Ránki György: Muzsikus Péter kalandjai Hangszerországban Tóth Aladár Operastúdió a Mûvészetek Palotájában

A Kolibri Színház évad elején pontosította saját nevét. A több telephelyen dolgozó intézmény ezentúl ifjúsági színházként is számon tartandó, hivatalosan is kibõvült nézõi körrel. S hogy Novák János csapatépítési törekvései igazgatóként jó irányba haladnak, arra példa a fiatal angol szerzõ, Simon Stephens Kócsag (Herons) címû darabjának kiemelkedõ szintû bemutatója is, Vidovszky György rendezésében.

Pedig előfordulhat, hogy nem lesz minden előadás zökkenőmentes. Várható, hogy a nyelvi sokk, társulván a ritka szép formában megjelenő, s ettől elviselhetetlenül éles és reménytelen társadalomrajzzal, minden második nézőben kiveri a biztosítékot.

A felnőttek egy része egész biztosan hárítani fogja azt a súlyos és akartan viszszataszító szavaktól hemzsegő nyelvet, amihez mérten Spiró György Csirkefej című drámájának dialógusai bemelegítő ijesztgetésnek hatnak ma már, s ami egészen természetesnek számít a tizenévesek körében. Kovács Kristóf - aki nem azonos a színész Kovács Kristóffal - igen jó minőségű fordítása megfelelő alapot adott ahhoz az átigazító munkához, amit a drámatanári erényekkel is bíró rendező és a dramaturg, Gyarmati Kata el kellett, hogy végezzenek, ha élő szöveget akartak adni a művészeti iskolákból és stúdiókból kiválasztott fiatalok szájába. És ez a szöveg él, és él az egész rettenetes külvárosi tájkép, patkányok, bogarak, s a bűzös csatornában gázló madarak közt élni próbáló gyerekemberekkel. (A cím fordítása nem telitalálat. Rossz az egyes szám, nem is lehet kimondani. A "Kócsagok" is jobb lenne, hisz a görög kórusok óta bevett dolog ez a címbe emelt, rájuk való utalás. De nem annyira az elegáns kócsag itt a megfelelő madár. Szürke gémekre, vízi madarakra gondol az angol színházba járó, amikor a Herons betűit olvassa a plakáton.)

Kócsag - Kolibri Színház | Fotó: Szlovák Judit
Az 1971-es születésű Simon Stephens a londoni Royal Court Theatre dramaturgiáján dolgozott 2005-ig, mely színház a fiatal drámaírók nemzetközi hírű keltetője már évtizedek óta. Ez a darab, s a szerző is, a 90-es éveket meghatározó "in-your-face theatre"-nek, a kísérleti színházi irányzatok egyikének karakteres jegyeit viseli. Az "in-your-face" kifejezés a szótárak szerint valami pofáncsapó gorombaságot, valami kikerülhetetlen és otromba, viszolyogtató agressziót jelez. Az ősi "kegyetlenséget" elsősorban Artaud-tól tanulták a londoni Royal Court, a Bush, a Soho Theatre, az Almeida vagy az edinburgh-i Traverse alkotói is. Amerikában Phyllis Nagy, Naomi Wallace, a skótoknál a nálunk is ismert David Harrower említendő e körből. A stílusirányzat világszerte ismert nagy triója: Sarah Kane, Mark Ravenhill, Anthony Neilson. Szex, erőszak, zaklatások és megaláztatások adják a fő témákat. Természetesen nem hagyhatjuk említetlenül a nálunk is népszerű iszony-szakértők, David Eldridge (Ünnep), Patrick Marber (Closer) és a sok darabbal jelen lévő Martin McDonagh nevét.

A családi drámákról író és a világ brutalitását jól ismerő angyalarcú Simon Stephens 1971-ben született Stockportban. Ezt a darabját már 2001-ben jelölték a legígéretesebb drámaíróknak járó Laurence Olivier-díjra, de akkor még nem kapta meg. 2006-ban nyerte azt el, egy másik művével. Ismert és elismert, sikeres szerzőről van tehát szó. Így távolról, a fordítások tükrén keresztül is érzékelhető, hogy talán a legcifrázatlanabb, legidőtállóbb, legkeserűbb tehetség az övé. Ebben a darabban pedig valami egészen furcsát, egy küzdő embert, igazi drámai hőst mutat. Ritkaság ez mostanában.

"A jó színházban félni kell" - mondta egyszer összefoglalóan egy a fiataloknak szóló produkciók rendezői fogásairól szóló beszélgetés végén Ács János. 1983-at írtunk akkor. Sokszor eszembe jutott azóta, de most, az előadás láttán különös erővel érzem ennek a megállapításnak az igazságát.

A szerencsétlen apja-anyja világából kitörni vágyó fiút Koloszár András, a hozzácsapódni próbáló lányt Császár Réka játssza szép, tiszta eszközökkel. Az őket rettegésben tartó hitványka banda tagjainak (Papp Attila/Solti Bence, Pomlényi Attila, Bárdi Gergő) minden megnyilvánulása hiteles, mély és tartalmas pillanatokkal teljes. Olykor szinte megrendítő a gyönge apát játszó Mult István jelenléte, és a szétesett anyát megformáló Tisza Bea egy-egy mozdulata. Megérné viszont a felnőtti mondathangsúlyokat is ellenőrizni és rögzíteni. Ebben a közegben ezek a mondatok nem ezzel a "zenével", nem ilyen módon hangzanak el. Érdemes lenne korrigálni. Megéri az előadás a még befektetendő munkát és figyelmet is.

Az összhatást nagyban segíti Gadus Erika kapaszkodásra, függeszkedésre és hintázásra is alkalmas, hajlított csövekkel átszőtt szürke-fekete díszlete, s a játszókra adott esendő kamaszöltözékei. A szűk teret indázva betöltő, kamarazene pontosságú, kiváló mozgás Gyevi-Bíró Eszter munkája, az empatikus zene Novák Jánosé. A minden ízében közösségi alkotást Vidovszky György jó ritmusú, erős rendezése és humánummal átitatott, tanári tapintata fogja össze. Kemény színház ez, de nagyon megéri megnézni.

***

Ehhez is kell bátorság. És nem is akármilyen merészség. Ahhoz, tudniillik, hogy a 100 éve született Ránki György több mint ötvenéves gyermekoperáját mai gyerekközönség elé vigye valaki. Pallagi Judit, a Tóth Aladár Operastúdió vezetője győzte és győzi erővel. Megtanulták, betanulták, és sokak örömére be is mutatták.

Bagi Andrea és Hegyi Barnabás zenei vezetésével, Tóth János rendezésében, a nagy színpadon, és mégis szinte csak pódiumi keretek közt, vagyis épphogy jelzett díszletelemekkel bonyolítják le a játékot. De nem is lenne adekvát valami komplett operai díszlet ehhez az üdítő, művészeti iskolai eseményhez.

Több meglepetés is színezi a vasárnap délelőttöt. A legelső az, hogy dugig van a MüPa. Tűt alig lehet leejteni. Gyerekek, nagyszülők, apák és anyák, iskolai csoportok és odatévedt felnőttek mosolyognak és sétálgatnak. Egészen olyan a hangulat, mint a National Theatre vagy a mellette épült óriási hangversenyház matinéjain, odaát, a Temze partján. Nem hittem volna sok évvel ezelőtt, hogy egyszer ezt Magyarországon is megtapasztalom.

A második, hogy megszólítják, de nem vegzálják az egybegyűlt közönséget. A műsorvezető Becze Szilvia csak egy picikével modorosabb a kelleténél, de még így is százszor olyan kedves és intelligens, mint amilyen gyerekprogram-levezénylőkhöz vagyunk szokva. Soha rosszabbat.

Kócsag - Koloszár András és Mult István | Fotó: Szlovák Judit
A harmadik és a legfontosabb, hogy Ránki muzsikája most is, és már megint, ujjong, ragyog, játszik, megnevettet, olyan friss, mintha tegnap írták volna. Az a kis buké, amit az elmúlt ötven év ad hozzá, pont beleillik a retrohangulatba. Egy hangot, egy szót nem kell változtatni rajta. Ötven év múlva is jó lesz.

A negyedik, hogy Tóth János erőt vett magán, és hihetetlen színházi gyakorlatát és mulattató tehetségét finoman visszafogta. Látta, hogy akik itt énekelnek, azok a világ legtisztább lelkei, de nem akkora a hangjuk vagy a személyes játékbátorságuk, hogy jelentős aurát növesztene köréjük. Így hát a rendező azt tette, amit nagyon sokan megtesznek, akik amatőrökkel dolgoznak. Ami nem jöhet létre személyes színészi teljesítményként, az összeszőhető koreográfiából, aládúcolható naiv bájjal és természetes humorérzékkel, no meg persze fiatalsággal.

Az ötödik, hogy Romhányi József micsoda nemzeti kincsünk nekünk, még most is, még így is. A mostani musical-versszövegíróknak kötelező olvasmányként ajánlható minden szövegkönyve.

Összegezve: nem mondhatni, hogy az előadás túlságosan feszes lenne, de szép emberség, természetes báj, zenei intelligencia és ritkán tapasztalható emberi tisztaság van benne. A "beleszerettetést" pedig, ami e matinék elsőrendű célja lehet, kiválóan szolgálja.

A MüPa Ránki-matinéja egyébként egy sorozat része. December 9-én Kovalik Balázs mutatott be keresztmetszetet Donizetti Szerelmi bájital című operájából a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóival.

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1