Beszélgetés Almási Miklóssal*

Tanár Úr, ha jól tudom, az Ön szívében az 1982-es évnek különleges hely jutott, hogy miért, arról később faggatom…

Olvasóink többségének 1982 csak egy szám az évek sorában, engedje meg, hogy felidézzek néhány tetszőlegesen kiragadott eseményt, hogy jobban tájékozódjunk a múló időben…

Ebben az évben halt meg Bernáth Aurél, kapott Oscar-díjat Szabó István Mephistója, bemutatták Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjét, Andrzej Wajda Dantonját, és a kedves E.T. – a földönkívülit, Steven Spielberg alkotását.

Ebben az évben távozik Szobotka Tibor és Jékely Zoltán, Romy Schneider és Henry Fonda, Ingrid Bergman és Grace Kelly, a nagy francia rendező, Jacques Tati, Bartók Béla özvegye, Pásztory Ditta zongoraművésznő, Házy Erzsébet és Arthur Rubinstein, a francia irodalom pedig Louis Aragont veszítette el.

1982-ben meghalt L. I. Brezsnyev, halálával egy korszak zárult le, nemcsak a Szovjetunió, hanem a „testvéri” országok életében is.

1982 őszén önálló társulattal megalakult a budapesti Katona József Színház.

Ön pedig, tanár úr, tévés személyiséggé avanzsált 1982-ben – hogyan történt?

„Tévés-személyiség” – nem túlzás ez?

Nem hinném. Ön egy hat részből álló, egyenként közel egyórás színházi tévésorozat műsorvezetője volt fő műsoridőben…

Dráma és színház volt a szakmám – írtam egy tévésorozatot, hogyan működik ez az egész csoda: a drámai dialógustól a rendező munkáján át a színházi stílusokon keresztül egészen a nézőkig. Nagy meló volt, egy évet adtam bele – forgatókönyvtől a műsorvezetésig, utómunkákig. De irtó szerettem csinálni, mert a színház a szívem csücske volt mindig, hiába vagyok filozófus. Mit dadogok itt össze-vissza. 1982 kegyelmi állapot volt. Mai szemmel nézve – tényleg csoda.

Már akkor is az volt, de ma, 2017-ben elképzelhetetlen egy ilyen vállalkozás, se szándék, se kedv, de főleg pénz a hasonlókra… Mindjárt a nézettség is rizikófaktor bármely műsorsávban, nincs az a csatorna, amelyik felvállalná… Mégsem hagy nyugodni a gondolat: Almási Miklós, tanszékvezető egyetemi tanár, az Akadémia levelező tagja, számtalan könyv, cikk szerzője, kritikus sikerei csúcsán, az 50. évét taposva egy szép csütörtök reggel arra ébred, hogy hoppá, színházi sorozatot még nem csináltam…

Volt egy színházi szemináriumom, és ott figyeltem, hogy a hallgatóknak fogalmuk sincs arról, mi a különbség egy köznapi beszélgetés, egy prózai – mondjuk regénybeli – dialógus és egy színpadi párbeszéd között. A drámában a szöveg arról szólhat: én szeretlek téged, a cselekményben meg az van, hogy a nő felpofozza a férfit. Dürrenmatt volt a súgó számomra. A köznapi dialógus: helyszín, kávéházi terasz. Ketten beszélgetnek. Mit csináltok a nyáron? Balaton. Gyerekek? Ki kell venni őket a suliból stb. Az ilyen dumáknak nincs semmi feszültségereje, dramaturgiája – mondja Dürrenmatt. Ha megy a beszélgetés, de a kávéházi asztal alatt suttyomban az egyik fél mérget akar önteni a másik kávéjába, mindjárt izgalmasabb az egész, mert a néző nem a közhely dumára figyel, hanem arra, hogy vajon sikerül-e a manőver, vagy észreveszi-e a „megtámadott”, hogy gyilkosság készül. Na, ez a nagy különbség a színpadi dialógus javára. Ez az ötlet indította be a sorozat gondolatát, mert a drámából a színi előadásig minden állomáson vannak ilyen rejtett – szövegből ki nem derülő – titkok. Akkor valahogy népművelés és színház-promóció is volt ez egyben – ezt én találtam ki; a kísérleti formát próbáltam mind a hat részben jól kiválasztott darabrészletekkel bemutatni.

Miért pont hat részletben, van ennek valami különleges jelentősége?

Igen, a színháznak – szerintem – ennyi oldala van, ahogy a csiszolt gyémántnak 211 oldala. Van a szöveg: drámaíró írja, csakhogy ez nem próza, hanem kódolt szöveg. Egy mondatba van belesűrítve az is, mit kell a színésznek csinálnia. Másodszor: a szövegben rejtett tartalmak vannak, lásd: Jan Kott 400 évvel a Szentivánéji álom születése után fedezte fel, hogy ez egy kegyetlen dráma, vagyis többféleképpen lehet játszani. Jacobsen, orosz formalista csinált egy kísérletet: hívott egy színészt és közönség előtt azt kérte tőle, jöjjön be, és mondja azt a publikumnak, „jó napot!”. Ennyit, de többféleképpen: lenézően, barátian, részegen, arrogánsan stb. – a közönség 64 variációt ismert fel.

Ezek után már a rendező kezében van az előadás…

Valóban, a rendező munkáját mutattuk be az egyik részben, akinek a darabválasztás mellett – hogy az lehetőleg valami aktuális társadalmi jelenségre rímeljen (vajon miért játsszák manapság például a Julius Caesart?) –  meg kell fejtenie a dráma mélyebb rétegeit, a „szöveg alatt” megbújó értelmezési lehetőségeket.

Ennek a résznek külön érdekessége, hogy két olyan rendezőzseni, mint Major Tamás és Babarczy László egyszerre állt a Várszínház színpadán. Mivel sikerült őket a produkcióhoz édesgetni?

Babarczy volt az első, akit megkerestem, ő azonnal benne volt. Major Tamáshoz már ő juttatott el. Állatira féltem, amikor becsöngettem hozzá. Nagyon kedves volt – szódásüveg-szemüvege mögül felmért, engedett két mondatot, majd: „ne lacafacázzon itt, adja ide a forgatókönyvet. Majd meglátom…” Azt hittem, elájulok. És mit tesz isten, eljött, és hagyta, hogy az akkor még suhanc Babarczy rendezze: később még „csaltunk” is, átvettük Csurka Döglött aknák című előadásának egyik kulcsjelenetét, ahol a reakcióst Major adja, az öreg komcsit Kállai Ferenc.

Azért mégiscsak a színész viszi estéről estére vásárra a bőrét…

Valóban, az egész előadást a színész viszi a hátán. Kezdettől szó volt erről. A színész életkora, megjelenése, habitusa másként változtat a szöveg „értelmén”, azaz más „jön le” a nézőnek. Mi az Antigonéval kísérleteztünk: egy fiatal Kreón és egy idős Antigoné összecsapása más, mint egy idős, ravasz, cinikus Kreón és egy tini lázadó lány vitája, egy olyan lányé, aki szembeszáll a hatalommal. A szöveg ugyanaz, a színpadi „jelentés” viszont a két esetben tökéletesen különbözik egymástól.

Most végignézve az egész sorozatot, nekem úgy tűnt, mintha túltengenének benne a klasszikusok. Szophoklész, Shakespeare, Molière…

Nincs igaza. Bemutattuk, hogy a korszerű színpadon „mindenki másképp csinálja”, azaz van naturalista, lírai, abszurd, van brechti elidegenítő hatásra építő és van „kegyetlen” színház. Hadd beszéljek most az abszurdról. 1982-ben vettük a bátorságot, és egy hazájában letiltott szerzőt játszottunk, Sławomir Mrożeket, aki ’68 után Párizsba emigrált, de a darabjait Magyarországon játszották. Mi a Bűbájos éjt választottuk. Ebben az volt az abszurd trükk, hogy két vállalati dolgozó kiküldetésben kénytelen egy szállodai szobában aludni. Mit tesz isten (meg az abszurd szerző), mind a ketten ugyanazt álmodják – naná, egy nőről –, ugyanazt, ugyanúgy, és persze pillanatok alatt összevesznek. „Nem a tiéd, ezt a nőt én álmodom magamnak!” Mire a másik: „de nem, a nő az enyém, mert én álmodom!” Mrożek a végletekig élezi a helyzetet: harc a nőért, aki nincs – ez groteszk, abszurd és komikus is egyben. De van benne egy kis szomorú csipkelődés is: olyan szegények vagyunk, hogy mindnyájan ugyanazt tudjuk csak álmodni…

Közönség nélkül nincs színház, mégis különösnek tűnik, hogy egy ennyire szakmacentrikus sorozat a közönség „szerepével” fejeződjék be…

Pedig nagyon logikus. Ebben az utolsó epizódban – Nézőpróba volt a címe – azt akartuk érzékeltetni, hogyan befolyásolja a közönség az előadást; hogy a publikum nem passzív tömeg, hanem résztvevő közösség. Egy vígjátékot választottunk, amit nem lehet megállni röhögés nélkül. Összeesküdtünk: én, a játékmester és a közönségem, a diákjaim, hogy akármit csinál a színész, ők fapofával ülnek, mint akiknek fogalmuk sincs, miről van szó. Aztán egyszer csak, egy megbeszélt jelre „értő módon” vesznek részt az előadásban. Képzelheti, mit élt át a színész, és mekkora megkönnyebbülés volt érzékelnie, amikor vették a lapot. Vagyis, a kísérlet arról szólt, hogy irtó nehéz a „vattaközönségnek” játszani. A színháziak tudják, hogy van jó közönség és rossz közönség. Ez utóbbinál hiába dob be mindent a színész, a dolog nem megy át a rivaldán. A jó közönség viszont mindig veszi a lapot. Hogy mitől függ egy-egy előadás esetében, hogy jó vagy rossz közönség ül a nézőtéren – hát ez a színházcsinálás élet-halál kérdése. Sokan vitatták aztán, vajon titokban maradt-e az összeesküvésünk – hogy tudniillik nem fognak nevetni a diákjaim –, vagy valaki megsúgta a színésznek, aki aztán istenien eljátszotta a rémült aktort, amint nem érti, miért nem jönnek be a poénok. Én azt hiszem, senki nem volt „áruló”, de Pest egy pletykás város, minden elképzelhető a színfalak mögött is.

aszinhazhatoldala

Almási Miklós a Színházat játszunk című sorozat felvételén

Az epizódokba vendégeket is hívott, nekem Csurka István és Koltai Tamás megszólaltatása volt különlegesen emlékezetes. Ma már egyikük sincs közöttünk…

Igen, Csurka István akkor még kiváló színpadi szerző volt, elképesztően értett a színházhoz. Az utolsó részben pedig ott ült az isteni Koltai Tamás, vele készítettem rövid interjút a színikritikusi mesterségről. Nem akarom elmesélni, érdemes lenne meghallgatni, annál is inkább, mert nemrég távozott közülünk a tán minden idők legértőbb kritikusa, mércéje volt a színháznak, és abszolút társként vett részt ebben a „kísérleti” produkcióban is.

Vége volt a vizsgaidőszaknak, nyár, hogyan tudta becsábítani a hallgatókat egy plusz „nyári szemeszterre”?

Úgy, hogy nem kellett csábítani őket, jöttek boldogan, ahogy Iglódi István osztálya is, csak ők játszani, és Queneau Stílusgyakorlatokjának főiskolai vizsgaelőadásából az ifjú Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor. Féltem kicsit, mert nagyon bújtatott poénjai vannak a darabnak, mondanám, szürreális kis gyöngyszem volt. De végül ez lett az egyik legnagyobb sikerrészlet a sorozatban. A hallgatóim közül sokan olyan lelkesek voltak, hogy a próbákra is eljöttek, ott lehetett a legtöbbet tanulni a szakmáról, Iglódi meg olyan szellemesen, mulatságosan vezette a színészeket, hogy mindenki dőlt a röhögéstől. Persze Szakcsi Lakatos Béla miatt is jöttek, aki akkor még nem volt világszár, folyton kérték, csináljon egy imprót erre vagy arra, ő meg boldogan zongorázott a gyerekeknek, persze, hogy imádták, velem együtt. 9-kor indult a meló, de már 12-kor le kellett állni az ócska öreg gépeknek, pihenni kellett – ember nem számít. Amíg azok pihentek, mi az átdíszletezéssel kínlódtunk minden részben: három színdarab díszletei, és a Várszínházban nem volt forgószínpad.

Volt kedvenc részlete?

Szerintem mindenkinek van, aki egy ilyen vállalkozásba kezd. Nekem is. Kapásból a rendező munkáját bemutató részből Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának kétféle felfogását említeném. Bejátszottunk Reinhardt 1935-ös rendezéséből egy kis öt perces részletet: itt angyalkák repkedtek, a darabot tündérmeseként fogta fel a nagy rendező. Aztán jött Peter Brook, csók és vér volt a színen. A zseniális angol mester – Pesten is láthattuk ezt a rendezését – megmutatta, hogy a shakespeare-i szövegben a négy szerelmes kegyetlenül csépeli egymást, nem tündérek ezek, fájdalom, szakítás ment a színpadon. Azt hiszem, kiderült, hogy Shakespeare, a nagy varázsló szövege micsoda titkokat rejt még évszázadok után is.

Ön mint sokat tapasztalt színházi róka tanult valami olyat, amit eddig nem tudott a közös munka folyamán?

Ó, rengeteget. Hadd említsek egyetlen példát – a „műhelytitkokkal” úgy van a színházi ember, alig várja, hogy elmesélhesse, mit hogy kell csinálni, mármint azokat a „trükköket”, amelyeket a néző nem lát. Mint mondtam, rengeteget tanultam ez alatt a három vagy négy hét forgatás alatt. Egy vígjátéki jelenetre készültünk, „mi a nevetés dramaturgiája?” – mondanám az én oldalamról. A remek színész, Balázs Péter egy világhírű operaénekest alakít, inasa trehány. Balázs Péter hozott magával valami púderféleséget, beöntött belőle egy kicsit a cipőbe. Fogalmam se volt, mit csinál. Aztán jött a jelenet: „Nézze ezt a cipőt! – kiabált az operaénekes az inasra. – Csupa por!” És belefújt a cipőbe, ami tele volt púderrel, persze füstölt a cipő, az inas égett, a közönség dőlt a röhögéstől. Ez egy apróság, de egy művész arra is büszke, ami titok. „Megmutatni” – ez a szakmája. Ám ez csak a tanulás színes felszíne. Iglódi rendezett, a Szentivánéjit próbáltuk a próbateremben. Első, második, harmadik nekifutás. Már itt ámultam, hogy a próba mekkora meló; hogy amikor a rendező már harmadszor mondja: „állj, vedd vissza”, vagy „stop, te is érzed, hogy hamis, nem?”, a színész nem mondja neki, hogy „elmész apám a jó francba”, . Szóval, hogy itt hierarchikus viszony van, és a legnagyobb színész is a rendezőnek dolgozik. De visszatérve a Szentivánéjihez: fiú‒lány, szerelmi jelenet. Rendező: „átöleled lassan és csók”. Próba indul – nem jó. „Figyelj – mondja a fiúnak –, nem kis sóhaj és nagy smár, hanem óriási sóhaj és icipici csók, mert először találkoznak, még csak a lelkük – lélegzetvétel –, a többit tudod. Szóval, onnan megyünk, hogy…” Na ez az instrukció – nagy sóhaj, kis csók – nekem megmaradt egy életre, hogy egy ilyen miniatűr jelenetet – a drámában tán csak fél sor –, ennyire meg kell dolgozni, hogy az előadásban minden a helyén legyen. Azt kérdezte, mit tanultam, nyeglén mondtam, hogy sokat. Hát ez a „sok” későbbi kritikusi munkám gerince lett (no meg korábbi kritikusi munkám „önkritikája”, hogy úgy mondjam). Hadd említsek még egy példát, tanulópénz ez is. A Közönséggyalázás című darabrészletben két színész nyomja a pimasz szöveget bele a publikum képébe. A részletet Salamon Suba László úgy oldotta meg, hogy amikor Dörner szidta a közönséget, Gáspár arcát láttuk, és fordítva. A néma arcon átfutott a nem látható beszélő szövege, és ez a váltogatás úgy feldobta az egyébként pimasz (unalmas), átkozódó szöveget, hogy halálra röhögtük magunkat rajta. Nagyon bejött. És hát a próbahangulat. Imádtam nézni a próbákat, hisz, amit a közönség lát a kész előadásban, az egy jó hangulatú próbához képest száraz szalmarágás. Az „együtt csináljuk” élménye hihetetlen erővel működik egy jó próbán: ennek fontosságát – mit fontosságát, titkait – ott lestem el, tanultam el. És még valami: volt, amikor az istennek se ment a dolog, a negyedik, hatodik újrajátszáskor sem. Én meg néztem az órámat, lejár a „gépidő”, nem jövünk ki az engedélyezett időből. És aztán egyszer csak minden klappolt. Utána kérdeztem Babarczyt, hogy mi a túró történt? „Ja kérlek, az utolsó percben a rémület összekapta a társaságot.” Atyavilág, hol éltem én eddig mint kritikus… Szóval ilyesmiket adott nekem ez a sorozat mint „tananyagot”, megjegyzendőt, sorvezetőt vagy minek nevezzem. 

Kikre emlékszik a legszívesebben a sorozat forgatásából?

Például Garas Dezsőre. Garashoz én vándoroltam el, nem akarom cifrázni, de odatérdeltem a küszöbre, hogy gyere el, nem bánod meg. Na jó, mutasd azt a cetlit! – mondta. Hihetetlenül okos színész volt, mindent tudott a színházról, tévéről – na ő a hóna alá vett, elmondta a szereplés titkait, ott segített, ahol tudott. Aztán Szakcsi Lakatos Béla: hát ő az istenem volt. Egy éjjeli rádióadásban fedeztem fel, még nem volt világhírű, csak Kocsis Zoltán tudta róla, hogy az egyik legnagyobb magyar zongorista. Minden próbán, felvételen ott volt, végigülte, zongorázta-improvizálta a szüneteket is. Feltűnt, hogy egy kis könyvvel érkezik, és amikor csend volt, azt böngészte. Mondták, biztos imádkozik, vagy ponyvát olvas, aztán kisült, hogy Bach Das Wohltemperierte Klavier című opusát tanulja csak úgy, könyvből memorizálva, a világ legnehezebb zongoradarabját. Isteni fej volt, ha ott ült a színpadon – mindig ott ült –, megnyugodtam, baj nem lehet. A záró bulit ő vezényelte, a közönség meg őt ünnepelte. Még egy szót Bohó Róbertről, a rendezőről. A Nagy Imre-perben öt évet ült, tönkretették az életét, tíz évig volt munka nélkül. Valaki behozta, hogy legyen valami munkája, filmes volt eredetileg, nekem évfolyamtársam, így kerültünk egymás mellé. De hát fogalma se volt az akkori technikáról – tizenöt év esett ki neki –, vezérlőpult előtt sohasem ült, ügyetlenkedett. Aztán kapott egy adásrendezőt, onnantól minden rendben volt. Gondolja el, 1956 visszaköszönt 1982-ig.

Akire még fájó szívvel, de nagy szeretettel gondolok, az Iglódi István, a művészeti dirigens. Nagyszerű pedagógus-rendező volt, sokan beültek a próbáira, és hülyére röhögték magukat, akkor is, amikor egy színészt ledorongolt, nem durván, viccesen, de filozófiával persze. Nagyapám kérdezte mindig, hová megyek, sírós vagy nevetős darabra. Mi persze elmegyünk a nevetősre meg a sírósra is, annak ellenére, hogy nem szeretünk sírni… A sorozattal azt szerettük volna érzékeltetni, hogy ami a színházban olyan egyszerűnek tűnik este 7-től 10-ig, az valójában milyen bonyolult struktúra.

Tanár Úr, mondja ezúttal Ön az epilógust!

Már nem tudom pontosan, hogy három vagy öt hétig tartott a forgatás, de azt tudom, hogy állandó közönség volt: az én hallgatóim meg a Színművészetiről csődítettek gyerekeket, aztán jött mindenki, hogy buli van. Ott szerelmek, barátságok szövődtek. Egy-egy felvétel órákig tartott, közben órás szünetek, hát persze, hogy egymásra találtak fiúk-lányok, helyesek voltak, ettől aztán a hangulat fantasztikus. Ha Puskás Tamás felemelte a mutatóujját, mindenki dőlt a röhögéstől. Szóval ilyen nem bérpublikum volt, hozzáértő fiúk, lányok élvezték, hogy benne vannak a tévében és benne vannak egymásban. A végén volt sírás, amikor elbúcsúztunk fűtől-fától, virágtól, a szerelmesek fogták egymás kezét és bőgtek, a többiek könyörögtek Szakcsinak, hogy még egyet, és akkor Szakcsi azt mondta, hogy jó, de kuss legyen, mert most Almási Miklós tanár úrnak játszom egy köszönő imprót... És ez az impró hál istennek, máig megvan.

 Az interjút készítette: 

Nádra Valéria

*Részlet egy készülő könyvből.

 

NKA csak logo egyszines

1