Hát ez az idén nem volt. Volt POSST, de nem volt POSZT-vizuál. Fura dolog a látás, a szemmel észlelhető, a látási érzeten alapuló élmény. Mert ugye minden látvány. A világ valóságát az emberiség nagy része a szemén keresztül érzékeli. A tehetségesebbje ezt képes képekkel újrafogalmazva a közösség elé tárni. Ezt hívjuk képzőművészetnek. A színházban pedig – hosszú a sora annak, hogy ez mint is alakult így – egyre jelentősebb szerepet kap a látvány, hovatovább a verbalitással egyforma jelentéssel bír. 

A POSST-on felvonult színházi előadások mind ezt bizonyítják. A Mesél a bécsi erdő hatásának elementaritásához például a színpadkép (középütt több helyszínt megjelenítő, briliánsan –  hol fekve, hol henteskéssel –  megszólaltatott bécsi rövid zongorával) jelentősen hozzájárult.

 Nagyszerű díszlet- és jelmeztervező művészek szorgoskodnak manapság azon, hogy a színházi élmény erőteljesebb legyen. Kevesebb figyelem fordul feléjük, mint amennyi szerepük jelentősége szerint megilletné őket.

Ezért is volt örvendetes, hogy régebben a POSZT-on láthattuk a díszlet- és jelmeztervezők bemutatóját. Ez már második éve elmaradt. Ez a legnagyobb veszteség. Nincs színházi élmény nélkülük, ezen a seregszemlén mégis olyan, mintha nem is léteznének.

Persze úgynevezett kiállítások most is voltak.

Bevallom, voltam a Pécsi Nemzeti Színházban és a Kamarában is, de nem találkoztam a Képzőművészeti Egyetem végzős diákjainak kiállításával. A fönti büfében lett volna, ahol nem jártam? Sajnálom. Szerencsére az egyetemen láthattam a tehetséges munkákat. 

A Művészetek és irodalom házában a bicsérdi művésztelep kiállítása volt, nem kapcsolódott a színházhoz és a szemléhez, ahogy Huszárik Zoltán grafikái sem – bár érdekesek voltak – ugyanitt.

A Pécsi Nemzeti Színházban a Bohócok és bolondok (alcíme: a kultúra határain) kiállításnak rendezett bemutató volt. Két kevésbé sikerült, embernagyságnál kicsit nagyobb bábfigura fogadta a betérőt, Pulcinella és Rosetta (ez utóbbi névváltozata a Rosalinda) jelmezében. A paravánokon pedig a címben jelzett téma története szövegesen felvezetve. Akárha könyvoldalakat látnánk fölnagyítva. Egy-egy sorban ugyanannyi betű (negyven-ötven), akár egy könyvoldalon. Csak míg kézben tartva a könyvet, arcunktól húsz-huszonöt centire, nem fárad el a szenünk a pásztázásba (betűméret 10 vagy 12 pont), addig a jóval nagyobb, 28‒30 pontos betűk egymás mellé rendelése ilyen mennyiségben a második sor után már nehézkes. Még az olvasásban edzett szemnek is. A tipográfia nem csupán elmélet, a gyakorlatban csiszolódtak az elmúlt két évezred alatt a szabályai, hogy a leírt értelmes szöveg minél könnyedebben jusson el az értelemig. Nem véletlenül alakult úgy, ahogy a könyvlap-méret, a betűk nagysága és számuk a sorban , a könyvlapon, továbbá a sorok egymáshoz való távolsága és mennyisége a lapon. Az idővel mindez persze változik, mert míg száz évvel ezelőtt 80 betű is elfogadott volt egy sorban, s a könyvek zöme így készült, ma már negyven-ötven is elég belőlük. A könyv, az újság akkora, hogy kezünkben kényelmesen tarthassuk. Volt szándék, hogy ezen az A3-as, A-4-es méreten (a kis méretű könyveké B5-ös) változtassanak, de nem jött be, mert nem felelt meg az emberkéz fogási és az emberszem betűérzékelési képességeinek.

Posztvizual

Ki lehet nagytani egy-egy képekkel színesített könyvoldalt kiállítási paravánnyi méretre, ahogy ez itt történt, de nem véletlenül nem ez a módszer vált általánossá, sikeressé. A cél ugye a közölt információ eljuttatása az érdeklődőkhöz. A paravánon felsorakoztatott ismeretanyagnak csak az a része olvasható, amelyek az álló ember szemmagasságában vannak. Fölfelé még a két méterre levő szöveg is megközelíthető. De itt a padlószinttől húsz‒harminc centire levőt is olvasni kellett volna. Figyeltem. Az odaadóbb érdeklődő egy-egy demi pliét még bevállalt – táncnyelven szólva –, de az alsó szövegek olvasásához a grand pliét már nem (aki nincs edzésben, annak balett-rúd nélkül ez nehézkes). Bármiféle okosság volt tehát írva olvashatósági szemhatáron kívül, az elveszett. A paravánok egy részére a sok-sok szöveg mellé fotóillusztrációt választottak. A szándék az lehetett, hogy minél több kép szerepeljen. Sok kép volt, de olyan méretben – és itt is csak a szemmagasságban levőket lehetett értelmezni, ha harminc centire megközelítettük –, ami képeskönyvbe, albumba való. Valószínűleg nagyon sok információ, érdekesség sorakozott a felállított lapokon, biztosan sokat fáradoztak a fotókat válogatók, ám a szakmaiatlan (kiállítási látványtörvényeknek nem megfelelő) felvezetés okán a bennük felhalmozott információ jelentős része a közönség számára nem létezett. 

A Széchenyi téren idén is volt színházi plakátkiállítás. Ez is csak nevében volt az, mert itt a művek szórólap méretben sorakoztak sűrűn egymás mellett. A kicsinyítés a képmondanivaló tartalmát jelentősen szűkítette. Az utcai plakát sem véletlenül akkora, amekkora. A jó színházi plakát is legalább 841 x 1189 mm méretben érvényesül. Ha kisebb, akkor a vonalak-foltok „összesülnek”, s más lesz így látványhatásuk is. 

Képeket sokféle módon lehet egymás mellé rendezni, a variációk száma végtelen, de egy kivétel van. Ez pedig a képcímek sorrendje. A képek ugyanis azért képek (a plakát is az), mert vonal- és színfoltjaik által önálló látvány-mondanivalóval bírnak, s így egymásnak csak válogatott társaságát viselhetik, merthogy hatással vannak egymásra. Az egyik agyonnyomhatja a másikat erőteljesebb folt- és színhatásaival. Ezzel a rendezési koncepcióval, nevezetesen, hogy a színházak betűrendjében sorakoztak sűrűn egymás mellett a művek , a plakátok művészi mondanivalója – soknak volt ilyenje – vérzett el. Nagyszerű alkotások semmisültek meg így. Kár. 

Józsa Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1