Az idei Rivaldát is - a színház különböző területeiről érkező - három szakember válogatta. Ez már hagyománynak számít a sorozat legújabb kori történetében: míg a 2004-2005-ös kiadványt egy-egy író (Garaczi László), dramaturg (Morcsányi Géza) és kritikus (Tarján Tamás) állította össze, a 2005-2006-os kötetet író (Garaczi), rendező (Mohácsi János) és kritikus (Tarján), a 2006-2007-est rendező (Pinczés István), kritikus (Tarján) és dramaturg (Upor László), a mostanit pedig író (Háy János), kritikus (Karsai György) és színész-rendező (Máté Gábor) válogatta. Mindenképpen előnyösnek tűnik, hogy nem egyetlen személy szerkeszti a köteteket, miképpen az is, hogy a válogatók többfelől, különféle funkciókból látnak rá a színházra - így könnyebben elérhető, hogy a felsorakoztatott művek ne csupán egy-egy divatos tendencia reprezentánsai legyenek, hanem valóban változatos képet mutassanak a kortárs magyar drámáról.
|
Az idei kiadvány valóban sokszínűre sikeredett. Már csak a műfajiság tekintetében is: találunk benne horror parafrázist (Frankenstein-terv), amolyan kabarétörténeti darabot (Búvárszínház), groteszk játékot (A démon gyermekei), történelmi (Árpád-ház), illetve polgári drámát, társalgási színművet (Asztalizene). A szövegek funkciója, szerepe terén is eltérések mutatkoznak: van, ahol az a legfontosabb, hogy a textus, mint egy posztdramatikus mű, a színpadon működjék. Leginkább a laza, köznyelvi elemekből felépülő Frankenstein-tervre jellemző, hogy az előadhatóságot - és nem az irodalmi minőség teremtését - állítja fókuszba. Az ellenkező oldalt képviseli az Asztalizene, ez a kimunkált nyelvezetű, daktilusok és jambusok átszőtte Térey-mű, amelyben a drámaszöveg professzionális megformáltsága az elsődleges. Míg két darab a valóság és a fikció (színház, játék) szövevényes kapcsolatára is koncentrál (Frankenstein-terv, Búvárszínház), a másik háromra nem jellemző ez a téma. Az Árpád-ház a történelmi régmúltba vezet el, a Búvárszínház a XX. század első évtizedeibe, a többi dráma hozzávetőlegesen a jelenben játszódik. Alapvetően realista munkától a teátrálisig, elvonatkoztatottabbig, populárisabbtól az elitistábbig széles a paletta.
|
Elmondható tehát, hogy a kötetbe foglalt opusok több szempontból is változatos képet nyújtanak a kortárs magyar drámáról. Jól látszik, hogy nem csupán egyfajta csapás mentén születnek szövegek, több irányzat került be a válogatásba - és ez természetesen üdvözlendő dolog (varietas delectat). Mindazonáltal az utóbbi éveket nézve most került a legkevesebb mű a Rivaldába: három éve 7, két éve 8, tavaly 6 darab szerepelt a gyűjteményben az idei 5-tel szemben. Hogy ennek a szűkösségnek mi az oka, a megfelelő színvonalú drámák hiánya avagy valamilyen praktikus szempont (terjedelmi korlát), azt elő- vagy utószó híján legfeljebb találgatni lehet. De tény, hogy míg a 2006-2007-es kiadvány láttán hiányérzetünk támadhatott, hiszen nem szerepelt benne Pintér Béla Árva csillaga, Bodó Viktorék Don Juan-átirata, A nagy Sganarelle és Tsa, Molnár Péter Keresőkje és a Mohácsi testvérek 56 06 / őrült lélek vert hadak című műve sem, most mintha valóban nem hiányozna egyetlen fontos darab sem. (Az említett tavalyi hiányérzetekre persze lehet azt mondani, hogy ezek a művek inkább a színházban működőképesek, s nem irodalmi minőségük a fő erényük, de a Rivaldának optimális esetben nem csupán az irodalmi kánonteremtéssel kellene foglalatoskodnia, hanem illene követnie a kortárs színházi folyamatokat, így a posztdramatikus vagy a nem feltétlenül szövegcentrikus produkciókat is, már csak azért is, mert az egyik válogatási elv szerint olyan művek kerülhetnek be a gyűjteménybe, amelyeket az adott évadban bemutattak, tehát fontos, hogy a szöveget játsszák is, ne csak papíron létezzék. Funkcionális szempontból pedig ugyanolyan lényeges, hogy ne csak szövegként, olvasva, hanem előadva is jól működjék a darab.)
|
Az is sokat elmond az idei felhozatalról, hogy az öt közül négy darabot még most is, 2008 decemberében, amikor e recenziót írom, játszanak (egyedül az Örkény Színházban bemutatott Búvárszínház került le a műsorról). Legalábbis nem átlagos tendencia, hogy egy kortárs magyar dráma megélje az új szezont; igaz, vannak üdítő kivételek. (Mindez akkor is öröm, ha olyan remekművek, mint mondjuk - hogy két egészen eltérő nyelvhasználatú, gondolkodásmódú, világképű művet említsek -Térey János A Nibelung-lakóparkja vagy Háy János A Gézagyereke a 2007-2008-as színházi kínálatban nem szerepelt.) Miképpen az is beszédes adat, hogy három mű, A démon gyermekei, az Asztalizene és a Frankenstein-terv is szerepelt a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjában. (Ennek válogatója, Kukorelly Endre egyébként éppen arra törekedett, hogy minél több - színvonalas - kortárs drámát hívjon meg a seregszemlére.)
|
És nemcsak hogy bekerültek a POSZT-ra, díjakat is nyertek: a Frankenstein-terv például a legjobb előadás, a legjobb női főszereplő (Monori Lili) és a közönségzsűri díját is. Bíró Yvette és Mundruczó Kornél történetének helyszíne egy konténerbüfé, ahol csupa olyan személy jelenik meg, akikről, problémás voltuk miatt, a társadalom leginkább hallgat: hajléktalan, prostituált, intézeti nevelt, gyilkos, alkoholista. A sztori több ponton rájátszik a Frankenstein-horrorra. Először és legnyilvánvalóbban a címében, de a névadásokkal is: a büfé tulajának és a casting vezetőjének Frank a családneve. (Ők tehát a többszörös gyilkos szörny, Rudolf teremtői, szülei.) Ráadásul utóbbi Viktor, akár Frankenstein. Mary Shelley hőse is torz lényt hoz világra, akár Mundruczóéké, aki az egyik epikus betétben ki is adja az ukázt: a casting során "embert kell teremteni". A helyenként cinikus humorú, nyomasztó Frankenstein-terv egy gyilkosságsorozatot beszél el, pongyola és hibás kifejezéseket is beépítve, naturális részletekkel, mégis távol áll a valóságot egy az egyben visszatükröztető daraboktól. Mert például a naturális betétek egyben teátrálisak is, a gyilkolásoknál a szerzői instrukció szerint művért használnak a szereplők. A darab improvizációs lehetőségeket is felkínál a színészeknek. A valóság és a játék viszonyát összetetten ábrázolja, a fikció különböző fokozatait megteremtve. A szöveg szerint valamikor úgy kell tenniük a szereplőknek, mintha nem is játszanának, csak a valóságot látnánk, máskor pedig eljátsszák, hogy játszanak. Egy újabb szint jön létre azáltal, hogy a történéseket kamerán rögzítik: akad olyan jelenet, amit csupán a felvevőgép által, közvet(ít)etten láthatunk. Mindezt tetézi, hogy a befejezésben a színészek és a nézők közti hagyományos határ is elmosódik.
|
Kárpáti Péter Búvárszínháza a magyar kabarétörténet első nagy alakjának, Nagy Endrének állít emléket, főhősét hivatása képviselőjeként és magánemberként (inkább utóbbiként, erre utal az is, hogy mindenki Bandinak nevezi) is bemutatva. Az első látásra talányos cím kulcsa a szövegben rejlik: "nehéz a könnyűbúvárok [tudniillik a kabarésok, a szórakoztatóipar képviselői] élete - de a nehézbúvároké se könnyű!". Az idő- és helyszínváltásokkal operáló darab Nagy Endre szétforgácsolódását beszéli el, aki százfelé szakad, nem tudván dönteni a szórakoztató- és a magas irodalom (a nehézbúvárkodás) közt, de a nők tekintetében sem. Ennek a szétesésnek a tükre, hogy a szöveg vége felé megsokszorozódik alakja. Olykor négy Bandi van a színen, mind különböző motivációktól, vágyaktól hajtva. A jelenkori valóságra utaló kiszólásokkal, a nézőkkel (mérsékelt) interaktív viszonyt teremtő betétekkel, szerzői önreflexiókkal, teátrális gesztusokkal a Búvárszínház - hasonlóan a Frankenstein-tervhez - újra és újra valóság és fikció közt ingázik. Bizonyos pillanatokban eldönthetetlen még az is, hogy amit olvasunk, az éppen Nagy Endre életébe kalauzol bennünket, vagy már az egyik általa írt jelenetben vagyunk. Gyakori, hogy a jelenet elején még azt hihetnénk, a szereplők éppen eljátszanak egy műsorszámot, aztán kiderül, hogy "csak" próbálnak.
A démon gyermekei (a POSZT-on a legjobb férfi főszereplő díját kapta Zsuzsa néni [!] alakításáért a darab szerző-rendezője) korábbi Pintér Béla-darabok tematikáit viszi tovább. A sehova kapuja s Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög a vallásosság, az egyház mint intézmény visszásságait "leplezi le", a Parasztopera egy meghiúsult esküvő egyszerre ballada és opera formájú története. A Rivaldába most beválogatott mű pedig egy halálesetbe torkolló eljegyzéssel indít, s a kortárs keletimádatot, a keleti misztikum iránti vonzalmat s a vallási szimbólumok kiüresedését is parodizálja. Pintér újfent énekbeszédet alkalmaz, ütközteti a hétköznapit az emelkedettel, a vulgárisat a (túl)retorizálttal, patetikussal. Sajátságosan teatralizált, komikus és tragikus elemekből összegyúrt, groteszk világa nem csupán a bornírt, mert kiüresedett hagyományokról, szertartásokról nyújt lesújtó képet, hanem magukról a szereplőkről is, akik közt - mintha csak Mundruczóék hősei kerültek volna új környezetbe - találunk alkoholistát, drogost, nimfomániást, vérfertőzőt. A reális kereteket ezek a figurák, a jelenkori helyszín és időpont (2002), valamint a politikai kettéosztottság hangsúlyozása adják (bár a hősök japánok, nyilvánvaló, hogy valójában rólunk, magyarokról van szó). Az énekbeszéd, a profán és a mitikus ütköztetése, a nemek váltása viszont elemelnek a valóságtól. Miként az az eszköz is, amely Pintér Béla bevált módszerei közé tartozik: úgy hoz létre vaskos humorú jeleneteket, hogy szereplői olyan megjegyzésekkel illetik egymást nyíltan, amilyeneket a társalgás bevett normái szerint nem szokás használni; tulajdonképpen a valóságban a felettes én által elnyomott tudattartalmak felszínre hozása okoz frenetikus hatást ezekben az esetekben.
|
Az Árpád-ház 1994-95-ben keletkezett, de csak 2007-ben vitték színre. Története Kálmán uralkodásától Vak Béláén át II. Gézáéig ível. A több generációs dráma a trónutódlás véres küzdelmei kapcsán az emberek hatalmi törekvéseit, alaptermészetét is vizsgálja, kitérve a hatalom körül rajzó érdekcsoportok viselkedés- és működésmódjára. Ez utóbbiak maszkban, arctalanul kell megjelenjenek a színen a szerzői instrukció szerint - hiszen köpönyegforgatók, csak az érvényesülés izgatja őket. De az Árpád-háziakról sem lehetnek illúzióink a darab alapján - Spiró üldözési mániás személyeknek mutatja őket, amit még meg is fejel azzal, hogy kiderül: jogosan sejtenek mindenben összeesküvést, árulást. A naturális és vulgáris elemekben sem szűkölködő, lineáris szerkezetű darab egyik fő problémafelvetése: az ember (a király) megválaszthatja-e a sorsát, van-e szabad akarata, mozgástere a sokféle érdek ütközőterében? A Spiró által vizsgált uralkodók nemmel válaszolnak erre a kérdésre, felmentve magukat gaztetteik súlya alól. Ebben a pesszimista krónikában Vak Béla lehetne az üdítő kivétel, minthogy kolostorban nevelkedett - de nem lesz az. Végül ő is hasonlóképp cselekszik, mint a többiek, a szerző nem menti fel őt sem (egyes történészekkel ellentétben). Az elsőre naivnak tűnő, világtalan uralkodó valójában ugyanolyan megátalkodott, mint felmenői. Az Árpád-ház keretes szerkezetű: az 1. jelenetben Kálmán és Álmos fogadkoznak Istenre, hogy nem lesz köztük viszály, a záró képben II. Géza és öccse, II. László teszi ugyanezt. Természetesen mindkét esetben egymás ellen fordulnak a testvérek... Spiró darabjában az emberi természetet a hatalomvágy uralja, most és mindörökké. Ezt látszik alátámasztani az a jelenet is, ahol régmúlt és jelen összeér: a Vak Bélához érkező követek amolyan XX. század végi yuppie-k, akik mind ugyanolyan maszkban vannak, akárcsak a XII. századi egyházi és világi személyek.
Térey János új darabjában (amely mint szöveg, elnyerte 2008-ban az AEGON Művészeti Díjat, valamint a Kritikusok s a Dramaturg Céh díját, továbbá az idei Szép Ernő-díjat, mint előadás, a legjobb díszlet [Bagossy Levente munkája] díját a POSZT-on és a kritikusoktól is) ismét egy kiüresedni látszó műfajba igyekszik életet lehelni. A Nibelung-lakópark a drámai költemény, a Kazamaták a történelmi dráma (parabola), az Asztalizene a polgári dráma, a társalgási színmű haldokló műfajának újraélesztési kísérlete. Térey három zenei tételre osztja fel művét: allegro (vidám, gyors, élénk), andante (lassú) és presto (nagyon gyors) sorrendben. Repetitív, visszatérő mondatok, szólamok, cselekvések építik fel a darabot. A szereplők közös múltidézései pedig kórusművekre emlékeztetnek. Nincsenek itt valódi dialógusok, csupán kórusok, monológok, álpárbeszédek. A címet és a helyszínt, a White Box nevű éttermet számtalan jelentéslehetőséggel felruházó Térey-mű középpontjában a budai felső középosztály fiatal tagjai állnak, a rendszervált(oz)ás utáni polgárság első generációja. Gazdag, művelt emberek (egyben sznobok), akiknek semmi gondjuk. Olyannyira semmi, hogy az Asztalizenében nincs valódi, mély konfliktus. Nincs dráma, csak fecsegés, szócséplés - természetesen szándékosan. De nincs főhős sem, a szereplők nagyjából egyenrangúak. A nyelvhasználat a kötet darabjai közül itt a legmívesebb, jambusok és daktilusok váltják egymást a zenei szerkezetű verses drámában. Úgy tűnik, Térey továbbra is jócskán szembemegy napjaink trendjével, a posztdramatikus, nem (annyira) olvasásra szánt, inkább előadásként működőképes szövegek gyakorlatával.
DARVASI FERENC
