Száz éve került színpadra A kékszakállú herceg vára

 

Sok minden történt Balázs Béla misztériumjátékával és Bartók egyfelvonásos operájával, mielőtt 1918. május 24-én először került közönség elé a Magyar Királyi Operaházban a magyar operairodalom egyetlen olyan remekműve, amely napjainkban állandó műsordarabja a világ valamennyi jelentős dalszínházának. Balázs Béla 1910 tavaszán fejezte be egyfelvonásosát, amelynek prológusa már olvasható volt a Színjáték1 című hetilap 1910. április 20-i számában, majd június 13-án a darab teljes szövege megjelent. A költő Bartóknak és Kodálynak ajánlotta darabját, amely két évvel később a Nyugat gondozásában, a saját költségén megjelentetett Misztériumok című kötetben is napvilágot látott.2 Már 1910-ben szó volt róla, hogy a Színjáték matinéján előadják, de Balázs ekkor még a Nemzeti Színházzal folytatott tárgyalásokat, ahol egy évvel korábban mutatták be első drámáját.3 A drámabíráló bizottság azonban szavazattöbbséggel elutasította a javaslatot.

Bartókkal és Kodállyal még diákkorában alakult ki szoros kapcsolata. Egyetemistaként és Eötvös-kollégistaként egy ideig Kodály kollégiumi szobatársa. 1905-ben elkíséri első, Szeged környéki népdalgyűjtő útjára, 1906-ban pedig Bartóknak asszisztál, aki Vésztő környékén, egy Edison-fonográf segítségével rögzíti első gyűjtéseit. 

 Osbemutato

Balázs Béla eredetileg Kodálynak szánja a Kékszakállút, még 1910-ben fel is olvassa neki. A felolvasáson Bartók is jelen van. Bár Kodály is nagyra értékeli a darabot, Bartókot rögtön magával ragadja a szöveg különleges zeneisége, és hamarosan hozzáfog a komponáláshoz. Bár az eredeti kéziratra nem írta rá a kompozíció elkezdésének és befejezésének időpontját, az első feleségének, Ziegler Mártának dedikált partitúra 1. és 118. oldalán mindkét adat szerepel. Eszerint Bartók 1911 februárjában kezdte el és 1911. szeptember 20-án fejezte be a partitúra első változatát, amelyet ugyanabban az évben – valószínűleg zongorakivonat formájában – benyújtott a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára. Művét a Kerner István4 elnökletével összeült bírálóbizottság eljátszhatatlannak ítélte és elutasította. 

Közben Balázs Béla újabb kísérleteket tesz misztériumjátékai színpadra állítása érdekében. Erőfeszítései a Nyugat újabb segítségével 1913. április 21-én meghozzák az eredményt: a Fővárosi Orfeumban az egyik Nyugat-matiné keretében sor kerül A szent szűz vére és A kékszakállú herceg vára bemutatójára. A szent szűz vére női főszerepét Simonyi Mária5 játssza, a Kékszakállú Kürti József6, Judit Harmos Ilona7, a prológus Tarnay Ernő8. A díszleteket Gulácsy Lajos tervezte és kivitelezte, az előadást Bárdos Artúr rendezte. A két egyfelvonásos között Bartók zongorázik. Bevezetőt mond Ignotus.9

A zsúfolt ház előtt zajló kettős bemutató kis híján botrányba fullad. Bárdos Artúr, aki szívesen emlékezett pályája számos eseményére, erről egyetlen sort sem írt le soha. Annál indulatosabban idézi fel naplójában és nyilatkozataiban a történteket Balázs Béla, aki a kudarcért elsősorban Bárdost okolja. „Bárdos, a rendező nem tudott rendezni – írja. – Én rendeztem, én súgtam, én szögeztem, én nyomattam a jegyeket, én alkudtam az orfeumigazgatóval gardrób-ügyekben.”10 Valószínű, hogy a szűkre szabott felkészülési idő és a kapkodás is szerepet játszott a fiaskóban, de a kritikák – néhány jóindulatú beszámoló kivételével – megegyeznek abban, hogy a darabok unalmasak, zavarosak és színpadra alkalmatlanok. Az általános elutasítás valódi okát a jó barát, Lukács György fogalmazza meg egy későbbi tanulmányában: „Balázs Béla, mint minden igaz tragikus költő, ellentétben a puszta színpadi íróval, egyszerre lírikus és filozófus, misztikus és emberalkotó, látnok és realista. A tragédia tehát az ő számára nem egy furcsa és érdekes esemény, amelyet ügyes fogásokkal színpadra alkalmaz, hanem egy őstény: az élet, az élet értelme. Az élet egy momentuma, amelyben az élet értelme megérzékített valósággá válik.”11 

Ez a „megérzékített valóság” ragadta meg Bartókot is, aki mint az előadás közreműködője szemtanúja a kudarcnak. Nem tántorítja el Balázs művének fogadtatása, ahogy nem szegte kedvét a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatának eredménytelensége sem. Kerner Istvánt nagyra becsüli, ítéletét megszívleli, és hamarosan hozzáfog az opera átdolgozásához. De előbb még – talán Kodály rábeszélésére – a külföldi bemutató gondolatát fontolgatja. Kodályné Sándor Emma elkészíti a szöveg első német fordítását, amelyet nagyrészt Kodály ír bele Bartók kéziratába. És közben – valószínűleg kettőjük elemző vitájának eredményeképpen – átalakul a darab néhány fontos részlete és a befejezése. 

Nemcsak egyes dallamrészleteket és harmonizációs pontokat változtat meg, de az 1911-es változatból még hiányzik a hatalmas B-orgonaponttal megkomponált kulmináció (a 136-138 próbajel közötti rész), amely a végső verzióban megrendítő erővel sűríti magába és oldja fel a tragédia feszültségét, majd vezet vissza az orgona megnyugtató hangjaival a balladához. És nincs még benne a Kékszakállú záró mondata sem („És mindég is éjjel lesz már… éjjel… éjjel…”) vagyis az egész művet lekerekítő-lezáró konklúzió. 

Csak 1912-ben alakult ki a ma ismert befejezés egy része. Ebben jelen van már a zenekari átvezetés, a mű utolsó zenei csúcspontja is. De hiányzik még a jelenlegi 133-as és 135-ös kottajel és a 135-nél kezdődő férfi-dallam: „Szép vagy, szép vagy, százszor szép vagy. Te voltál a legszebb asszony!” Ez csak a budapesti bemutató előkészületei idején születik meg, és kerül bele az Operaház korabeli karmesteri példányába. 

Hét évvel az első változat befejezése és pályázati kudarca után, A fából faragott királyfi sikeres bemutatójának12 köszönhetően kerül sor A kékszakállú premierjére. Talán már a próbák megkezdése után rövidíti meg Bartók mintegy 72 ütemmel a művet, és írja be a kottába a végleges tempókat és dinamikai utasításokat. 

A bemutató – akárcsak A fából faragotté – elsősorban Bánffy Miklós13 érdeme. Az első világháború kitörése nem engedte meg az első Bánffy-korszak drága, fényűző díszleteinek és jelmezeinek további alkalmazását. Talán éppen a háborús helyzet szűkösebb anyagi lehetőségei segítették a modern, avantgárd színházi és zenei törekvések meghonosítását. Ennek az ellentmondásos helyzetnek köszönhető, hogy az 1913-ban főzeneigazgatónak szerződtetett Egisto Tango14 közreműködésével sor kerülhetett Bartók táncjátékának és operájának premierjére. A balettet Bánffy még a háború előtt rendelte meg, majd annak váratlan sikere nyomán egy évvel később bemutatják A kékszakállú herceg várát is. Így 1918. május 24-én teljesül Bartók elképzelése: két színpadi műve egy estén kerül színre.15 Bartók leveleiből és Balázs Béla naplójából ismerhetjük az első világháború alatti operaházi állapotokat (Bartók „Augiász istállójának” nevezi a két színpadi mű bemutatója körül tapasztaltakat; a zenekar létszáma hiányos, a hangszertár szegényes, az előadások színvonala Hevesi16 távozása után a korábbi silány színvonalra süllyedt vissza). De még egy különös ellentmondás segítette Bartók műveinek kedvező fogadtatását: az operalátogató közönség hirtelen megszaporodása. A korabeli sajtóhírek szerint évadonként kétszázötven előadást tartottak, és a látogatottság elérte a száz százalékot anélkül, hogy bérleteztek volna. Ez a háborús konjunktúra csak az inflációs időszakban szűnt meg.

A két főszerepet a korszak kiválóságai, Haselbeck Olga17 és Kálmán Oszkár18 énekelték. A Prológus – Bartók külön kérésére – Palló Imre19 volt. Az előadást Zádor Dezső20 rendezte, a díszletet és a jelmezeket Bánffy Miklós tervezte.

Balázs Béla szövegkönyve részletes instrukciókat tartalmaz, amelyek kiterjednek a díszletre, a jelmezekre, a világításra, a járásokra és a szereplők szinte valamennyi mozdulatára, fizikai cselekvésére. Az utasítások nem száraz technikai elképzeléseket tartalmaznak, hanem egy szimbolista költő víziói a majdani előadás szinte minden mozzanatáról. Mondatai egy tőről fakadnak a párbeszédek hangvételével. Amikor Judit az első ajtóhoz ér, ez olvasható a zárójeles instrukcióban: „Dörömböl az ajtón. A dörömbölésre mély, nehéz sóhajtás búg fel. Hosszú, nyomott folyosókon sír fel így az éjszakai szél.” Az első ajtó mögötti látványt pedig így írja le: „Az ajtó feltárul, vérvörös négyszöget nyitva a falba, mint egy seb. Az ajtó mögül mélyből jövő véres izzás hosszú sugarat vet be a csarnok padlójára.”

Balázs Béla utasításai azért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, mert segítségükkel egyrészt fogalmat alkothatunk a színpadi megvalósítás egészéről, másrészt pedig arról, hogy Bartók milyen rigorózusan követte a zenében a költő elgondolásait. A partitúra zenévé fogalmazza a szövegíró elképzeléseit, mi pedig bizonyos fokig rekonstruálhatjuk a száz évvel ezelőtti előadást. 

Bánffy Miklós színpadképe, amely egy korabeli napilap közlése nyomán maradt ránk, ünnepélyes, fenséges, még sincs benne semmi hivalkodó. Inkább szigorú és kérlelhetetlen. Ezt a szigorúságot fejezi ki az első pillantásra meglepő szimmetria, amely csak a lépcsők elhelyezkedésében tér el alig észrevehetően a geometria szabályaitól. A korabeli díszletművészet hagyományain elsősorban azzal lép túl, hogy a valósághű elemek mégis a játéktér színpadszerűségét hangsúlyozzák. („Hol a színpad, kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?” – kérdezi a Prológus.) Ez már nem a meiningeni historizmus, hanem Bánffy példaképeinek hatása: Leon Bakszté,21 Gordon Craigé, Adolphe Appiáé.22 A díszlet egyetlen lényeges ponton tér el Balázs Béla és Bartók elképzelésétől: az ajtók helyén csupán sötét csúcsíves nyílások vannak, amelyek mögött megjelennek Kékszakállú birodalmának titkai. 

Talán mégis erre az előadásra igaz legkevésbé az a vitatható állítás, amely az 1981. március 24-i felújítás egyik kritikájában olvasható: „Nagy hagyomány: Bartók műveit eddig mindig Bartók ellen rendezték. Hasztalan követelte a valóságos kulcsokat, az ajtókat. Tudni való, hogy egyszer a Mandarin jelmezes próbájára rontott be, felháborodottan kioktatta Oláh Gusztávot, majd letiltotta az előadást: ezért és nem másért maradt el az 1931. március 25-re kitűzött premier. Állandó naturalista előjelű igényeivel, kifogásaival nyilván a híg honi szimbolizmus, az enyhén szólva tájékozatlan »költészet« ellen igyekezett védekezni.”23

Június 6-án Bartók boldogan számol be levélben román barátjának, Ion Buşițiának: „A Kékszakállú kritikái jobbak voltak, mint a Fából faragotté. Tulajdonképpen a Pesti Hírlap és az Újság kivételével a többi mind mellette írt, főleg a két német lap, a Neues Pester Journal és a Lloyd.” A levelet idéző Újfalussy József24 hozzáteszi: „Valóban, az értetlen kritikákhoz csak még a Vasárnapi Újságét kell hozzátennünk, mert a többi fontosabb napilap, nem is beszélve Kodály Nyugat-beli kritikájáról, különböző színvonalon ugyan, de egybehangzóan írja meg az opera jelentőségét.”25 

A produkciót azonban mindössze nyolc alkalommal játszották. Az első külföldi bemutatója Frankfurtban volt 1922. május 13-án.

Az első budapesti felújításra tizennyolc év múlva, 1936. október 29-én került sor Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv díszleteivel és jelmezeivel. Ekkor mutatkozott be a Kékszakállú szerepében Székely Mihály, akinek kedvéért a zeneszerző néhány transzpozíciót hajtott végre a szólamban. A változásokat Székely zongorakivonat-példányába jegyezte be, aki az engedélyezett verziót énekelte a világ számos operaszínpadán és több hanglemezfelvételen. Judit Némethy Ella26 volt, az előadásokat az Egisto Tango utáni időszak nagy karmester-egyénisége, Sergio Failoni27 vezényelte. 

Az előadás egyértelműen a modernizmus jegyében fogant, akárcsak másfél évvel korábban A fából faragott királyfi28 felújítása. Oláh Gusztáv expresszionista színpadképe különleges helyet foglal el tervezői pályáján, amelynek egészét a költői realizmus jellemezte. Mintha vitába szállt volna Bánffy Miklós tizennyolc évvel korábbi realisztikus megközelítésével. Az ősbemutató ünnepélyes eleganciáját most a zaklatottság, a végső soron megfejthetetlen titokzatosság váltotta fel. A harmóniát a diszharmónia. Csupa nyugtalan forma volt az egész, eltűntek a magasba nyúló párhuzamosok, a statikailag már-már képtelen építészeti elemek düledeztek. A „címszereplőt” aligha tekinthette várnak a néző, inkább egy önmagát kereső ember lelki világát tükrözték az elrajzolt csúcsíves formák és a ferde járások. 

Nem tudhatjuk, mit gondolt Bartók erről az előadásról. Hogy hiányolta-e az ajtókat. A fennmaradt jelenetfotón jól látható, hogy minden nyílás mellett ott van egy-egy kulcs, ami sehogy se illik bele a minden hétköznapiságot messze elkerülő látványba. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a második, 1948-as felújítás – amely ugyancsak Nádasdy és Oláh közös munkája volt Székely Mihály és a Judit szerepét először éneklő Palánkay Klára29 közreműködésével – egészen másfajta tradíciókat követett. Visszatért Bánffy elgondolásához, és továbbfejlesztette azt egy nyomasztó, rideg és monumentális építménnyé. Bartók ezt már nem láthatta. Talán tisztelgésnek szánták a lenyűgöző romantikus-realista látványt a hét súlyos, igazi, áthatolhatatlan ajtóval, amely máig emblematikus jelképévé vált A kékszakállú újrafogalmazásának.30

A harmadik felújítás mindent elvetett, ami addig volt. Az 1959-es előadás lényegében üres színpadra, egy kör alakú emelvényre, egy mélykék tónusú drapéria-rendszerbe és egy csúcsíves, hatalmas korona alá helyezte a Kékszakállú és Judit drámáját. Nádasdy Kálmán második rendezése és Fülöp Zoltán31 puritán, gyönyörű színpada a néző képzeletére bízta a zene képpé formálását. 

Azóta pedig a remekmű újabb és újabb egymással vitatkozó megoldásokra inspirálja a zenés színház alkotóit. Bartók hazájában és a világ nagy operaszínpadain egyaránt.

Balogh Géza 

JEGYZETEK

1 1910. március 2. és december 25. között megjelenő színházi és zenei hetilap. Szerkesztője Bárdos Artúr. Tanulmányai, kritikái és színészportréi alapján a Nyugat színházművészeti testvérlapjaként szokták emlegetni.

2 Balázs Béla: Misztériumok op. V. (Három egyfelvonásos – A kékszakállú herceg vára, A tündér, A szent szűz vére), 1912.

3 Doktor Szélpál Margit. Bem. 1909. április 30.

4 Kerner István (1867‒1929) karmester, az Erkel-féle nemzeti irányzat lelkes képviselője. 1900-tól a Budapesti Filharmóniai Társaság karnagya, 1903-tól elnök-karnagya, majd díszelnöke. Az 1920/21-es évadban az Operaház igazgatója, 1924-től örökös tagja, kormányfőtanácsos, 1927-től főzeneigazgató. Kiváló Mozart-, Beethoven- és Wagner-interpretátor, ő vezényelte a Parsifal 1925-ös magyarországi bemutatóját. Zeneszerzőként is működött.

5 Simonyi Mária (1888–1959) a Színiakadémia elvégzése után a Magyar Színház, majd a Bárdos Artúr vezette Új Színpad tagja. Később több budapesti színházban, 1945 után a Belvárosi Színházban játszott. 1926-tól Móricz Zsigmond felesége.

6 Kürti József (1881‒1939) a Színiakadémia elvégzése után a Thália Társaságnál kezdi pályáját. 1909-től a Magyar Színház, 1913-tól a Nemzeti, majd a Vígszínház, 1929-től ismét a Nemzeti Színház tagja. Több filmben játszott, verseskötete is megjelent. 

7 Harmos Ilona (1889‒1967) színésznő, írónő. A Színiakadémia elvégzése után a Magyar Színház, a Nagy Endre Kabaré, majd az Új Színpad tagja. 1913-ban Kosztolányi Dezső felesége lesz, ekkor egy időre visszavonul a színpadtól. Görög Ilona néven novellákkal jelentkezik, férje halála után megírja Kosztolányi életrajzát.

8 Tarnay Ernő (1886‒1940) színész, rendező. 1907-től a Magyar Színház és a Király Színház tagja, 1915-től a Magyar Színház főrendezője. A harmincas évektől haláláig a Vígszínház rendezője.

9 Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869‒1949) publicista, kritikus, költő, író. A Nyugat egyik alapítója, 1908 és 1929 között főszerkesztője. 1938-ban az USA-ba emigrált, tíz évvel később, súlyos betegen hazatért. Számos költő, író (Ady, József Attila) felfedezője, a magyar irodalmi élet legendás alakja. 

10 Balázs Béla: Napló, 1903‒1914. Bp., 1982, I. 604.

11 Lukács György: Balázs Béla és akiknek nem kell. In: Összegyűjtött tanulmányok. Gyoma, 1918. 50.

12 1917. május 12. Koreográfus: Zöbisch Ottó, Balázs Béla és Brada Ede. „Zöbisch Ottó balettmester egy taktust nem értett a zenéből” – írja visszaemlékezésében Balázs Béla. Így történhetett meg, hogy Brada Ede (1879‒1955) táncművész, koreográfus, a címszerep első alakítója segítségével végül Balázs Béla állította színpadra a táncjátékot.  

13 Bánffy Miklós gróf (1873‒1950) politikus, drámaíró, festőművész, díszlettervező, rendező, 1912 és 1917 között az állami színházak kormánybiztosa, majd 1918 novemberéig a Magyar Királyi Operaház főigazgatója. Támogatta a Nemzeti Színház és az Operaház modern rendezői és szcenikai törekvéseit. Legjelentősebb művei Hevesi Sándor operarendezéseihez és Bartók műveinek ősbemutatóihoz készített díszlet- és jelmeztervei. 

14 Egisto Tango (1873‒1951) kiváló olasz karmester. 1895-ben a milánói Scalában, 1903-tól Berlinben, 1909-ben a New York-i Metropolitanben vezényelt. 1913-tól 1919-ig a budapesti Operaház főzeneigazgatója. Ezután ismét német nyelvterületen működött, majd 1927-ben Koppenhágában telepedett le.

15 A fából faragott királyfi először Gluck A rászedett kádi és Mozart Ámor játékai (Les petits riens) című balettzenéje között került közönség elé.

16 Hevesi mindössze két évig, 1912 és 1914 között volt az Operaház főrendezője.

17 Haselbeck Olga (1884‒1961) drámai szoprán, a Zeneakadémia után Milánóban és Bayreuthban tanult. 1908-tól 1932-ig volt az Operaház tagja. Elsősorban Wagner-szerepekben aratott sikereket, Európa számos operaházában vendégszerepelt.

18 Kálmán Oszkár (1887‒1971) a korszak Magyar Királyi Operaházának kiváló basszistája. 1913-ban debütált Sarastro szerepében. Számos európai operaszínpadon fellépett, két évig a berlini Staatsoper tagja. Kiváló oratóriuménekes, több kortárs zeneszerző (Sztravinszkij, Hindemith, Kodály) műveinek első magyarországi megszólaltatója. 

19 A Prológus megszólaltatására Bartók elsősorban ízes-szép székely beszéde miatt kérte fel a színészként is mindig hiteles kiváló baritonistát.

20 Zádor Dezső (1870‒1931) baritonista, operarendező. Elsősorban német színpadokon szerepelt Wagner-szerepekben. 1913-tól rendszeresen fellépett a Népoperában, közben a drezdai udvari színház tagja volt. Bánffy Miklós távozása után egy évadon át az Operaház igazgatója, később a charlottenburgi Städtische Oper tagja.

21 Lev Szamojlovics Bakszt (1866‒1924) orosz festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, 1909-től a Gyagilev Orosz Balett állandó munkatársa.

22 Adolphe Appia (1862‒1928) svájci díszlettervező és színházi teoretikus. Első alapvető művében hadat üzent a festett díszletnek, és megfogalmazta a háromdimenziós színpad követelményeit. Főműve, A zene és a rendezés (1899) a Wagner zenedrámáiban testet öltő szó-hang-dráma hármas egységét terjeszti ki a zenés színház egészére. Akárcsak Gordon Craignek, neki is kevés lehetősége volt a gyakorlati munkára, de elmélete egész Európában elterjedt és nagy hatást keltett. 

23 Abody Béla: A kékszakállú herceg vára. In: A. B.: Tündöklések, bukások. Budapest, 1983. 241.

24 Újfalussy József (1920‒2010) zenetörténész, esztéta, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. A XX. századi zenetudomány kiemelkedő alakja.

25 Újfalussy József: Bartók Béla. Budapest, 1976. 192.

26 Némethy Ella (1895‒1961) 1919-ben debütált az Operaházban Delila szerepében. A két háború közötti időszak legjelentősebb drámai mezzoszopránja és Wagner-heroinája volt. 

27 Sergio Failoni (1890‒1948) olasz karmester 1928-ban szerződött a budapesti Operaházhoz, amelynek haláláig volt vezető karnagya. Mindenekelőtt az olasz repertoár és a Wagner-művek stílusának ápolásával végzett hatalmas munkát, de nagy gonddal ápolta a magyar repertoárt, Bartók és Kodály színpadi műveit is. A kékszakállú vezénylését 1942-ben Ferencsik János vette át tőle, aki később évtizedeken át volt a Bartók-életmű meghatározó tolmácsolója. 

28 Koreográfus: Jan Ciepliński, díszlet: Fülöp Zoltán. 1935. január 30. 

29 Palánkay Klára (1924‒2007) 1944-ben lett az Operaház tagja, amelynek visszavonulásáig, 1970-ig volt vezető mezzoszopránja. 

30 1945. október 5-én a Bartók emlékére rendezett gyászünnepély keretében játszották utoljára az expresszionista Kékszakállút és A fából faragott 1939-es felújítását. 1948. október 14-én került ismét együtt bemutatásra a két darab. Ekkor A csodálatos mandarin is szerepelt a programban (Harangozó Gyula 1941-ben betiltott koreográfiája, bemutató 1945. december 9.), amelyet fél évvel később „modernizmusa” miatt ismét levettek a műsorról. Bartók mindhárom színpadi műve csak 1956. június 1. óta szerepel rendszeresen a budapesti Operaház műsorán. 

31 Fülöp Zoltán (1905‒1975) Bárdos Artúr Belvárosi Színházában kezdte tervezői pályáját, majd az Operaház szerződtette, ahol 1928 és 1968 között díszlettervező, később szcenikai vezető volt. Drámai színházaknál, szabadtéri színpadokon és a filmgyártásban is rendszeresen dolgozott.

 

 

NKA csak logo egyszines

1