Csizmadia Tibor Jászai Mari-díjas, 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. A Magyar Színházi Társaság elnöke, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, az egri színház vezetése mellett évadonként több előadást rendez. Színházigazgatói minőségében beszélgettünk vele.

 

Mi zajlik Egerben? A szakma egyre nagyobb figyelme irányul a színházra, sorozatosan nyeritek a díjakat, fesztiválokon, pesti vendégjátékokon is telt házzal futnak az előadásaitok. Mostanra a vidékiek közül talán az egri színházat tartja leginkább számon a szakma.

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akitől ezt nem lehet megkérdezni – egyszerűen azért, mert nem tudok rá válaszolni. Én teszem azt, ami szerintem az igazgatók feladata, ha egy olyan intézményt működtetnek, aminek megvan a maga rendeltetése: hogy egy kulturális központ legyen a városon vagy a megyén belül, hogy ez minél magasabb szakmai színvonalon történjen, és hogy a háttér mindezt kiszolgálja. Nem látok semmi rendkívülit ebben. Én ilyen színházat tudok csinálni – és ebben minden szóra lehet hangsúlyt tenni.

 

csizmadia tibor1


De Egerbe azért úgy jöttél, hogy egy országos színvonalú színházat csinálj, vagy ez tényleg csak „így alakult”?

Egerbe többek között azért jöttem, mert úgy éreztem, szakmailag azon a szinten vagyok, hogy egy körülbelül ekkora – nem túl nagy – színházat tudok működtetni. Amikor idejöttem, azt tűztem ki célul, amit minden más színházigazgató is: hogy az általam vezetett intézmény az ország legjobb színháza legyen. Ennél kisebb célt nem érdemes kitűzni. Hogy aztán ez hogyan valósul meg, vagy hogy ebben a folyamatban hol tartunk, az megítélés kérdése, de az ambíció az, hogy olyan társulatunk, olyan szakmai színvonalunk, műsorpolitikánk, közönségkapcsolatunk legyen, ami példamutató lehet akár más színházak számára is. De minden színházigazgató ugyanígy vág neki – hogy kinek sikerül, azt a környezet és ezer más tényező befolyásolja.

Miket tartasz a legfontosabb tényezőknek abban, hogy az elmúlt években eddig jutott a Gárdonyi Géza Színház?

A magyar színházi viszonyok egyik legfőbb erénye, a szakmai színvonal fő letéteményese az állandó társulat. Vannak hátrányai is, hiszen egy társulat nagyon be tud sárgulni; viszont így egymásra tudnak épülni a produkciók, az évadok, és a közönség is figyelemmel kísérheti a „saját színészeinek” történetét. Amikor idejöttem, az volt tehát az ambícióm, hogy létrehozzak egy nagyon erős társulatot – ez pedig maga után vonz egy csomó mindent. Állandó társulat állandó rendezők nélkül nem jöhet létre. Az állandó társulat nem egy megállapodott, hanem egy állandóan mozgásban tartott, folyamatosan fejlődő struktúrát jelent, a fejlődés lényege pedig az, hogy folyamatosan jöjjenek fiatalok – egyszerűen azért, mert az ő jelenlétük folyamatos kihívást jelent a felettük lévő generációknak. Az elmúlt 20–30 év tapasztalata alapján azt gondolom, ez a recept.

Mindez részint ellentétben áll a nemzetközi trendekkel, a színészek projektekre szerződtetésével, az előadások blokkokban játszásával.

Erre is igaz a mondat: én ilyen színházat tudok csinálni, én ebben hiszek. Hogy aztán máshol ez hogy van, és miféle eredményeket érnek el, az mindig személyiségfüggő. Lehet, hogy van olyan nagy formátumú rendező, aki köré folyamatosan csapat szerveződik – ettől én bizonyos szempontból félek. Úgy gondolom, hogy a rendezőnek a csapat iránt érzett felelőssége egy ponton túl elnyomja az arányokat, és innentől nem a mondanivaló vagy a létrehozott esztétikum lesz a fontos, hanem hogy rendben legyen a társaság, ez pedig mélyrepülést idézhet elő.

Mennyire reális az az ambíciód, hogy az egri legyen az ország legjobb színháza? Lehetséges ezt elérnie egy vidéki színháznak?

Hogyne lenne lehetséges. Éveken keresztül a kaposvári volt az ország meghatározó színháza, és ne felejtsük el, hogy ott volt mellette Szolnok, Kecskemét vagy alkalomszerűen más vidéki formációk is. Nem gondolom, hogy most mi lennénk egyedül a palettán, de jó hallani, hogy egyáltalán rajta vagyunk. Hogy meddig lehet eljutni, azt nem tudom, ez emberi ambíciók kérdése: van, aki Pesten, van, aki épp ellenkezőleg, vidéken akar dolgozni; van, aki csak sok pénzből látja megoldhatónak, van, aki öt fillérből is lehetségesnek látja.

 

1-3_csongess meg-sokan
Csörgess meg!


Ha már szóba került Kaposvár: akad, aki most a kaposvárihoz hasonló „Eger-jelenségről” beszél. Helyt állhat az analógia?

Nem. A mostani egri színház nem hasonlítható össze az akkori kaposvárival, más már a világ. Ma már szerencsére nincs arról szó, hogy egyvalaki kijelöl egy irányt, és az mérce lesz; ma már sokféle színházi formáció létezik, és ezeken belül kell jó minőséget létrehozni. Az aczéli korszakban, amikor ki volt jelölve egy adott kultúrpolitikai irány, lehetett aszerint megítélni a színházakat, hogy ki megy szembe ezzel az iránnyal a legkarakteresebben, egy nyilvánvalóan magas szakmai színvonalon. Ez Kaposvár volt, és mellette az a néhány színház, amely szintén képviselt egy ahhoz hasonló gondolkodásmódot.

Ma, jóval túl az aczéli korszakon, hogy lehet megállapítani, hogy melyek a meghatározó színházak? Annyiról lenne szó, hogy hol van jó igazgató és hol vannak jó előadások, jó rendezők?

Erre nem lehet igazán válaszolni, ahogy ezt a színházi törvény sem tudta megtenni, de megpróbált néhány paramétert meghatározni: lehet, hogy az a jó színház, amelyik sok nézőt vonz – ilyenből több van Budapesten és vidéken is, és ez igaz néhány alternatív formációra is. Nagyon nehéz ezt meghatározni, de a színházi szakmában szerintem van egy kimondatlan, belső értékrend, ami nem feltétlenül jelent versenyt: ezt bizonyos szempontból az egyik színház valósítja meg magas színvonalon, más szempontból pedig egy másik. De elérhetek óriási országos és nemzetközi sikereket úgy is, ha itt a helyi néző nem jár színházba. Ezt azonban nem tehetem meg – a nézőszám igenis fontos paraméter. Nekem Egernek kell színházat csinálni, nem az országnak, persze a saját szakmai meggyőződésem szerint olyan színvonalon, hogy az egy országos vagy nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. Én ugyanakkor nyilván tájékozottabb vagyok a színházi trendekkel kapcsolatban, mint a helyi néző, aki néha rácsodálkozik olyan formanyelvekre, amelyekről én tudom, hogy nem különösebben úttörők, de itt egyáltalán nem magától értetődőek. Mindezzel így összekapcsolódik egy folyamatos nézőnevelés is.

Mindazonáltal a vidéki – tehát megyei vagy városi önkormányzat által fenntartott – színházakban még mindig jelen van a fenntartó folyamatos érdekérvényesítési törekvése: épp a legutóbbi évadzárón kérte számon a színházon Homa János, az egri önkormányzat kulturális bizottságának elnöke a népszínházi jelleget, s felszólított a közönség kegyeinek keresésére, és hallatszanak ilyen hangok a közönség soraiból is. Ilyen körülmények között meddig lehet elmenni az úttörésben, a nézőnevelésben?

Nagyon meg van határozva, hogy mit kell csinálnom, például azzal, hogy két játékterünk van. A nagyszínpadon egyértelmű műfajokat kell színpadra állítani, egy egyértelműen körülhatárolt nézői rétegnek – ha megnézed az idei repertoárt, nagyon tiszta műfajokat látsz: a Szentivánéji álmot, a Csörgess meg!-et, A kaméliás hölgyet, A törött nádszálat, a Maya című operettet és a Cigánykerék című musicalt. A stúdió pedig – én úgy szoktam fogalmazni – megtalálja a maga nézőjét. A vidéki színházi létből a sokműfajúság miatt az következik, hogy mindig van tíz százalék, akinek nem tetszik az éppen aktuális darab, előadás vagy játékstílus. Ezzel csak akkor van gond, ha mindig ugyanannak a tíz százaléknak nem tetszik – akkor őket elveszítjük. Ha mindig változik ez a tíz százalék, az teljesen normális. Nagyon durva lenne kijelenteni, hogy az operett az idősek műfaja, a musical pedig a fiataloké – mi természetesen azt szeretnénk, ha az operett olyan nyelven szólna a közönséghez, hogy az a fiatalok számára is átélhető legyen.

Mennyire cserélődik mindeközben a közönség?

Naprakész statisztikám nincs, de van egy folyamatos cserélődés; ha összehasonlítjuk a mostani közönséget a 8–10 évvel ezelőttivel, biztos, hogy különbséget lehet felfedezni, de hál’ istennek ez a létszámon nem látszik.

Azért kérdezem, mert (újra visszatérve ide) a kaposvári színházat is sokan támadják, támadták azért, hogy oda „csak az értelmiség” tudott vagy szeretett elmenni, nem annak szólt, aki csak egy kis kikapcsolódásra vágyott a munka után. Ha most még nem is, de pár év múlva talán már elmondhatják ezt Egerről is. Kell ezzel törődnöd?

Tény, hogy a színház egyik funkciója a szórakoztatás és a kikapcsolódás; emellett fontos, hogy üzeneteket küldjön és elgondolkodtasson bizonyos dolgokról. Vegyük a tegnapi előadást [az interjú a Csörgess meg! bemutatója után készült – a szerk.]:intellektuális kaland volt vagy népszínmű? Én azt gondolom, hogy mind a kettő. Hasonlóképp a Chicago is egy remek zenés, látványos előadás, mégsem megúszható, hogy gondolat legyen mögötte, hogy szóljon valamiről. Ha valaki a gondolatra kíváncsi, annak nagyon örülök, de tudomásul veszem azt is, hogy néhány ember azért jön, hogy szép ruhákat, hosszú combú lányokat és világítási effekteket lásson – ez tulajdonképpen rendben is van. A két funkciót nem lehet szétválasztani: a rendezőktől is azt várom el, hogy az előadásaik szórakoztassanak, ugyanakkor ne legyenek öncélúan szórakoztatóak. De ez fordítva is igaz: nem lehet csak üzeneteket küldeni minden formagazdagság vagy boldogságadag nélkül.

Elégedett vagy a színház anyagi helyzetével?

Jelenleg 600 és 700 millió forint között van a költségvetésünk – ez évekkel korábban jóval 500 millió alatt volt, miközben a feladatok azonosak voltak. Mostanra valahogy sikerült itt helyben tudatosítani, hogy ehhez a munkához ennyi pénz kell, és – a színházi törvényen keresztül – országosan is felismerték, hogy ez az egész rendszer nem tud működni annyi pénzből, mint amennyit mondjuk 2008-ban szántak rá. Azért sem tud működni, mert folyamatosan változik, a változáshoz pedig mindig plusz pénz kell, még ha sokszor épp a pénzhiány inspirálja is a változásokat.

 

1-3_eger - szentivaneji-mesteremberek
Szentivánéji álom (fotók: Gál Gábor)


Nincs tehát egy panaszszavad sem – jut mindenre, amit elképzeltek?

Nem parttalanul találunk ki mindenfélét, hanem a lehetőségeink ismeretében. Fizetések terén nem állunk jól, de éppen annyira, amennyire országosan senki sem áll jól. A produkciók nem termelnek hiányt; a támogatás és a bevétel együttesen elég a dologi kiadásokra, a produkciók létrehozására és az épület fenntartására. Új kiadásként jelent meg a tánctagozat idei létrehozása, de erre megkaptuk a pénzt, és mostanra mindenki úgy érzékeli, hogy a tánctagozat nagyon termékenyen van jelen a színház életében, akár a zenés darabokban a profi táncosok közreműködéséről, akár az önálló táncprodukciókról beszélünk.

Hogy jött a tánctagozat alapításának ötlete?

Éveken keresztül az utcáról szedtük össze a táncosokat az előadásokhoz, és elégedetlen voltam a színvonallal – de nem csak én, a nézők is. Barta Dóra pedig, aki éveken keresztül rendezett Egerben táncfesztivált és szervezett képzést is, régóta gondolkodott egy önálló táncszínház létrehozásán, de ennek sem az infrastrukturális, sem az anyagi feltételei nem voltak meg. Többször dolgoztunk együtt, és kiderült, hogy mégiscsak van egy út: a tagozatként való működés, ami mindkét félnek jó. Nekik az anyagiak és az infrastruktúra miatt, a színháznak pedig az egyértelmű színvonalemelkedés miatt.

Nem túl nagy luxus vagy túlzott optimizmus létrehozni egy önálló táncelőadásokat is bemutató tagozatot?

Nem luxus, és optimista sem vagyok, mert eredmények bizonyítják a tagozat létjogosultságát. A tavalyi Diótörő csaknem egészében táncelőadás: a gyerekbérletünk része, tehát a hússzori előadásszám biztosítva van, most visszük majd Salgótarjánba, Tatabányára. Tavasszal a Három az egyben című táncelőadás jött létre: jelen volt a Tavaszi Fesztiválon, most a táncbérletünk része, ez is jó szériát fog futni, és nemzetközi vendégjátékok lehetőségét ígéri. Legutóbb a Stúdiószínpadon mutattuk be az Instant konfliktusokat, amit a tánctagozat két koreográfusa hozott létre – szívet melengető, ahogy ez létrejött, és ez nemcsak nekem, de a nézők számára is evidens. A következő bemutatónk, A kaméliás hölgy megint csak a táncosok produkciója – más kérdés, hogy a sztori vezetéséhez szükség van olyan prózai színészek jelenlétére, mint Járó Zsuzsa, Kaszás Gergő, Ötvös András vagy Vajda Milán –, és szintén része a bérletünknek, tehát számolhatunk itt is egy minimum húsz előadásos szériával. Tulajdonképpen nemhogy luxus a tánctagozat, hanem egy magától értetődő kibővítése az egri színház működésének.

Nagyon fiatal a jelenlegi társulat. Nem hiányzik egy nagy formátumú, idős színész, egy Törőcsik Mari, egy Benedek Miklós?

De igen. Egy-két nagy öreg azért jó, mert mércét – etikai, szakmai mércét – jelent, de tudomásul kell venni, annyira gyorsan változik a világ, hogy most nem az öregek adják a mintát, hanem a fiatalok. Nagyon durván hangzik ez így, de az a tapasztalatom, hogy egy fiataltól sokkal többet lehet tanulni, mint egy úgymond nagy öregtől – én is tőlük tanulok a legtöbbet, mert ők érzékenyebbek erre a világra, miközben én csak kapkodom a fejem bizonyos helyzetekben, pedig nem is érzem magam igazán öregnek. Teoretikusan persze igazad van: amikor Törőcsik Marival csináltuk itt Egerben a Peer Gyntöt, az fantasztikus élmény volt, akárcsak más előadásokban dolgozni együtt Haumann Péterrel vagy Molnár Piroskával. De ők nagyon kevesen vannak ebben az országban.

Voltál művészeti vezető Pesten és vidéken is – mit látsz a fő különbségnek?

Egy alapvető technikai különbség van: ha itt sikerünk van egy előadással, akkor sem tudunk többet játszani belőle nagyjából harminc – azaz a bérletesek plusz tíz – előadásnál, hacsak nem vesszük elő időről időre, mint A padlást, amelynek a nézői generációról generációra felnőnek. Ezzel ellentétben Pesten egy siker folyamatosan színpadon tud maradni. És ez néha bizony a színészeket is frusztrálja: hogy létrehoznak valamit, amit jónak éreznek, amit szeretnek, amiről úgy érzik, hogy sikerült vele megfogalmazniuk valamit, és aztán egyszer csak elfogy a közönség. És ezt a Pestről érkezők nem kompenzálják – itt kell sikeresnek lenni. Egy vidéki színház nagyon sok bemutatóval dolgozik, egyszerűen azért, mert véges számú nézőnk van.

Kevésbé technikai jellegű különbséget nem érzékelsz?

Életvezetési különbségek vannak még. Sok színésznek azért sem elég a fizetése, mert két lakást kell fenntartania: az egyiket a szülőhelyén – vagy nevezzük úgy, hogy Pesten –, miközben itt él egy teljesen jól kialakított egzisztenciában. Persze sokan ideköltöznek, de a műfaj természetéből adódóan, aminek meggyőződésem szerint része a mobilitás, nagy kockázattal jár házat vásárolni, főleg azoknak, akik várnak is valamit ettől a pályától.

Úgy érted, a színészeknek csak ugródeszka az egri színház?

Van, akinek ugródeszka, de ezzel semmi baj nincs. Régen is jellemző volt, hogy egy fiatal színész 4-5 évet eltöltött vidéken, jó nevet, tapasztalatot szerzett, aztán valamelyik pesti színház elvitte. Nálunk is ez van: itt kezdett Kovács Patrícia, Jordán Adél, innen indult Béres Attila, az Operettszínház mostani főrendezője – nekik ez tapasztalatszerzés volt. Sajnáltam, hogy elmentek, de a mai napig örülök, hogy itt voltak, és azt gondolom, hogy nekünk is részünk van a mostani sikereikben. Még azt is mondhatom, hogy büszke vagyok rá. Van, aki pedig úgy érzi, hogy ami itt van, azt most nem találja meg máshol az országban, ezért kötődik ide – és ők egyre többen vannak. Ennek pedig van egy szívóhatása is: olyan országosan ismert művészek jönnek ide örömmel – akár vendégnek, akár állandónak –, akik azt látják, hogy itt egy bizonyos színvonalon folyik a munka.

És számodra nem ugródeszka a Gárdonyi Géza Színház igazgatói széke – egy nagyobb, mondjuk fővárosi színház vezetéséhez?

Az biztos, hogy annál türelmetlenebb vagyok, mint hogy folyamatosan egy helyen legyek – az tőlem már egy hősi tett, hogy immár nyolcadik éve a fenekemen ülök, és ezt elsősorban a társulatnak köszönhetem. Az alkatomból az következne, hogy négy-öt évnél többet ne töltsek egy helyen. Lehet, hogy kívülről ugródeszkának tűnik majd, ha már nem itt, Egerben dolgozom – de az ugródeszka üres medence mellett van, amiben nincs víz, tehát jól összetörheti magát az ember. Szolnokon kezdtem főrendezőként, együtt dolgoztam Schwajdával – sokat vitatkoztam vele, de sok tapasztalattal felvértezve távoztam onnan hat év után. Akkor a szabadúszás jött, aztán a Budapesti Kamaraszínház létrejöttében, a társulatszervezésben már mindenképpen meghatározó volt a szolnoki és a máshol összegyűjtött tapasztalatom. Öt év után úgy éreztem, hogy olyan törésvonalak jöttek létre a vezetésben, amiket már nem tudtam kezelni, tehát onnan el kellett jönnöm. Aztán hat év szabadúszás következett: rendeztem mindenfelé az országban, láttam, hogy melyik társulat hogy működik. Most pedig Eger van nyolcadik éve; nyilván bepréselem ide a korábbi tapasztalataimat. Hogy utána mi fog történni, azt nem tudom. Lehet, hogy amikor két év múlva lejár a mandátumom, nem lesz munkám, és valami mást kell csinálnom – akkor nem beszélhetünk ugródeszkáról. Ugyanakkor nem is gondolom, hogy nekem örökre színházat kell vezetnem.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

KOVÁCS BÁLINT

 

NKA csak logo egyszines

1