Georges Feydeau: A hülyéje – Miskolci Nemzeti Színház, Városmajori Színházi Szemle

Ha egy Feydeau komédiára ül be az ember, és mielőtt annak gépezete zümmögni kezd, van ideje megbámulni a díszletet is, késztetést érez az ajtók leltározására. A csiki-csuki dramaturgia fizikai segítői a könnyen járó, vagy a legjobb pillanatban beragadó nyílászárók, melyekből itt, Árvai György tarkabarka lakásbelsőjében első ránézésre mintha hét darab akadna. Bár ezek egyike ablak talán, másika meg egyenesen a semmibe vezet, ha fordul a színpad. Mint később megtudjuk, Vatelin műgyűjtő (Lajos András) elszabadultan „korszerű” ízléssel berendezett szalonjában vagyunk, ahová izgalomtól lihegve érkezik bögyös kis felesége, Lucienne (Czakó Júlia). Az izgalom oka, hogy valaki, mégpedig Pontagnac úr (Harsányi Attila) követte őt hazafelé, félre nem érthető céllal. Pontagnacról pillanatokon belül kiderül, hogy a férj őszinte barátja, így aztán mindhárman igen meg vannak lepve. Lucienne persze úrinő, s a pontagnac-i célhoz érést csak akkor tudná és merné támogatni, ha férjéről kiderülne, hogy az is joggal vádolható házasságtöréssel. Ha netán ártatlan volna, bűnbe kell vinni őt. Az érett sárgába öltöztetett háziasszony mellé csakhamar fölzárkózik harsány zöldben virító szeretője (vagy tán szerető-jelöltje), Redillon (Rózsa Krisztián), így a homokszín öltönyös, ámde vérvörös inges új hódolóval már ketten törekednek a barnás zöld Vatelin bűnösségének bebizonyítására. (Jelmeztervező: Szűcs Edit). 

ketajtonat

Nádasy Erika és Salat Lehel (fotó: Gálos Mihály Samu)

Később persze mindenkiről minden kiderül, forog a színpad, pörög a tér, és a bohózat centripetális ereje új meg új alakokat, feleségeket és házaspárokat vonz be a cselekmény terébe, akik aztán több-kevesebb tudatossággal kivergődnek onnan, vagy épp felmorzsolódnak. Hamvai Kornél fordítását érezhető szabadsággal használja fel a rendező, Szőcs Artúr, és dramaturg segítője, Slárku Anett. A frissítőnek szánt – nagyon is különböző erejű – poénok természetét vizsgálva azonban úgy tűnik, a társulat egésze kivette részét a játék feldúsításából. 

Csakhogy. Ez a második részre szabályszerűen kivirágzó produkció olyan rosszul kezdődött a nyár közepén, hogy ha lett volna arra fölhatalmazott karmester vagy ügyeletes rendező, már az első percekben leintette volna. A városmajori ponyva alatti közönség meghőkölésére az adott okot, hogy a nyitó jelenetekben egyetlen helyes „billentyűt” sem sikerült eltalálni. A zenei effekteket szolgáltató, fekete frakkos „zongorahangoló” dramaturgiai, mi több, zenedramaturgiai beépítése a cselekménybe remek ötlet, de előadáskezdő kacagó-prológja nem tudhat olyan rövid lenni, hogy az ember ne azt érezze, ha van isten, ezt nem teszi meg még egyszer. A figura, aki kezdetben segít aláhúzni a poénokat, később fölszívódik és láthatatlanná lesz. Azon meg lehet töprengeni, hogy az időnként fölbugyborgó operaparódiák azon kívül, hogy a csábító szerepében magát nemigen találó, mindvégig operettstílben játszó Harsányi Attila jelentős énekhangját megismertetik a közönséggel, vajon mi célt szolgálnak. 

A hamis hanghordozások és a nyögvenyelős tempó miatti szenvedés a második részre úgy elillant, mintha mindig is forrponton sistergett volna a játék. Mint egy meccs során, amikor az addig vergődő csapatot a szünetben megdolgozza az edző, egyszerre csak fölszárnyalt a játék, s megértettük, miért is válogatták be ezt a produkciót a szokásos nyári, városmajori szemlére. Szőcs Artúr dicséretére legyen mondva, megmutatta ő már az első részben is, hogy akar valamit kezdeni ezzel a darabbal. Rendkívül mutatós és sokat ígérő például az a kép, amikor először forog úgy a színpad, hogy a játék eljövendő szereplői már készen állnak a díszlet zegzugaiban. A második rész cirkuszi pontossággal kidolgozott balett-szeretkezései és bunyó-jelenetei sokszor megnevettetik a közönséget. Jancsó Dóra, Rusznák Adrienn, Molnár Sándor Tamás, Varga Andrea, Kerekes Valéria, Kriston Milán, Hajdu Imelda mind-mind pontosak és az abszurddá kifeszített bohózat kötélrendszerében lengő „trapézokon” imponálóan egyensúlyoznak.

Hanem amikor a csapdává átalakított szerelmi fészekbe megérkezik az idősebb házaspár, a folyton pattogó Pinchard ezredes (Salat Lehel) és nagyothalló, beszélni alig tudó felesége, Mme Pinchard (Nádasy Erika), egyszeriben megváltozik ott fönt a levegő, s valami varázslat következtében megérzik ezt a nézőtér leghátsó soraiban ülők is. Az elesettség és az életerő olyan megható keverékét érzékelteti ebben az öltözékével küszködő, ormótlanka asszonyban Nádasy Erika, hogy nevetés közben a részvét és a felismerés könnyei jelennek meg a szemekben, s váratlan katarzis tudatja velünk: színházban vagyunk. 

Szőcs Artúr, a rendező, két parányi szerepben is megjelenik, mindkét esetben felismerhetetlenre maszkírozva. Az egyik Jean, a nyársat nyelt inas az első részben, a másik Gerome, az inasból kifejlett nevelőféle, a hippikultúrában felnőtt, s mára meghervadt virággyerek, aki az egyre fokozódó őrületben blazírt pofával, egykedvűen áll a vártán, térdig fűzött szíjú, lapos saruban, lakkos lábkörmökkel, lezser háziköntösben. Ő az, aki hol fehér, hol fekete napszemüvegben közlekedik, akár a falon át is, s göndör, ősz bozontját összefogva, kicsiny, fehér szakállát megsimítva, mindenre készen tájékozódik a várható balhék állását illetően. S szinte biztosak lehetünk abban, hogy ez a fickó vegetáriánus, gyógyteákat iszik és hisz az asztrológiában. 

Rengeteg kidolgozott és menet közben elejtett ötlet, valamint meglehetősen egyenetlen színészi munka jellemzi a produkciót, amit a második részben képes fölemelni a mindent felülíró s parádésan kivitelezett, abszurd kavarodás, emlékezetessé téve a nehezen kezdődött előadást. 

Gabnai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1