Egy nem-operett-függõ fogást keres
A Budapesti Tavaszi Fesztivál

Igen jól teszi, hogy elhozza a vidéken éppen játszott operetteket - az Operettszínház átalakítása miatti ínséget is csillapítva egyúttal - az ilyenkor itt hömpölygõ turisták számára. Elegáns, eklektikusan proccos környezetbe illeszti az egyébként ízlésszociológusok tollára méltó mûfajt és élvezõit.

Az operett ugyanis művelődéstörténeti jelenség, nem csupán esztétikai minőségében meghatározható műforma. Sokat lehetne bölcsködni Monarchiáról, nosztalgiáról, szappanopera-effektusról: az operett akkor is velünk van, egy meghatározott kultúrkörben kialakult befogadói magatartásról, ízlésbeli affinitásról tesz bizonyságot. Az operett egyébként is előzékeny: remek trambulin önmaga paródiájához, kifordítási kísérletekhez, értelmezésekhez és megtisztító hadműveletekhez.

Egy nagyszerű énekesekkel, virtuóz táncosokkal, rengeteg pénzes effekttel megkonstruált operett-előadás bizony lehet nagyszerű, s méltó vetélytársként zeneileg, szövegével kenterbe is verheti a nagy hírű, sokszor üres musicaleket.

Az operett ugyanakkor, kliséivel, történetei bugyutaságával, figuráinak commedia dell’arte-szerű meghatározottságával gyakran szolgál ki másféle igényeket: Gombrowicz a legkézenfekvőbb példa az Operetkával, de sok olyan eredeti színrevitel van, ami saját eszköztárának felnagyításával teremti meg az önparódiára oly alkalmas operett kritikai megközelítésű alakmását. A Csókos asszony, a Fekete Péter vígszínházi, vagy a Luxemburg grófja kaposvári előadása - példák erre. De hasonló dolog történhet A falu rosszával, vagy az Állami áruházzal - ezt is tudjuk.

Egy valamit nem feledhetünk, bármely művészeti ágra nézünk: a paródiához az eredeti technika legmagasabb szintű ismerete szükségeltetik. A legmaradandóbban így lehetett a saját "dugájába dönteni" magát az operettet is.

Az idei Madách Színház-beli revüben - melynek folyamából négyet szabott számomra az idő - éppen ez adta a mérlegelés alapvető szempontját: mennyire beszéli a hagyományos operettnyelvet az, aki belevág. Mennyire lesz henye, öszvérmegoldások, képtelen kompromisszumok füzére mindaz, ami pedig kőkemény, de tanulható, szakmai tréninget feltételező hagyománykövetés az első lépcsőfokokon.

Sokféle következtetést lehet levonni a látottakból. Valószínűleg kell is, valószínűleg meg is tették az egyfajta zsűriként fungáló, felkért szakemberek: Koltai Tamás, Petrovics Emil, Szinetár Miklós. Tiszta lelkű nézőként nem tehettem sokat: imádtam, ami remek és maradandó, a tízes-húszas-harmincas évek zseniális szövegeit és melódiáit. Meg merem kockáztatni, hogy a "Gyere te nímand, gyere pofám, maradj a nőcskéd oldalán, a te kurázsid, a te stelázsid stb." típusú szövegek felveszik a versenyt például a "Nyílj ki, nyájasan mosolygó, rózsabimbó, nyílj ki már" (ez Csokonai, de se szeri, se száma az összemérhetőségre alkalmas soroknak) típusú klasszikusokkal. Másik nagy tanulság: prózai tagozat nagyoperettben, egy-két operaénekessel megtűzdelve - ez olyan, mint az álomfejtés: vagy jót jelent, vagy nem.

Alapvetően: a darabok mindegyike a maga nemében jó, még azt is büntetlenül lehet, hogy átmentsenek beléjük innen-onnan más számokat, betétdalokat, kuplékat, poénokat, álomképeket. A Böhm György rendezte győri Csókos asszony volt ilyen. Nehéz ügy, a vígszínházi siker legalább tíz-tizenöt évre einstandolta a többi próbálkozást. Itt - ellentétben a többi operettel - (Magyar menyegző, Viktória, Bál a Savoyban, XIV. René) van darab: élet van, szöveg van, történet van, miliő van - rengeteg tehát a játszani- és tennivaló.

Úgy hetven százalékos a teljesítmény: eleve nehéz kiosztani a darabot, nem lehet a tévés sztárra, Csonka Andrásra rendezni, bár ő helytáll, kétségtelen. Sok a parttalan, külsődleges ötlet (szikrát hány a sparhelt a ráugró táncosok cipője alatt, ugyanakkor a pogácsa is kisül, kutyus húzza ki a táncos-komikust, gatyára vetkezik az elvben férfifőszerepet alakító hősszerelmes).

Nincs viszont megfogva az alapkonfliktus: a kültelki, azaz józsefvárosi tehetséges színinövendék hirtelen gazdag pártfogóra avagy apára találásának története, megtűzdelve hírlapírómítosszal, féltékenységgel, "a pénz megvásárolja az ártatlanságot" moralitással.

Zerkovitzéknál a Józsefváros él a legplasztikusabban: ez vész el a hatalmas színpadon, bár a bérházi udvar ábrázolása a szoba-konyhákkal, körfolyosókkal, ecetfákkal megkísérli ezt. (Menczel Róbert segítségével, akinek nagy gyakorlata van a nagy terek szűkítésében.)

Fájdalom, nem áll meg a darab megfelelő főszereplők nélkül. A nagyon bájos, törékeny Juhász Réka Pesten már többször játszott a Budapesti Kamaraszínház különböző produkcióiban tehetségesen, hiába a kedves szerénység megalkotása, énekhangot a technika sem tud pótolni. A femme fatale-lá alakulás sem egyszerű: egy nem igazán szerencsés ruha és fejdísz ehhez nem elegendő. Ennél is nagyobb baj, hogy sajnos szemmel láthatóan Dorozsmai Pista nyikhaj hírlapíró (Sárádi Zsolt teljesen felejthető alakításában) semmilyen kapcsolatban nincs vele, így szerelmi tépelődésük is súlytalan. Bács Ferencre a kevésbé jól alakult évek alatt rárakódott az úri tartásos merevség; ő sincs játékhelyzetbe hozva, így nem is történik körülötte semmi. Nála viszont kevésbé zavaró az énektudás hiánya: a fantasztikus orgánum segít a slágerek elbúgásában.

Az abszolút ziccer szerep Csonka Andrásé és Erdős Borcsáé. Utóbbinak tisztelet, a színpadon nehezen kezelhető testmagasság ellenére, pusztán kedéllyel és ambícióval megfelelő temperamentumú Rica-Macát alakít.

Elvész sok humor, felerősödik néhány, jó Fekete Gizi mint bér- és pótanya - az egész azonban saját lehetőségei és művészi kvalitásai alatt marad.

A Viktória korrekt teljesítmény. Leszámítva, hogy még az operettek java mezőnyében is a legbugyutább a sztorija, itt helyén van primadonna, karmester, ritmus és humor. (A debreceni Bál a Savoyban előadása lehetővé tette, hogy két nap leforgása alatt a komparatisztikai tudományokba merülhessünk Ábrahám Pál ürügyén.) Pécs nyert. Bár csak pontozással.

Bor József mindent tud erről a műfajról, szégyellném dicsérni. Mandinerből hozza, amit mások verejtékből. Mindazonáltal elképesztő a dorozsmai származású főhadnagy cigány tisztiszolgájával, Pekingbe majd Szentpétervárra szökésük a japán (itt szibériai) hadifogságból, majd a nyalka főhadnagy találkozása egykori szerelmével az angol nagykövet karján. (Svéd vagy angol - erről mást tart a szöveg és a kissé átabotában szerkesztett műsorfüzet. Ez utóbbi azonban remek fotókat tartalmaz a Mai Manó Fotógaléria aktuális kiállításáról: a Színházi Intézet gyűjteményének remek művészarckép- és szerepfotóiból.)

Viktória szép, dekoratív, szőke. Férje nemes lelkű, a főhadnagy szintúgy. A cigány tisztiszolga fifikás, a francia cselédlány frivol. Jól van ez így, csak egy kicsit nehéz mindezt három kemény órában, három felvonásban (majd mindegyik operett ragaszkodik ehhez a türelempróbáló teszthez) végigülni. Ez átlagnézői megjegyzés, nem értékítélet. Lesznyák Katalin hiteles szőke szépség, ám főleg a hangjáért lehet szeretni. (Itt húzódik egyébként a klasszikus törésvonal: aki tud játszani, az nem tud énekelni és vice versa - bár ez így nyilván túl sommás, vannak szerencsére finomabb átmenetek.) Fillár István minden ismert geget elsüt Jancsi cigányként - az vesse rá az első követ, aki nem így tenne. Fábián Anita Riqettként valószínűleg elvinné a szubrett-pálmát, bár ő is a manöken méretarányú új generáció tagja, s leginkább Sigourney Weavert idézi fel.

Vetített háttér (az operett hét jolly jokere) oldja meg a földrajzi stúdiumokra alapuló Viktóriát. Ezek előterében jelenik meg a szibériai, kínai és (bolsevik forradalmi) orosz folklór - plusz a kedves Dorozsma. A szubrett-táncoskomikus páros magyar-kínaiban elővezetve kissé halványabb. A Viktóriánál jól tapintható a ritmusos hármas egység: párbeszéd, rávezetés a refrén poénjára, majd figyelem, auftakt. A beintés pontos (Papp Zoltán), ott ismételnek, ahol kell - rendben. Hogy ez a leghátborzongatóbb melodráma s egyben abszurd élethelyzetek sora: arról nem tehet senki. De Bor József bármikor megrendezheti a paródiáját is mindennek: nem lesz kevésbé élvezetes, sőt.

A Bál a Savoyban csalódás. Eleve érthetetlen, hogy a neves Filharmonikus Zenekar, énekkar, balettegyüttes miért ennyire gyatra. Itt annyi a rossz belépés, a tempótlanság, hogy a kevéssé iskolázott fülnek is feltűnik (mondhatni, szemet szúr). Váradi Zita, Bódi Marianna jól énekel - ez nem újság. Kertész Marcella kicsit indiszponált volt, s táncaikat Ottlik Ádámmal sem a legfrissebb invenció hívta életre. Elkeserítő, hogy nincs operettkoreográfia térdkeresztezés nélkül és anélkül, hogy a táncoskomikust ölbe kapná egy nő. Feszülten vártam, mikor teszik, ami elkerülhetetlen: egyszer sem várakoztam hiába.

A szöveg Romhányi József végső simításait dicséri. Ami jó, az jó. Ha Musztafa bej kever össze valami magyar kifejezést törökkel, abból jó szóvicc lesz. Más dolog, hogy a történet itt is elképesztő önmagában, se Labiche- se Feydeau-emlék nem segít, hogy a nászútról visszatért házaspárt elképzeljük az orfeumi szeparé szomszédos szobáiban, házasságtörésre készülve, majd attól visszariadva. A vetítés itt is kötelező: a francia márki és kissé érett delnő hitvese nászútjáról készült fotókat láthatunk a háttérben kivetítve.

Van egy vérfagyasztó, metaforikus démona a műnek: igen, La Tangolita. "Az én nevem..." - tudjuk. Hát ez a perzselő fekete láng nem csap föl. Bódi Marianna fekete ruhában leereszkedik ugyan valami hintán, de az erotikus kisugárzás valahol elvész. Inkább a (majdnem) szőke, következésképp némileg kevésbé intellektuális erejű feleség. Önreflexiónak, kikacsintásnak, az idiotizmus idézőjelezésének az árnyéka sem kísért, viszont a klasszikus értékek sem tudnak maradéktalanul érvényesülni. Rosszul világított orfeum, nehézkes váltások. Nagy öröm persze Simor Ottót látni orfeumi főpincérként, s a szeparék ügyvivőjeként. Megint az ismerős képlet: a jó prózai színész valahogy megoldja a lehetetlent. Lendvai Zoltán, a rendező pedig örülhet, hogy egy gonddal kevesebb maradt.

Ünneplőbe vágtam a szívemet a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadására: a XIV. René számomra teljesen ismeretlennek tűnt, pedig szerzői, Harsányi Zsolt, Zágon István, Eisemann Mihály igazán nem elhallgatott szerzők. Talán az évad, az 1940-es nem kedvezett, s hogy a Vígszínház színészei mutatták be - nem operettjáró időkben.

A dalok kedvesek, énekelhetők - hogy pont ezek miért nem lehettek slágerek, arról csak a játszási gyakoriság tehet. Ha ezeket is sokat ismétlik, a "Ma önről álmodtam megint..." vagy a "Mister Bleue" vetélytársai lehetnének. Itt is a próza excellál, de verbálisabb a humor maga is. Az alaphelyzet végtelenül egyszerű: operettkirályság fiúörökösként neveli a jövendő uralkodót, a szép királyleányt. Aki azonban szerelmes lesz - palotaforradalom, politikai krízis, happy end.

Ehhez elképesztően jó a dalszöveg. Irina, a Lodomériával szomszédos állam uralkodónője a magyar nyelv lényegére tapint rá félreértéseivel, következetes ragozásaival és illesztéseivel: ő a tipikus magyar nyelv tanulója, figyelmébe ajánltatik minden "magyar mint idegen nyelv" szakos kollégának. Závodszky Noémi kiválóan oldja meg a rosszul beszélő és szereleméhes királynő feladatát. Kedves és finom Brunner Márta Renéje, igazán férfias, jó orgánumú és kiállású Kiss Zoltán György hercege. Matus György és Kállay Ilona hozza a rutint és a sármot. Kínlódik viszont Kuna Károly és Szűcs Krisztina. Az előadás porfagylalt színekkel, lombfűrészelt térben hihetetlenül silány körítésű (díszlet: Szlávik István, jelmez: Tordai Hajnal), a fodros zsákokban táncoló görlökre nem látok magyarázatot.

Az előadás lassú a frissebb szellemi poénok ellenére is, és kb. 20 perccel hosszabb a kelleténél. (Valamennyi operett hosszabb a kelleténél, de ez inherens elem.) Itt a legfeltűnőbb, mivel itt folyamatos a szövegelés, kevesebb az újrázás és itt oldódik meg leghamarabb a konfliktus.

Iglódi István rendezte a produkciót. Kár, hogy hamar el fogjuk felejteni - többet kéne műsorra tűzni, dramaturgiai beavatkozással, hogy valóban fennmaradhasson.

Elfáradtam. Ám az operett végül is jó. Akik készítik, azoknak kéne jobban becsülniük a műfajt s önnön művészi rangjukat. Ha kesztyűs kézzel bánnak vele, akkor legyen finom szarvasbőr az a kesztyű.

 Budai Katalin