Ha színházban színházat játszanak, az magától értetődik. Ha színház a színházbant játszanak, az bár igen gyakori, de már eléggé problematikus. Jó, ha tudják, hogy miért teszik, akik ezt csinálják. Miért mutatnak a nézőnek próbafolyamatot, a szereppel küzdő színészt, egymással marakodó kollégákat. Az egyik lehetőség az, hogy a színházi létezést pusztán az emberi tevékenység valamely terének tekintik, és önmagukról éppen úgy, ugyanolyan szándékokkal, célokkal beszélnek a művészek, mint bármi másról. A színház is csak egy munkahely, ahol emberek élnek, ahol emberi történetek, tragédiák és komédiák zajlanak. Az ottani történetekből éppolyan lelki, szellemi, társadalmi, olykor történelmi következtetések adódhatnak, mint ha gyárban, hivatalban, harctéren, bíróságon vagy bárhol másutt játszódna a darab. Legfeljebb a színháziak ezt a területet minden másnál jobban ismerik, ami lehet előny is meg hátrány is, a nézők meg biztosan kíváncsiak a kulisszák mögötti világra, ami ugyancsak nehezítheti és könnyítheti is a munkát. A másik alapeset, amikor a játszók egy színdarabhoz akarnak valamit hozzátenni azzal, hogy bemutatják, miképpen küzdenek az előadásával. Úgy érzik, szükséges, hogy mindenfélét egyenesen közöljenek a nézővel az előadott szövegről, nem látják elegendőnek, hogy a játékba, díszletbe, jelmezbe, zenébe kódolva mutassák meg, mit gondolnak a műről, mit szeretnének vele elmondani.

Piaf, Piaf - Varjú Olga (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az ősszel, röviddel egymás után két bemutatón is láttam a színházat színházba rángató előadást. A Jászai Mari Színház, a Nézőpont Színház és a Merlin Színház közös előadásának középpontjában ugyan egy valódi, méghozzá remek darab, Shaw Szent Johannája áll, míg a Bárkán bemutatott Piaf, Piaf esetében a finn Juha Siltanen műve maga játszódik egy színházban, mégpedig ott, ahol Edith Piafot szeretnék megidézni. A gyanú tehát önkéntelenül adódik, hogy az egyik esetben a klasszikus szöveget szeretnék az előadók új összefüggésbe helyezni, míg a másikban egy nagy előadóművész megidézéséhez keresik az alkalmas keretet.

Piaf, Piaf - Spolarics Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A végeredmény szempontjából azonban szinte mindegy, hogy egy színmű, vagy egy híres ember élete a választott tárgy, amelyet a színházi környezetbe citálnak. Pedig vannak különbségek. A finn írónő közhelyes színházi drámát választott keretül a nagy francia énekesnőt bemutató jelenetfüzér köré: az egyik színésznő, aki nem játssza Piaf szerepét, féltékenyen acsarkodik a másikra, aki játssza. Ez a másik meg szótlan megvetéssel tűri a kolléganői mérgelődést. Ennyiben talán lehet valami köze az egésznek Piafhoz, felfoghatjuk úgy is, hogy az alantas acsargást néma megvetéssel elviselő nagy embert látjuk. Amúgy az egész huzavona semmi lényegeset vagy pláne egyedit nem ad hozzá a címszereplő portréjához. Ráadásul Varga Anikó annyi komolysággal, belső meggyőződéssel, hittel, realisztikusan ábrázolt szenvedéllyel adja a féltékeny, a méltatlanul mellőzött színésznőt, annyira hiányzik belőle minden irónia, távolságtartás, hogy játékának minden erénye a visszájára fordul. A szöveg közhelyessége domborodik ki mind feltűnőbben, a semmitmondás szól egyre harsányabban. Szerencsére az előadásnak van még legalább két rétege, sőt a szövegnek is van egy másik síkja. A zavarosan, vagy mondjuk, szándékosan megkavarva felidézett életrajzi motívumok Jorma Outinen sok ötlettől nyüzsgő rendezésében olykor eredetinek hatnak. A darabnál azonban mindenképpen sokkal jobb a zene, ami Dinnyés Dániel vezetésével elég sokat szól, merthogy számos ismerős Piaf-szám is elhangzik. A magyar szövegek ugyan nem minden esetben remeklések, de a címszereplőt múmiaszerűen megjelenítő Varjú Olga és Varga Anikó is becsülettel énekli a számokat, Spolarits Andrea meg már-már illúziókeltő. Az igazi persze az, amikor felvételről szól az eredeti.

Bartsch Kata, Bacskó Tünde, Magyari Tekla és Tamás Kinga

Az este leginkább értékelhető eleme azonban a mozgás. A finn rendezőnőnek is ez a specialitása, ráadásul Ladányi Andrea is megtámogatta. Nem nagy csoda, hogy az előadásnak ez a része akár magában is megállna, sőt talán magában állna meg igazán, köze ugyanis inkább csak tematikusan van az egyes jelenetekhez, egészében kevésbé beszél Piafról és koráról. De a bravúros koreográfiák sorából is magasan kiemelkedik a táncoló-játszó sokaságban különben végig nagy alázattal nyüzsgő Ladányi Andrea kurta, mintegy névjegyként odatett magánszáma, amikor Pinokkió-szerű fabábként dobálja végtagjait.

Bacskó Tünde, Viola Gábor, Bartsch Kata, Kroó Ádám és Elek Ányos

A próbafolyamatba ágyazva előadott Szent Johanna alapgondolata egészen más. A próbálni próbáló színészek kezdeti huzakodásából nagyjából annyi derül ki, hogy hatheti munkát dobnak sutba, mert Bartsch Kata művésznő hirtelen megvilágosodott, akárcsak Johanna, hogy most nekik mégsem holmi közönséges vígjátékot kell előadniuk, hanem éppen Shaw Szent Johannáját. Ezután a címszereplőn kívül fellépő három-három férfi és nő hol veszekedő színészeket, hol próbáló színészeket játszik, néha meg mintha mégis a darabot adnák. Kétségkívül nagy bravúr lenne, ha mindebből valamilyen magasabb rendű polifónia, a különböző síkok, rétegek bonyolult összhangzata jönne ki. Hargitai Iván rendezésében azonban mindössze annyit tudhatunk meg, hogy Bartsch Kata, akinek tehetségéről persze nem ez alkalommal kell igazán meggyőződnünk, bizonyára képes lenne Johanna érzékenyen átélt, finoman ábrázolt megjelenítésére. Ha egyáltalán valami, akkor annyi derül ki a darab és a darabot játszani akaró színészek történetének párhuzamba állításából, hogy komoly színházat csinálni manapság hőstett és csoda. Ami persze ily egyszerűen a képünkbe kiabálva igaz ugyan, de hatalmas közhely.

A fenti két előadás együtt pedig a színház a színházban forma alkalmazásának harmadik alapesetét mutatja: amikor választott darabról, tárgyról, témáról az alkotóknak a világon semmi sem jut az eszükbe, ám szeretnének úgy tenni, mintha lenne valami eredeti gondolatuk.

ZAPPE LÁSZLÓ