Nézegetem ruhatáram idejétmúlt, divatból kiment darabjait és mérlegelem, mégpedig több szempontból, eltegyem-e bármelyiket, amint van, mondjuk emlékbe, például az egyszer felvett esküvői öltözéket, hogy amikor újból a kezembe kerül, megcsodáljam, de anélkül, hogy felvenném. Vagy bízzak abban, hogy a beporosodott régi darabok előbb-utóbb megint divatba jönnek, csak legyen türelmem kivárni? Esetleg vizsgáljam meg az anyagukat, és ha bírják az idő múlását, hagyjam meg azt, ami egyszer még jó lehet valamire? És mi legyen azokkal az egykor divatos, viszont silány anyagból készült ruhákkal, amelyekről már a használat idején is tudtuk, hogy jó, ha két-három évet túlélnek? Ezeket bizonyosan nem érdemes tartogatni. Mindez arról ötlik eszembe, hogy forgatom Spiró György kötetét (Átiratok 1.), mely címének megfelelően három drámaátiratot tartalmaz, de igazából csak kettőt, mert a harmadik egy kisregény átültetése színpadi formába és azon töprengek, vajon aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az irodalom, a filológia pártjára áll-e, vagy ellenkezőleg, rögtön színpadban kezd-e gondolkozni. Mert lássuk be, szólnak érvek egyik és a másik mellett is, az átírásoknak éppen ez az egyik alapvető dilemmája. Valahogy úgy vagyok ezzel a kötettel, mint a fent leírtakkal, illetve nemcsak ezzel az eggyel, hanem mindahány hasonló indíttatású darabbal. Ez a könyv Spirón kívül Katona Józsefet, Vörösmarty Mihályt és Hamvas Bélát érinti. Mármint az ő "szerzői jogaikat". Lehet-e, kell-e feltámasztani haló poraiból a Jeruzsálem pusztulását, a Czillei és a Hunyadiakat, vagy átöltöztetni a Szilvesztert?

Mindhárom esetben más és más szerzői indíttatásról van szó. Katona József Jeruzsálem pusztulása című eredeti vitézi szomorújátékát öt felvonásban nyilván az irodalomtörténet és a kegyelet tartja a könyvespolcokon, nem az általában vett olvasói vagy színháznézői érdeklődés. Ez a darab 1814-ben Katona életpályáján betöltötte a maga rendeltetését, előgyakorlat volt az öt évvel később születő igazi nagy drámához, a Bánk bánhoz. Léteznek-e még elfeledett, noha adott időben éppenséggel játszhatatlan művek, melyeket életre lehet galvanizálni? Avagy bármely irodalmi mű színpadra támasztható avatott mester keze által, és nincsenek alvó műalkotások, csak ihlet nélküli kontárok? Ez itt a bökkenő. Magam hajlok arra, hogy a sokszor becsapós kollektív emlékezet néha igazságos is lehet. Amit ma nem lehet eljátszani, nem kell feltétlenül eljátszani csak azért, hogy el legyen játszva. De ez, megengedem, csak egyetlen lehetséges vélemény, mert néha a gyakorlat azt igazolja, hogy ennek az ellenkezője igaz, csak én nem hallom elég tisztán és élesen az idők sürgető, hívó parancsát. Ha mégis a por lefujkálása mellett döntünk, mennyiben maradjon hasonlatos az új a régihez? A Jeruzsálem pusztulása esetében Spiró használja Katona József már eredetileg is soványka történetét és papírmasé-figuráit, valamint a mű szövegeit. Az új drámában, melynek már két szülője is van Katona és Spiró személyében, más megvilágításba kerül a történéske csakúgy, mint a cselekvő személyek motivációi. Katona képlete egyszerű, olyannyira, hogy már-már gyerekes. Jeruzsálem alatt állnak a római légiók harcra készen, a város falai mögött az éhezéstől kannibállá, félőrültté váló, a védekezés megszervezésére képtelen, mert pártoskodó zsidók, s aki a legjobban meg akarja menteni a szent várost és Salamon templomát, az nem más, mint a római hadak fővezére. Nem kell ismerni a történelmet ahhoz, hogy azonnal átlássuk, szegény zsidóknak semmi esélyük, Jeruzsálemre, ahogy a cím is megjósolta, pusztulás vár. Ennek okai nem a saját gyermeküket megfőző Máriák, az ő tettük csak árulkodó következmény. Inkább ok a közös akarat hiánya, az, hogy nincs a népben együttes elszánás sem az önfeladásra, sem a hősi halálra, amely a város valóságos védelmét megteremthetné. Tudjuk, Katonának nem nagyon volt más választása. A történelemmel szembemenni még nem volt divat, és kötötte a műfaj is, amit akkor még komolyan vettek, mármint, hogy a szomorújáték az szomorú játék, amelynek nincs örömködés a végén. Valamiféle drámai csíra egyedül Titusban, a római vezérben van, aki akarata ellenére kényszerül a szent falak lerombolására. A mellékkörülményektől, avagy a drámai díszítéstől (mellékszálak) most tekintsünk el. Lefordítva: az összetartásra képtelen, szervezhetetlen magyarság, legyen bár egyedeiben mégoly nemes, újra és újra Mohácsot fogja megélni, hacsak - hacsak nem veszi tudomásul, nem szívleli meg Katona (és mások) intését, figyelmeztetését. Mit tesz Spiró? Az ő képlete is egyszerű, csak az előjeleket variálja meg. Titusét példának okáért egyenesen az ellenkezőjére váltja. A szereplők, a történet, lényegében a szöveg is marad, csak éppen a vezért nem érdekli semmi, sem Róma, sem a szent falak, és Mária kopasz bájai sem. Spirónál ő a történelem Nagy Cinikusa, aki hagyja megtörténni azt, aminek akkor is meg kell történnie, ha ő a kisujját se mozdítja. Mindenki láthatja, hogy nincs más hátra, mint lerombolni Jeruzsálemet. A nyomorult zsidók meg amúgy is vérszomjas, pártoskodó kannibálok, akik megérdemelték a sorsukat. Titus csak segít pontot tenni az események végére. Az írói technikát megvilágítandó, álljon itt Katona darabjának vége, ahol így siratja el Titus Jeruzsálemet: "TITUS Könnyes szemekkel ... Ó, hatalmas Bellona! Ne adj nékem több íly győzedelmeket! - mit tehetek én arról, hogy a büntető pestis a jókat a rosszakkal egyaránt viszi? - Békességes Janus, te légy mindenkor szemeim előtt! Templomodnak bézárt ajtaja engesztelje meg a máneseket, és ha indulatosságom feledékenységből aztat meg akarná nyitni, akkor azon omladékok, vér és keserves könnyek rettentsenek engem attól vissza, melyeket hátrahagyott Jeruzsálem pusztulása!" Lássuk, hogyan szól a darabvég Spirónál: "(Szól a diadalmas zene, a fuvolások most kürtöket fújnak. Világos. Jön Titus.) TITUS Egymillió egyszázezer halott kilencvenhétezer fogoly. Büszke lehetnék valóban: ekkora szenvedést a krónikák szerint előttem senki sem okozott a földön. De én voltam-e kiváltója e csinos szenvedésnek? Nem, hanem az emberek tették szépen a dolgukat, én néztem, mást se tettem, néztem őket. Valaha, ifjúkoromban e szabad szemlélődés szórakoztatott. De jött a csömör, azóta engem halál, kínlódás, nyomor látványa sem vidámít. Mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy, sohase másképp, sohase mást. Így múlik el az én időm is merő unalomban, eljátszom játékaimat újra meg újra, hol ezt, hol azt a játékát a lélek meggyötrésének. De kevés a játék, nem tudnak sokféle hangot játékszereim, egyetlen, végtelen, kongó hangot adnak ők megütődve. Tökéletlen hangszerek mind. - Vonulnak most a diadalmenetben, a tömeg pedig egyetlen hangfekvését hallatja: üvölt." Íme, De Sade márki és Dürrenmatt "közös gyermeke".

Gondoljunk bele, mennyiben Katonáé ez a mű. Semennyiben. Illetve minden külsőségében. Tudjuk, Spiró a XX., XXI. században nem írhat drámát a nemes pusztulásról, nem írhat olyan ellenfélről, aki emelkedettségében már-már az ellenségnek drukkol, sem egy hatványozott Grál-lovagról, sem egy nagyszerű nép tragikus hullásáról. Ki hinné el neki? Kinek jutna eszébe ilyesmi, ha nem századok óta halott szerző neve szerepel a plakáton?

Mit nyert az átirattal a néző? Semmi olyat, amit addig is ne tudott, ne látott volna. Az érdeklődőbbje esetleg leveszi a polcról Katona kötetét. A többiek, ha elolvassák Spiró nagyregényét, a Fogságot, a homlokukra csapnak, lám, mióta érlelődött ez az íróban! Gazdagabb lett vele a spirói életmű? Őszinte leszek, számomra nem. Annyival árnyalta, hogy avatott kézzel nyúlt az ásatagsághoz. Ártott vele valakinek? Katonának? Az irodalomtörténetnek? A kegyeletnek? A nézőnek? Saját magának? Nem. Eggyel több színpadi műve van, amit társszerzőként jegyezhet.

Merőben más a helyzet Vörösmartyval. Spiró szeret nagyokat mondani, meghökkentő lenni: "A Czillei és a Hunyadiak szerintem a legjobb magyar politikai dráma" - vallja. Szerintem meg nem. Spiró - mivel nagyon okos - ilyenkor valószínűleg istenien szórakozik rajtunk, magában pedig azt gondol, amit akar. Hogy mennyiben van igaza, kit érdekel? Végtelenül tehetséges és eredeti, még ezt a luxust is megengedheti magának. A mű már többek fantáziáját megmozgatta, nem Spiró az első, aki késztetést érzett arra, hogy kezdjen valamit ezzel a pompás alapanyaggal. Az eredeti dráma, mint köztudott, egy trilógia középső részének készült, s ami ebből nem köztudott, azt Spiró az előszóban megírja. Vörösmarty, számítva arra, hogy úgyis követi ezt a drámát a Mátyás király, nem fejezi be a darabot. Csak a tragikus vétség - Czillei meggyilkolása - jelenik itt meg, a következmény már nem, tehát e művön belül elmarad a tragédia. Mivel a Mátyás király nem született meg, a magyar néző-olvasó a történelemből, és nem magából a drámából ismeri a tragikus véget. Ha nem magyar a befogadó, azonnal észreveszi az ordító hiányt. Nos, Spiró segít a bajon, ő befejezi a történetet. Utal a következményekre, így nem szükségeltetik a Czillei és a Hunyadiak mellé másik dráma. Spiró közelíti hozzánk a több mint másfélszáz éves darabot, hogy emészthető legyen. A szereplők hasonlatossá válnak a mai magyar parlamenthez, az egyértelműen pozitív alakok kaptak egy kis "stichet", de csak annyit, amennyiben egy szelet friss hús különbözik a pácban érlelt hústól. Az ő változatában mindenki tökéletesen tisztában van a saját jól felfogott érdekével, és nem kivétel ez alól Hunyadi László sem. Az utolsó ember, akit komolyan érdekelt A HAZA, Hunyadi János már a darab kezdetén halott. Feltűnik viszont egy igazi reálpolitikus, a kissé hebehurgya fiú mellett az anyja, Szilágyi Erzsébet, akiből "nagy király lehetett volna még". Ilyenek vagyunk, ilyen Czilleieket és Hunyadiakat érdemlünk. Az írói módszer már ismert. Nem állíthatjuk, hogy a két átirat eszmevilága nagyon távol állna egymástól. Mit nyert ezzel a néző? Ezúttal elég sokat. Spiró nézhetővé, játszhatóvá tett egy valóban kiváló darabot.

Most magyarázkodni fogok, az eddigi profán, ha tetszik "háziasszonyi" megjegyzések miatt (öltözködésből, főzésből vett hasonlatok), ezekre ugyanis Spiró kényszerített azzal, hogy előre elvégezte a munkámat. Minden darab elé írt egy előszót, amelyben nemcsak ismerteti mindazt, amit a darabokról, szerzőjükről, a keletkezési körülményekről tudni kell és tudni lehet, de előre kivéd minden fontos kritikai megjegyzést is. Nem belátja, hanem állítja, hogy az átiratokkal kapcsolatban ez volt a lehetséges legjobb megközelítési és megőrzési mód, s ő tudatosan, céllal tette, amit tett. "...Titust is egyetlen jellemvonás felől ragadtam meg, úgy, ahogy Katona a többi figurát jellemezte. Unatkozó, amorális szörnyeteg lett belőle. Motívumok itt is Katonából, illetve Flaviusból valók. Gonosz játékaiért azonban engem terhel felelősség." Ezt a logikát, bevallom, magától Spirótól lestem el.

De mi a helyzet Hamvas Bélával? Ismét csak a nagyon informatív írói bevezetőhöz kell folyamodnom. Spirót 2006-ban felkérték, hogy írjon darabot Hamvas Béla Szilveszter című regényéből. Elrémült a gondolattól, és Jordán Tamással is megosztotta aggályait. Mire Jordán, a vén színházi róka azt mondta: "De hát csak azt érdemes megírni, amit nem lehet, legföljebb nem sikerül. Amiről rögtön látja az ember, hogy megcsinálható, azzal nem érdemes foglalkozni." És Spiróra már rá is kattant a csapda. A Nagy Brahista darabot ír abból, amiről ő maga így nyilatkozik: "újra elolvastam és elrémültem. Ebből a követhetetlen masszából, ebből a csapongó, szabad asszociációs Rejtő-paródiából nincs ember, aki darabot tudna faragni." Aztán persze kiderül, hogy van ilyen ember, Spiró Györgynek hívják. Az ő változata pontosan olyan követhetetlen massza, csapongó, szabad asszociációs Rejtő-paródia, mint az eredeti, csak éppen a színpadon az. Pazar munka. Elég látni (vagy olvasni) a darabot, s mindent tudunk az eredetiről, amit tudni lehet. Most már csak olyan rendezőt kell találni, aki képes ebből olyan előadást csinálni, hogy a nézők hozzáragadjanak a székhez.
                                    

NÁDRA VALÉRIA

* Mivel ezen a könyvön az l-es szám szerepel, várható a folytatás, amely a hírek szerint külföldi szerzők műveinek színpadra szánt Spiró-átiratait tartalmazza.

 

NKA csak logo egyszines

1