avagy mitől minta a minta

fesztivalrol poszt2

Semmi baj nem volt az idei POSZT versenyprogramjával. Úgy tűnik, jót tett az ügynek, hogy nem a két szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság elnöksége „delegálja” a két válogatót, hanem a 16 tagú Szakmai Tanácsadó Testület egyeztet ez ügyben (is), bár a 2015-ös fiaskótól eltekintve – amikor is Balogh Tibor és Perényi Balázs nem tudtak egy közös listában megegyezni – működtek ezek a párosok is, hol jól (mint például Császár Angela és Sándor L. István esetében), hol szolidabb eredménnyel. De mindenképp megnyugtatóbb lett a kiválasztás módja, amit a 2018-as POSZT-ra válogató Jánosok, Regős és Térey felkérése is igazol.

Biztosan mindenkinek voltak hiányérzetei, illetve tudott volna mit lecserélni ebből az Árkosi Árpád és Kovács Dezső meghatározta 2017-es programból (bár a műsorfüzet egyes számban fogalmazva vezeti fel Kovács Dezső rövid ajánlóit, melyekben egy-egy mondattal indokolta meg, „miért ezt a tizennégy előadást választotta be az év legjobbjai közé” (kiemelés Sz. K. Á.), összességében mégis jó minőségű előadások érzékletes, távlatos képét adták a körülöttünk lévő világnak, a múlt felé tágítva a perspektívát, összefüggéseiben, folyamatában láttatva múlt, jelen s jövendő riasztó összhangzatát. (Szarkasztikus summázata ennek úgy hangzott az egyik szakmai beszélgetésen, hogy ebben az előadásban is – az éppen tárgyaltban – sokat isznak és zsidóznak, mintha csak tematikus volna a fesztivál.) Apropó szakmai beszélgetések: örvendetesen visszatértek a szervezők az évekig jól működött metódushoz, hogy Lévai Balázs moderátori közreműködésével a jelen lévő alkotók mellett két felkért hozzászóló osztja meg gondolatait a látottakról a közönséggel és egymással, egyikük a POSZT, másikuk az adott színház választottjaként. (Elismerésre méltó módon tavaly már menet közben belátták az újításnak szánt szisztéma, a drámapedagógiai foglalkozásba oltott közönségtalálkozó kudarcát a szervezők, s a harmadik nap után módosítottak, amin még lehetett, idén pedig teljesen visszaállt a korábbi rend.) Belátták továbbá, hogy annál intenzívebben nem lehet használni a Zsolnay-negyedet, mint az új vezetés színrelépése előtti időkben, mert  ahhoz messze van, hogy napjában többször ingázzanak a résztvevők s a közönség a belvárosi és a Zsolnaybeli helyszínek között. Ez egyébként megjósolható volt a kísérlet nélkül is, ám az új vezetők „a múltat végképp eltörölni” hevével s lendületével láttak munkához tavaly. Ebből idénre annyi maradt, hogy a régi, jól bevált mozzanatokat is újakként próbálták feltüntetni a beharangozó sajtótájékoztatón: a művészeti egyetemek megmutatkozásának lehetőségét például, ami Jordán Tamásék egyik legfontosabb törekvése volt a kezdetektől, vagy a Sétatér bevonását ismét helyszínként a fesztiválhangulatot erősítendő. Ez a fajta marketing úgy tűnik, elharapózóban van a kultúra területén: idén a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja is olyan „világraszóló” újításokkal állt elő, mint a filmesek meghívása Andy Vajna fővédnökségének jegyében, miközben a korábbi években Gothár Péter, Molnár György például éppen azért volt zsűritag, vagy Sopsits Árpád  a szakmai beszélgetések állandó hozzászólója e sorok írójának felkérésére (hol volt akkor még Andy Vajna?!), hogy a filmesek megismerjék a kiváló határon túli magyar színészeket – most is ezzel indokolták közleményükben a szervezők a nagy hírt; de ilyen „újdonság” a cirkuszi sátor alkalmazása is játszóhelyként, holott korábban is előfordult ilyen kényszermegoldás, csak akkor még nem színházi ember volt a Fővárosi Nagycirkusz kormánybiztosa, így bérelni kellett a sátrat egy másik fesztiváltól, PR-értéke tehát nulla volt a dolognak. 

fesztivalrol2 Kaszt

A publikum, pláne a szakmai közvélemény olykor hálátlan, nem kezeli értékükön a fesztiválszervezők törekvéseit, erőfeszítéseit, az önfényezést mégis inkább a politikusokra kéne hagyni – az ő műfajuk –, s minél távolabb tartani őket e rendezvényektől – természetesen nem az előadások megtekintésétől, hanem a fellépéstől. A POSZT sajtótájékoztatója fölért egy választási kampányindítóval (és erről feltehetően nem a sajtósok tehettek), amiként az idén harmadszor megrendezett KASZT (Komlói Amatőr Színházi Találkozó) megnyitója és zárása is – ez utóbbi eseményeken Hoppál Péter nemcsak kultúráért felelős államtitkárként, hanem mint a térség képviselője vett részt és mondta el mindkétszer, hogy a KASZT egy mintafesztivál. Hogy ez pontosan mit jelent, az nem derült ki. Két dologban kétségtelenül markánsan  különbözik a többi, nagy hagyományú amatőrszínházi fesztiváltól – például a vasváritól vagy a Magyar Művek Szemléjétől – a komlói: sokkal nagyobb állami támogatást kap, és van közönsége. Kétségtelenül példás a komlói Súgólyuk Egyesület keretében működő színjátszók szervezőmunkája, vendégszeretete; előadásaik vonzzák a helyieket, teltházas közönségsikerek – lényegében ők teremtik meg a bizalmat s a várakozást a fesztiválra Pataki András rendező, a soproni Petőfi Színház igazgatója által meghívott produkciók iránt, s a nézőknek nem is kellett csalatkozniuk a  programban idén sem. 

A celldömölki Soltis Lajos Színház méltán fődíjat kapott Vaknyugatja professzionális munka, a stúdiótér közelségében is hiteles, kiváló színészi alakításokkal. És reveláció volt a vajdasági Kupuszinából érkezett Sturcz József Színjátszó Csoport Trezka című népszínműve: ritkán lát az ember ennyi természetes bájt, kedvességet, humort, tehetséget együtt a színpadon.  S van a csapatban egy tizenéves lány,  Csernai Panna, akinek a jelenléte, beszéde, mozgása, éneke olyan lenyűgözően magától értetődő a színpadon, mint a levegővétel. Oda termett, nem vitás. (Övé lett a legjobb női alakítás díja.) A Baltazár Színház Nézzünk bizakodva a jövőbe! című Örkény-összeállítása szarkasztikus humorával, a játszók pontosságával, fegyelmezett egymásra figyelésével, odaadásával s az előadás egészének gondolati tisztaságával volt felemelő élmény. Az inárcsi KB35 összeszokott, remek csapat – Suha című előadásuk szelíd iróniával megszólaló társadalmi érzékenysége  megrendítő. És fájdalmasan szép volt az elmúlás,  létünk végességének kontextusában férfi és nő együttélésének, egymásrautaltságának kérdéseit feszegető két előadás, a deszki Deszka Színház Csend, élet, s a székesfehérvári Szabad Színház Fél élet című produkciója. Előbbiben kevés szó, inkább mozdulatok, képek, hangulatok vittek magukkal, utóbbi valójában társalgási dráma, amelyben olyan nagyszerű  színjátszókkal találkozhattunk, mint az öregek otthonának lakóit játszó Törsök Márta (ő kapta a legjobb mellékszereplő díját), Udvaros György,  de mellettük a „fiatalok” – ők is tapasztalt, jól ismert színjátszók persze –, Kövesi Tünde, Solymossy Zoltán és Nagy Judit is remekül működtek a kissé komótos, ám mélyen megérintő előadásban.  Az egyik legnagyszerűbb jelensége a színház e  szférájának, hogy különböző nemzedékek működnek együtt, találnak közös hangot, közös célt (mint akár a Deszka, akár a Súgólyuk Egyesület vagy a kupuszinaiak esetében is: tanárok,  diákok, jogászok, könyvelők, szociális munkások, nyugdíjasok stb., amikor éppen nem színházalnak. 

Az évek óta  tartó elmélyült műhelymunka igazolódott ismét a győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat Liliomjában, amely  nemcsak színészileg igen erős, de közelítésmódjában, formai megoldásaiban is friss, újszerű, és van egy fantasztikus Julikája: Hermann Brigitta. 

A szintén nagy hagyományú, erős, összeszokott  Körmendi Kastélyszínház Társulat Yasmina Reza-bemutatója,  Az öldöklés istene Komlón még nem hozta a formáját, aztán egy héttel később,  Vasváron már nagyszerűen működött (a színház már csak ilyen), méltón a társulat jó híréhez, korábbi előadásaihoz – például az ugyancsak Yasmina Reza-darab, a Művészet Szegezdi Róbert rendezte előadásához, amellyel fődíjat nyertek néhány éve Vasváron. Az egyébként tán legdemokratikusabb, legnyitottabb amatőrszínházi fesztiválon (itt a legkevésbé szigorú a válogatás, olykor-olykor becsúsznak tehát gyengébb produkciók, nem kevés viszont a reveláció) igazolódott a körmendiek együttműködése Dr. Szöllősi Judit rendezővel, aki nagyszerű előadásokat hozott létre korábban a Lovászi Faluszínházzal s a  Kerkabarka Színjátszó Csoporttal Bajánsenyén. Ezek nagy hagyományú, igazi közösségteremtő színházak, szép számmal működnek hasonlók az országban, nem is igen értettem, miért kell központilag  forszírozni a létrehozásukat a 2015 őszén indított  úgynevezett Pajtaszínház mintaprogram keretében (lám itt is egy minta), melynek éves szemléje a Nemzeti Színházban rendeztetik, miért nem a meglévőket támogatja, zavartalan működésüket  biztosítja elsősorban a kulturális kormányzat, s azokat a fesztiválokat, amelyek megmutatkozási, találkozási lehetőséget jelentettek eddig is számukra (mint például a vasvári), ezzel is inspirálva új csoportok létrejöttét. De ne legyünk igazságtalanok: e Pajtaszínház program keretében jött létre a Jákfai Színjátszók Arany dalok című remek összeállítása a nagyszerű színész, Szabó Tibor  mentorálásával és hangszeres közreműködésével (ő jelenleg a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja, korábban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Társulatához tartozott, s évekig vezette rendkívül mostoha körülmények között a gyergyói Figura Stúdió Színházat). A vasvári fesztiválon látott előadásuk nemcsak azért  revelatív, mert nemigen volt korábban köztudott, hogy Arany megzenésítette saját és mások verseit, hanem mert e magával ragadó, kedves, friss játékban néhány igazi talentum került felszínre. Reveláció volt továbbá a Proscenion Drámaszínpad Nyulassy Attila rendezte Megáll az idő című, fődíjat  kapott, döbbenetes erejű előadása. Megrendítő szembesítés‒szembesülés a körülöttünk lévő világgal és önmagunkkal a Gothár Péter‒Bereményi Géza jegyezte, a hatvanas évek elején játszódó 1981-es film nyomán. Egy nemzedék, a „rendszerváltó” fiatalok gyerekeinek elkeseredett lázadása mindazzal szemben, ami körülveszi őket, végtelenül természetes színészi megszólalásokkal, megnyilvánulásokkal. Lenyűgöző a játszók rugalmassága nemcsak fizikailag, de a szerepváltásokban is (majd’ mindenki több szerepben mutatkozik), improvizációs készségük, alkalmazkodási képességük a mindenkori térhez, konkrét iskolabelsőhöz – most éppen egy hetvenes évekből származó szocreál épület auláját, körfolyosós emeletét s az odavezető lépcsőket lakták be, tették magukévá –, az egyszerű, plasztikus kellékhasználat, mely bravúrosan teremt helyszínt, miliőt. A Megáll az idő nem pusztán egy nemzedék kétségbeesett segélykiáltása – több generációt érintő, felkavaró élmény. 

És reveláció volt az érmihályfalvi Móka Színjátszó Csoport Székely Csaba-előadása, a Bányavirág (korábban már megjárta Komlót és Ajkát is, mindenütt méltán díjakat kapva) – alkotói jól ismerik azt a világot, melyben a dráma fogant, és tökéletesen beszélik Székely Csaba színpadi nyelvét. A színészileg is tisztán, pontosan fogalmazó produkció  Illés szomszédja számomra minden eddig látottnál szívfájdítóbb Musteán Sándor alakításában. 

fesztivalrol 4vasvar

A vasvári fesztivál nemzetközi jellegét a határon túli magyar színjátszók mellett idén először egy nem magyar anyanyelvű társulat erősítette: a grúz független színház, a Georgian Experimental Theater Everywhere izgalmas, hat szereplőre redukált Macbethjének vizualitása volt mindenekelőtt megnyerő, s a színészi játék intenzitása a pókhálót idéző, sejtelmes, erős atmoszférájú térben.

Vizuálisan is lenyűgöző Formanek Csaba és Pusztai Luca lényegesen szolidabb technikai apparátusra épülő, ám rendkívüli találékonyságról árulkodó „szerzői” színháza – Senki se mer egyedül élni című előadásuknak meghatározó eleme a váratlanság, a kiszámíthatatlanság, a meghökkentő őszinteség.

Tulajdonképpen „szerzői” színház a kecskeméti Katona-Kamra előadása, a + Szerel című is, amelyben négy diáklány a rendező, Sárosi Gábor segítségével a maguk gyűjtötte-hallotta szövegekből építettek szellemes, ironikus montázst családról, férfi-nő kapcsolatról, mindarról, amit maguk körül látnak, női és férfi szerepekben is megmutatva mindennek a színét és fonákját is. Játékuk természetes könnyedsége, a találékony térszervezés, díszletezés, kellékhasználat lefegyverzően üdítő volt. Miként üdítő volt a lendvai Egy & Más Vándorszínház zenés előadása, A padlás is Mess Attila rendezésében – annál lehangolóbb a beszélgetés utána, amelyből kiderült, hogy a kitűnő, öt előadást repertoáron tartó, nem hivatásos, de professzionális színvonalú szlovéniai társulatot a helyi magyar politikusok akarnoksága miatt – szakmai-személyi kérdésekbe próbálnak beleszólni – a megszűnés fenyegeti, mindazzal együtt – falusi színjátszó csoportok mentorálása, gyerekcsoportok szakmai segítése, drámatábor szervezése stb. –, amit sok-sok év alatt létrehoztak.

A Vasvári Találkozó egyik legfontosabb sajátossága, hogy a környező falvakat is bevonja, hogy a fesztivál előadásai „tájolnak” – öröm volt például a hálás győrvári közönséggel együtt nézni A padlást. Másik nagy erénye a  nyitottság, a sokszínűség minden tekintetben: hogy a diák-, a falusi színjátszók s a kísérleti, alternatív színházi előadások is beleférnek a programba, nemkülönben a klasszikus és kortárs művek, bohózatok és tragédiák, versösszeállítások és kabaréjelenetek, hagyományos és új formák; hogy – Gergye Rezsőt, a fesztivál igazgatóját idézve – „sokféle előadás, sokféle színház, világnézet találkozik” a városban. Hogy „mindenki találhat a maga számára megfelelőt, és talán nyitottabbá válunk az ismeretlenebb iránt is”. Ebből az utóbbi szempontból is kiemelkedően fontos a most Fal Színpad néven fellépő hajléktalanok színházának rendszeres jelenléte a fesztiválon.  A Móricz Zsigmond és Tamási Áron művet feldolgozó két etűdjük, A világ végén már szép és jó, illetve Az igazak álma minden fésületlensége ellenére megkapó, megrendítő volt, mert rendkívül beszédes és őszinte a játszókról, élethelyzetükről, élettapasztalataikról – gyerekekéről és felnőttekéről egyaránt. Máig sem tudtam eldönteni, sajnáljam-e vagy se, hogy elmaradt az előadás utánra hirdetett beszélgetés a hajléktalanságról, oly igen maradandó élmény maga az előadás. A lazaság, a keresetlenség, a protokolláris külsőségek mellőzése egyébként is mindig vonzó sajátossága volt számomra a vasvári fesztiválnak – arányaiban idén tán több volt az esetlegesség a kelleténél, de ennek minden bizonnyal oka a krónikus pénzhiány is, az összeszedhető támogatások mértékének bizonytalansága az utolsó pillanatig. Stabilabb financiális háttérrel tán Vasvár népe számára is könnyebb volna igazolni a fesztivál fontosságát. 

fesztivalrol szemle4

És több támogatói figyelmet érdemelne – természetesen nem az említett szlovéniai „mintára” gondolok – az ugyancsak nagy hagyományú, ám nagyon szolid  anyagi lehetőségekkel bíró Magyar Művek Szemléje, amelynek tematikája – mint neve is mutatja – magyar szerzők műveire épül, a színházművészet mai állásának megfelelően igen tágan, széles körűen értelmezve a szerzőséget: mélyen elgondolkodtató és magával ragadó volt például a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatos diákjainak a csonka és nem csonka családra vonatkozó élményeikből, tapasztalataikból  létrehozott Csonka című előadása Perényi Balázs rendezésében. Színészek s a két rendező közösen írták a Soltis Lajos Színház Hantocska című meséjét is, amely kedves humorral, gyönyörűen veti fel az elmúlás nehezen megragadható s elfogadható gondolatát – nagyszerű találkozása ez az itt is fődíjat kapott celldömölki társulatnak  a K2 Színházat alapító és vezető Fábián Péter és Benkó Bence rendezőpárossal, aminek azóta már folytatása is van. A Szegedi Egyetemi Színház pedig újabb bizonyságát adta, hogy Pintér Béla darabjai más társulatok által is újraértelmezhető, önállósulásra képes drámák – A Démon Gyermekei Varga Norbert rendezésében, remek színészi alakításokkal valódi újrafelfedezése a Pintér Béla-műnek. De az idei Magyar Művek Szemléjén ismét bebizonyosodott az is, mekkora a szó ereje értő interpretációban akár szcenírozás nélkül is; hogy különböző generációk mennyire közel kerülhetnek egymáshoz szavak, a pódiumművészet által, ha olyan jó az összeállítás és olyan megnyerő a megszólaltatása, mint a kartali Heine‒Barabás duó Csodaváró – à la carte című előadása. Szóval vannak példaértékű amatőrszínházi, független színházi – nevezzük, ahogy tetszik – fesztiválok, amelyek több figyelemre, megbecsülésre érdemesek.

Szűcs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1