tagolására masszív szürke alumíniumasztalok/emelvények szolgálnak, amelyeket a szereplők tolnak ide-oda, vagy helyeznek egymásra. Ezenkívül időnként egy raktári emelőszerkezet kerül elő, olyan, amilyennel a raklapokra elhelyezett nehéz anyagokat szokták szállítani, vagy teherautóra rakni. A környezet tehát következetesen őrzi a városnegyed és a szerelőcsarnok eredeti hangulatát. (Tervező: Zuzana Krejzková.)

Az előadás három különálló darabból tevődik össze, amelyek stilárisan is jócskán különböznek egymástól, csupán a téma, 1968 az összekötő kapocs közöttük. Az első kettő szerzője a produkciót számos szponzor támogatásával saját vállalkozásában létrehozó Karel Steigerwald (többek közt a Tatár búcsú, a Korabeli táncok című gunyoros és metaforikus színpadi művek írója), a harmadiké a spanyol Francisco Nieva. A három történet közös alapgondolata: 1968 illúziója, utópiája, a vezérek és a tömegek tévedése. Az első két darab szünet nélkül követi egymást. A tizenöt percnyi "színpadi jelenet" műfaji megjelölésű bevezető (Hadd égjen Párizs) a Nyugat szemszögéből érinti a diáktüntetések korszakát: marxisták, anarchisták és a bolsevizmust távolból áhítattal szemlélő fiatalok fejtik ki benne téveszméiket a szocializmusról. Az est gerincét az ezt követő másfél órás grandiózus pamflet, a Megcsókolta Dubčeket alkotja, amelynek címe az egész produkció gyűjtőcíme is egyben. Ebben a prágai tavasz történelmi alakjai és ellenfelei jelennek meg, hogy egy görbe tükörben idézzék fel baklövéseiket. A második részben a Gyorsuló szív című egyfelvonásost látjuk, amely már egész Európa utópiájának végét mutatja be két egymáshoz is vonzódó fiatalember, Werner (Stanislav Majer) és Guido (Jan Lepšík), valamint közös rabszolganőjük, Pearl (Gabriela Míčová) abszurd kapcsolatán keresztül.

A Megcsókolta Dubčeket történelmi szereplőit, Dubčeket (Ondřej Pavelka), Bilakot (David Prachař/Jan Lepšík), Černíket (Martin Učík), Svobodát (Václav Knop) könnyen felismerhetjük, mert szürke öltönyük hátára krétával nagy betűkkel felírták a nevüket. Egyébként a rendező, Viktorie Čermáková kerül minden külső hasonlóságra való utalást. Dubček például szemüveges aktakukac (szemüvege halvány és banális utalás történelmi rövidlátására), Svoboda tábornok szakállas öregúr, aki különféle cédulákat böngészget, amikor tiltakozik a szovjet beavatkozás vagy Dubček fogva tartása ellen. Csak az oroszok viselnek maszkokat: a fejükön áttetsző harisnya, ami alvilági, bizarr és szürreális külsőt kölcsönöz nekik. Brezsnyev (Jiří Štrébl) harisnya-maszkján még bozontos szemöldök is éktelenkedik, hatalmasra kitömött mellkasa az egész alakot valamiféle bábszörnyként láttatja. Eltúlzott maszkjaik emlékeztetnek az orosz színház bizonyos hagyományaira (gondoljunk csak Rajkin rögtönzött átváltozásaira, vagy akár a Művész Színház túlmaszkírozott karaktereire). Brezsnyevné (Lucie Roznětinská) undorító ocelotbundát hord, és üvöltve szidja a cseheket, akiket folyton összetéveszt a csecsenekkel. Amikor nem beszél, többnyire elalszik, mivel tökrészeg. Az oroszokat játszó színészek nem csak külső megjelenésükben térnek el a többiektől; játékuk harsány, a cirkuszi bohóctréfák és a vásári kikiáltók hangján, többnyire öblögetős pátosszal, természetellenes hangerővel beszélnek. Orosz akcentusukba orosz szavakat (elsősorban trágár kifejezéseket) kevernek.

Dubček először egy rozoga kerékpáron érkezik, amivel azon nyomban felbucskázik. A kormányra fellógatott nejlonzacskóból könyvek potyognak ki: Ginsberg versei (mert - mint mondja - "a szocializmusban Ginsberg számára is jut hely"), valamint Kohout elvtárs és Vaculík elvtárs művei. Hogy minden alkalommal ez a két név hangzik-e el, nem tudom; az általam látott előadáson mindketten ott ültek a nézőtéren: az egykor állampolgárságától megfosztott és az idén nyolcvanéves Pavel Kohout, meg a Kétezer szó megfogalmazója, 1968 és a bársonyos forradalomnak nevezett csehszlovákiai rendszerváltás között csak szamizdatban és külföldön publikáló, nyolcvankét esztendős Ludvík Vaculík. Ezúttal volt tehát "realista" eleme is a játéknak: két aggastyán a nézők között; két legenda a régi dicsőség éji homályából.

A legtöbb butaságot Dubček hordja össze: állandóan az emberarcú szocializmusról fecseg. Ő még nem tudja, amit mi már régen tudunk. Hiszen ez az egész emlékezetgyakorlat arra szolgál, hogy mi mai okosok jót nevessünk azokon, akik hittek a szocializmusban, akik azt hitték, hogy létezik emberarcú változata, csak még nem látta senki. Dubček nem csak Ginsberget idézi gyakran (akinek versei - korabeli cseh slágerek mellett - többször elhangzanak az előadásban), saját gondolatait is megosztja mind honfitársaival, mind az általa nagyra becsült szovjet elvtársakkal. ("Mit akarunk voltaképpen? Emberi arcot. Ez nem árthat senkinek. Ellenkezőleg. Ezt várják el tőlünk. Nálunk nem úgy van, mint Magyarországon, ahol kommunistákat akasztottak. Mi igazi demokráciát akarunk.") Egyébként "a beat nemzedék pápája, a hippik atyja, a szabad szerelem Buddhája, a cenzúra és a háború elleni mozgalmak ösztönzője", ahogy Kerouac nevezte Allen Ginsberget, maga is megjelenik néhányszor, méghozzá női alakban, Zdena Hadrbolcová tolmácsolásában.
Amikor Brezsnyev az emelőszerkezet magaslatán állva megkérdezi az alatta tébláboló Vaszil Bilaktól, hogy mi a franc is ő voltaképpen, cseh vagy szlovák, restelkedve vallja be, hogy igaziból tulajdonképpen szlovák, ámde Kárpátaljáról származik, lehetne akár ruszin is, mivel azonban ruszinok már nincsenek, ő akár orosznak is hajlandó tekinteni magát. Aztán táncot jár és csasztuskát énekel a szovjet hadtestekről, a nehéztüzérségről, a könnyűlovasságról, a páncélosokról, amelyek majd jó alaposan rátaposnak Dubček tyúkszemére. A csasztuska végül Az eladott menyasszony egyik ismert részletébe torkollik, amelyben a dukát szó helyett gránátot énekel, a papától kapott hozomány pedig nem egy takaros házikó, hanem egy takaros szurony lesz. (Jenik és Kecal házasságközvetítő kettőse az opera magyar fordítása nyomán így hangozhatna fel az előadásban: "Pénze van bőven, pár ezer gránát a zsebében, / Apjától meg szuronyt kap majd hozomány fejében.")

Az előadás rendezője, Viktorie Čermáková

Dubček és Svoboda érzelmi kapcsolata Brezsnyevhez olyan, mint egy Csehov-paródia: Svoboda folyton a druzsbát emlegeti Leonyid Iljicsnek, hiszen valamikor együtt harcoltak, Brezsnyev viszont inkább Szásenkájához, vagyis Alexander Dubčekhez vonzódik. Még akkor is, amikor egy rúdra felkötve, meztelenül hozzák elé, mint a vadászaton elejtett vadat, egyre csak szeretete viszonzásáért esdekel, de Szása hajthatatlan. Dubček iránti mélységes vonzalma azért nem gátolja a nagy párt- és államférfit, hogy - Marx arcképe előtt - félreérthetetlen mozdulatokkal magáévá tegye a céduláival bíbelődő Svobodát. Svoboda ekkor már mindenre el van szánva, hajlandó akár főbe is lőni magát. Ezt korábban is többször felajánlotta már. Egyszer meg is teszi, egy szánalmas tárgyalás kellős közepén váratlanul tényleg golyót röpít a fejébe, de néhány perc múlva meggondolja magát, és korát meghazudtoló fürgeséggel felpattan a földről. (Ez a motívum visszatér a Gyorsuló szív című darabban, amelyben hosszas fenyegetés után Guido is főbe lövi magát, majd újra magához tér.)

A történelmi személyek mellett a nép is szóhoz jut Steigerwald darabjában. Elsősorban a "címszereplő", Jaruna (Eva Salzmannová és Anita Krausová kettős alakításában), vagyis az a lány, aki megcsókolta Dubčeket. És aki - mint később bevallja - költőkkel szeretett volna élni, de mindig kretének mellett kötött ki. Az emlékezetes csókra egy gyárlátogatás alkalmával kerül sor (ismét érvényesül a genius loci: gyárlátogatás a színházzá alakított szerelőcsarnokban). A Nagy Ember leereszkedik a nép közé, és a legjobb női dolgozónak jut a tisztesség, hogy szájon csókolhatja a híres vendéget. A kapcsolat nem reked meg az erotikus pillanatnál: Dubček a titkos telefonszámát is felírja Jaruna karjára, hogy soha ne szakadjon el a néptől. (Jarunát ekkor már az idősebbik színésznő játssza.)

A nép megtestesítője továbbá Jarda (Jan Bartoška) és Joska (Petr Semerád), a pártonkívüli és a párttag. Joska kifejti kommunista hitvallását még ingadozó társának: "Én mint kommunista megmondom neked kerek perec: ha belépsz a pártba, azzal semmi se lesz rosszabb, senkinek se ártasz, merthogy rajtad nem múlik semmi. Viszont segítesz magadon. Márpedig nem rossz az: másnak nem ártani, magadon meg segíteni."

Az előadás második részében sorra kerülő Gyorsuló szív láttán nehéz leplezni a csalódásunkat. A darab nem több, mint egy Arrabal-utánzat. Olyan példaképet választott a szerző, aki felett eljárt az idő. A Gyorsuló szív erőtlen, kimódolt, "modernsége" a hatvanas évek színházi forradalmának múzeumi lenyomata. Nyilván a darab központi gondolata miatt esett rá a választás. Francisco Nieva kétségtelenül megírta benne 68 egész Európát átható utópiájának rekviemjét. A félórás egyfelvonásos hatása azonban messze elmarad a Megcsókolta Dubčeket merészségétől, korszerűségétől és szenvedélyességétől.

Mert ennek a színházi estének az igazi értéke a szenvedélyesség. A keserű tapasztalat, hogy a szépnek hitt eszméről nagyon hamar kiderült, hogy csak diktatórikus eszközökkel lehet életben tartani. Hogy nincs emberarcú szocializmus. A szereplők jelleme, szándéka lehet különböző, az eredmény ugyanaz. Steigerwald nemcsak az illúziókkal számol le, de cirkuszporondra küld olyan személyeket is, akiket eddig csak kegyelettel illett emlegetni. A cirkusz porondján pedig más szabályok érvényesek: ott annak van igaza, aki farba rúgja a másikat. És kiröhögjük, aki pofára esik. Önmagunkat is, mert mi magunk is alaposan pofára estünk. Igazi katarzist kínál az előadás, hiszen a nézők között ott ülnek a történet egykori résztvevői, szenvedő áldozatai és győztes túlélői.

És teszi mindezt egy olyan színház nyelvén, amelynek tagjai Majakovszkijhoz, Mejerholdhoz jártak iskolába.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1