A Rienzi című Wagner-opera a Müpában

Idén a Rienzi koncertszerű előadásán debütált a Budapesti Wagner-napok keretében a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Sebastian Weigle vezényletével, aki a rendezvénysorozat tizenegy éves fennállása óta az első külföldi vendégdirigens. Reflektorfénybe kerültek az előadók a műsor miatt is, hiszen a Rienzi kizárólag 1874-ben került négy alkalommal közönség elé a Nemzeti Színházban (Hans Richter vezényletével). Mivel nem része a bayreuthi Wagner-kánonnak, így nemzetközi ismertsége érthető módon szorult háttérbe. 

Korántsem csupán a wagneriánusok érdeklődésére tarthatott tehát számot a budapesti előadás, amely viszont a lelkes-rajongó fogadtatás ellenére is több mint visszásnak mondható.

talaltkincs

(fotó: Posztós János, Müpa)

Olvasmányokból zenebarát-körökben köztudott, hogy Wagnernek eme harmadik színpadi műve annakidején Drezdában hatalmas sikert aratott – mégis keserű szájízt okozott Wagnernek, aki ezzel az öt felvonásos nagyoperával akarta meghódítani az opera akkori fellegvárát, Párizst. Meyerbeer „patronálása” azonban kevésnek bizonyult, s ettől kezdve Meyerbeer (is) afféle „vörös posztó” lett Wagner szemében. (Érdemes kicsit fantáziálni azon, mi lett volna, ha sikerül Wagnernek a párizsi „áttörés”…)

Olvasmányokból ismert adat továbbá, hogy a „mindenben Meyerbeer nyomdokán haladó Rienzi” eredetileg mintegy hat órányi volt, később a szerzői húzásokkal háromnegyed órával rövidebb lett. Belekalkulálva a valószínűleg későbbi húzásokat, a 16 órai kezdet terjedelmes hallgatnivalót sejtetett. Ám aki nem figyelt fel a rádió élő közvetítésének időtartamára, az keservesen csalódhatott: alig négyórányi zene jutott a lelkes közönségnek. (Felmerül a kérdés: mi szükség volt a korai kezdésre ez esetben? (A Rajna kincse hasonlóképp „rövid” előadása 18 órakor kezdődött…) Történt mindez ráadásul hétköznap – szerencsére a látogatottságra, az érdeklődés dokumentálható mértékére így sem lehetett panasz.

Nem derült ki, hogy kinek a munkája ez a drasztikus húzás, mindenesetre – utólag főképp –  korántsem csupán a magam nevében állíthatom: ebből a muzsikából sokkal többet is el tudtunk volna viselni, örömmel.

Nem minden tanulság nélküli az a hatásmechanizmus sem, amit a Rienzivel foglalkozó ismertető irodalom vált ki. A zenekedvelők (többnyire Wagner későbbi műveinek ismerői) afféle elnéző jóindulattal ültek be a nézőtérre, mintegy a szerző iránti szimpátiából érdeklődve „zsengéje” iránt is. És vélhetőleg ez az „elvárás-mentesség” (hogy tehát a „várakozásunkban” nem is csalódtunk , nem lévén „várakozás”) is hozzájárult ahhoz a felszabadult boldogsághoz, amit a felcsendülő muzsika kiváltott a közönségből. Mintha talált kincshez jutott volna a hallgatóság, örvendezett azon, hogy könnyen befogadható, tetszetős-hatásos muzsikát ismerhetett meg. Annak az életrajzi ténynek a zenei következményeivel szembesülhettünk, hogy Wagner operakarmesterként megannyi korabeli művet ismert (ami ezzel jár: a stílusnak a hatásos jelenet-típusait), és e gyakorlat során olyan zenedramaturgiai tanulságokhoz jutott (közhely, hogy a hibákból is lehet tanulni!), amelyeket más módon aligha sajátíthatott volna el. 

Ezen az estén adva volt tehát egy viszonylag rövid partitúra megannyi remek előadóval – akik valamennyien tudatában voltak e hangverseny jelentőségének. Ráadásul annak is, hogy a Wagner-napok elképesztően magasra emelt mércéjének is meg kell felelniük.

Sebastian Weigle személyében a Wagner-kánon alapos ismerőjét köszönthettük, aki érzékenyen reagált ennek a partitúrának a szépségeire is; tempóválasztásai meggyőzőek voltak, és a gazdag hangszínvilágban igyekezett a mindenkori melodikus szólamok kiemelésére. A nagyzenekarhoz hatalmas kórus társult, aminek megvolt az a veszélye, hogy a hangos tömbszerű hangzásoknál statikussá bénítja a folyamatokat. Néha akkor is zengett a Nemzeti Énekkar fortissimója, amikor Weigle jelzésszerű apró mozdulatokkal dirigált… És ilyenkor kénytelenek voltunk olvasni a szöveget…

Abban a környezetben, ahol a többi előadás hatását a látványvilág is erősítette, nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe került a „koncertszerű” formában megszólaltatott Rienzi. Az öltözékkel gesztus-értékű segítséget nyújtó szólisták ritkán jutottak színpadi felszabadultsághoz, az oratorikus (kottapult elé szögezett) éneklés csak kisszámú áriában jutott el az interpretáció mélységéhez és magasságához (ilyenkor szinte színpaddá vált a pódium). 

A cselekmény bonyolultsága már-már Verdi Simon Boccanegrájának analógiájához vezette a hallgatót, másokban Bellini-emlékeket keltett életre a Rienzi zenéje. És aki elolvasta Laki Péter minden igényt kielégítő, tartalmas, egyszersmind olvasmányos ismertetőjét, szinte kedvet kapott ahhoz, hogy utánajárjon (legalább egy hangfelvétel erejéig) annak a Spontini-operának, a Fernand Corteznek, amelyből történelmi operájához megannyi mintát, impulzust, inspirációt kaphatott Wagner.

A romantikus nagyopera mint olyan felett hamar eljárt az idő. Szerencsére a múlt legkülönbözőbb időszakai és meghatározó műfajai iránti – historikus – érdeklődés korjelenséggé vált, így remélhetjük eme elfeledett művek reneszánszát is. De addig is sokat megtudunk róluk részinformációkból. Például, hogy nem véletlenül kristályosodtak típussá az annakidején nagy népszerűségnek örvendő jelenetek (viharjelenetek, eskü, induló stb.). Ezeknek a kialakuló-kialakult típusoknak megfelelően mindmáig életteli muzsikát komponált Wagner, ez kiderült a partitúra értő megszólaltatásából.

Amivel adós maradt az előadás – és ez korántsem az előadók bűne –, az Wagner dramaturgiai koncepciója. Mert egy idő után szinte képregényszerű ábrák követték csak egymást, és nem tudni, kevesebb húzással milyen mértékben lett volna érthetőbb-követhetőbb a cselekmény, lettek volna-e lélektanilag megalapozottabb döntések, elhatározások. És az sem mindegy, hogy valaki csak bizonytalan, döntésképtelen, vagy pedig megannyi szempont mérlegelése után inog az a bizonyos mérleg… 

A Budapesti Wagner-napok közönsége ezen az estén gazdag keresztmetszetet kapott egy XIX. századi remek operából, amelynek szerzője történetesen az a Wagner, aki pályája során új utat keresett és talált mondanivalója hatásos közvetítésére.

A Budapesti Wagner-napok életre álmodója és mindmáig motorja, Fischer Ádám nemcsak a műsorral, hanem a szereposztással is elkötelezetten törődik; azt a gyakorlatot követi, hogy a nemzetközi énekes-gárda ismeretében a legjobbak közül igyekszik megnyerni szereplőket, akik akár egyszeri jelenlétükkel, akár visszatérőként inspirálják a mindenkori alkalmi társulatot. Örvendetes, hogy számos magyar művész is lehetőséget kap idehaza nemzetközi közönség előtt megmutatkozni. Cser Krisztián Raimondója nemzetközi sztárnak kijáró lelkes fogadtatásban részesült. A Rienzi címszereplőjét, Robert Dean Smith-t Trisztánként láthatjuk-hallhatjuk majd. 

A végére hagytam az operaelőadásoknál gyakran méltatlanul „háttérként” kezelt zenekart. (A Tetralógia négy egymást követő estén való előadása korántsem csupán művészi „kihívás” a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara számára, hanem elképesztő fizikai igénybevétel.) A Nemzeti Filharmonikusok együttese elkötelezett odaadással játszott, kamatoztatva mindazt a tudást, amelyet a közelmúlt műsoraira felkészülve szereztek, s ideálisan együttműködve a vendégkarmesterrel. Ez az előadás vélhetőleg belekerül Sebastian Weigle szakmai életrajzába is, a kiemelkedő produkciók sorába.

Fittler Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1