Nem tudom, a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Azért játszanak amatőr és diákszínjátszók kortárs (és nem kortárs) magyar műveket, mert a Magyar Szín-Játékos Szövetség időről időre megrendezi a Magyar Művek Szemléjét, vagy éppen a  magyar művek színrevitelének gyakorisága inspirálta a szövetséget a Magyar Művek Szemléjének életre hívására. Akárhogy is, remek dolog, hogy diákok és éltesebb színjátszók magyar szerzők darabjait, verseit közvetítik közönségüknek, értelmezve, elemezve a szövegeket, vagy eljátszódva velük; megfejtendő titokként vagy az ihlet kiindulópontjaként, inspirációs gyúanyagként kezelve azokat. A legutóbb az évad végén-nyár elején megrendezett szemlén Garaczi László, Görgey Gábor, Háy János, Molnár Ferenc, Spiró György, Szép Ernő, Tasnádi István és Zalán Tibor művei mellett többek közt Pilinszky János és Rakovszky Zsuzsa verseire épülő színpadi kompozíciók és szerzői előadások is láthatók voltak a szemlén. Ez utóbbiak legmegkapóbbja számomra Cziczó Attila Káélet című művének előadása volt, a budapesti Fészek Színház produkciója a szerző rendezésében. Cziczó Attila egyébként is lenyűgöző, magával ragadó egyénisége az örömszínházalóknak. Nem csak termete miatt nem lehet nem észrevenni. Színpadi szerzőként, drámatanárként, rendezőként, játszóként, színpadi katalizátorként is elementáris. Magam először 2007-ben, az ugyancsak a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezte Vidám Művek Fesztiválján láttam munkáját - a Hegyhát úti Speciális Szakiskola és Diákotthon színjátszóival adták elő a Mándy Iván írása nyomán készült Kell egy csapat című produkciót. Cziczó Attila játszott, gitározott, narrált - s egy fogyatékos gyerekekből álló csapat tartott vele önfeledt fegyelmezettséggel, rendkívüli odaadással, koncentrációval. A produkció nem kuriózumként hatott, nem is egy terápiás foglalkozás dicséretes eredményeként, hanem színházi előadásként, amely beszippantott, megnevettetett, megríkatott a maga ellenállhatatlan közösségteremtő erejével. S ennek a színházi előadás által teremtett közösségnek ott helyben mi nézők is tagjai lettünk. Cziczó Attila pontosan érezte, mikor kockáztathatja meg, hogy a közönségnek dob egy labdát, s amikor int, ugyanolyan pontosan fogja visszakapni. A lényeg született meg, a kell egy csapat mint érzet. A Káélet minden szempontból egészen más, a lényeget, az őszinteséget tekintve azonban nem. Ez "igazi" színdarab, a színészettel komolyan foglalkozó játszók előadásában. Egy a maga írói szuverenitását kereső ifjú drámaíró küzdelme az imponáló ligeti hintáslegény, Liliom bőrébe bújtatott másik énjével, a megtestesült kétellyel. Alig díszlet - ligeti pad, farönk - s végtelenül egyszerű alakváltások: a lányalakok, a különböző szerelmek egy-egy ruhadarab, kiegészítő nyílt színi, ám gyakorlatilag bravúrosan  észrevétlen kicserélésével vedlenek át egyik szerepből a másikba, oda-vissza, oda-vissza. Az önsajnálat mint életkori sajátosság rendkívüli hitelességgel szólal meg ebben az előadásban, és finoman, szeretetteljes iróniával tétetik egyszersmind idézőjelbe. Végtelenül természetesek a színészi megszólalások, gesztusok - a színészi ambíciók a színpadi őszinteség keresésében-megtalálásában öltenek testet. A másik nagy felfedezés számomra a szemlén - bár már láttam korábban is valamelyik fesztiválon - Sütő András (Süti) a Radikális Szabadidő Színház Rakovszky Zsuzsa versei ihlette Zsiráfivóhely című, Formanek Csaba rendezte előadásában. Rendkívül szuggesztív lénye megjelenése első pillanatában megragad és többé nem ereszt. Elképesztő energiával, komédiás kedvvel csinálja végig az előadást, amelynek vizualitása pedig kemény versenytárs.
A forma fegyelmező erejével s az intenzív jelenléttel a Training Spot nevű budapesti társaság ugyancsak versek, Zend Róbert művei ihlette mozgásszínházi produkciója volt még emlékezetes Víg Ági és Pap Gábor rendezésében. Az ötletes térszervezés és kellékhasználat példaértékű atmoszférateremtő készséggel párosult az előadásban. De a nem annyira a színházi hatás, mint inkább a készségfejlesztés céljával született, Pilinszky-szövegre épülő KZ oratóriumnak is voltak a néző tudatába beleégő, megrendítő mozzanatai a dunaújvárosi Bánki Színpad előadásában. Aztán voltak, akik elbántak a verssel. Talán nem bízván a szó, a költészet erejében, Koldusének című Arany János vers-összeállításában a mezőkövesdi MASZK apraja-nagyja hol ünneplőbe öltözötten, hol jelmezre váltva, eljátszotta a verseket, olykor háttérvetítéssel vélve erősíthetni a költői képet. Az ilyetén konkretizálással a líra lényegét sikerült kiűzni az előadásból, a képzelet s az értelem végzetesen röghöz köttetett - utóbbi az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc ihlette Arany János-strófák érvényének meghosszabbításával 1956-ig. Ambivalens érzés ilyesmit látni, mert egyrészt persze jó, hogy Mezőkövesden ifjak s "vének" versmondással múlatják az időt, másrészt mégiscsak ízlésromboló s a művészet lényegével ellentétes, ami a színpadon történik. Az ezt követő beszélgetés volt egyébként a fesztiválon az egyetlen, ahol a problémafelvetésre válaszként agresszív, ellentmondást nem tűrő indulatok törtek elő a csoport vezetőiből, kísértetiesen hozva a közéletünket jellemző tónust.

Szabó Márk és Zelki Benjámin (fotó: Serei Dávid)

Mind ambícióiban, mind hangvételében jóval szelídebb volt a Szerbiából érkezett Kisoroszi Színjátszó Társulat Fejek Ferdinándnak című előadása, amely a generációk önfeledt együttjátszásának egyik, számomra mindig gyönyörűséges, megkapó példája.

Az önfeledtség tán a megfelelés kényszerének hiányából fakad mindenekelőtt, ilyeténképpen az amatőr mozgalomban, a műkedvelő együttesekben létrejövő előadások egyik legfőbb  erénye, ami azonban nem mentesít a nézővel szembeni felelősség alól - mihelyt a produktum nyilvánosságot kér magának -, de a játszókkal szembeni felelősség alól sem jelenthet kibúvót.

Cziczó Attila, Büdi Annamária (fotó: Serei Dániel)

Ez is egy fontos tanulsága a szemlének, ahol olykor - Tasnádi István Paravarietéjének a győri Alaksor Színpad Papp Gergely rendezte előadásában például - a legrosszabb, legelcsépeltebb kőszínházi manírokat láttam újjáéledni hamvas, fiatal, szemlátomást tehetséges  diákszínjátszók kínosan ízléstelen, szellemtelen mintakövetésében. 

SZŰCS KATALIN ÁGNES