Fesztivál és kérdések

 

2018. március 20. és 27. között került sor az idei Jelen/Lét Fesztiválra, a magyarországi nemzetiségi színjátszás seregszemléjére. Jó egy hét alatt hét nemzetiség mutatkozott be rendezvényeivel a Nemzeti Színház különböző termeiben valamint a Szerb Színházban. 

A Jelen/Létet 2013-ban és 2014-ben a szarvasi szlovák színház alapítójának, a két éve elhunyt Gergely Lászlónak a kezdeményezésére szervezték, de a nemzetiségi színházi seregszemle régebbi múltra tekint vissza. Éppen negyedszázada az akkori Nemzeti Színházban (a mai Magyar Színházban, a Hevesi téren) kapott helyet a rendezvénysorozat, amely a Magyarországi Szerb Színház kezdeményezésére jött létre. Azért is fontos ez a dátum, mert hivatalosan ekkor alakult meg a szerb színház (amely később a Nagymező utcában kapott játszóhelyet), s mert akkor volt az ősbemutatója annak a Szentendrei Evangéliumnak, amelyet idén is láthatott a közönség. Később Arcusfeszt néven rendeztek fesztiválokat, s a történetben időről-időre visszatérő helyszín a Nemzeti Színház. Jordán Tamás igazgatása idején is játszottak a jelenlegi Nemzetiben, s örvendetes, hogy Vidnyánszky Attila is kiemelt feladatnak tekinti, hogy befogadjon nemzetiségi produkciókat.

A fesztiválmegnyitó Gálaműsort követően tíz profi együttes lépett fel a Nemzeti Színházban, az amatőr és alkalmi társulatoknak a Szerb Kulturális Központ adott otthont. A Magyarországi Nemzetiségi Színházi Szövetség égisze alatt megrendezett fesztivált a megvalósításban közreműködő szervezetek kiváló lehetőségnek tartják arra, „hogy a nemzetiségi színházak képviselői újra együtt legyenek, megmutatkozhassanak a nagyközönség és a szakma előtt”.

Ami a nemzetiségi színházak képviselőit illeti, fáradhatatlan jelenléttel juttatták kifejezésre érdeklődésüket. A szakma tág fogalom, a nagyközönség pedig további differenciálásra szorul.

Vonatkozik a nemzetiségiekre, akik az anyanyelvi élmény kedvéért látogatnak a számukra (is) ünnepi eseményre a Nemzeti Színházba, valamint a magyarokra, akik talán épp ezúttal ismerkednek a hazánkban működő, ám a gazdag kulturális kínálatban elsikkadó színházi társulatokkal. 

Jelenlet 

Georgi Szpaszov és Roszica Szpaszova a Balkán szindróma című előadásban – Malko Teatro

 

Nagy álmok, koncentrátumként. A „nagyközönség” ugyanis még a Nemzeti színházi előadások esetében sem lehetett „nagy”, hiszen mind a Kaszás Attila Terem, mind a Gobbi Hilda Színpad leginkább kamarateremnek nevezhető. Ugyanakkor mégis ideálisnak mondható a helyszínválasztás, biztosítva azt a szinte közvetlenséget, amely felerősítette a közönség megszólítottság-érzetét. Csak hát így a létszámot tekintve kevesekhez jutott el a kétségkívül nagy jelentőségű megmozdulás művészi élményként. De lehet továbbálmodni, rendszeres fesztiválokban gondolkodni, és ha bekerülnek a kulturális köztudatba a nagyközönség érdeklődésére méltán számot tartó produkciók, érdemes lenne a várhatóan legkeresettebb produkciókat egy rendezvénysorozat keretében többször is láthatóvá tenni.

Három eseményről számolhatok be, amelyek megérdemelték a közönség intenzív jelenlétét. A Malko Teatro a Balkáni szindróma című előadását mutatta be a fesztiválon. Két bolgár színész és a magyarul is remekül beszélő Hadzsikosztova Gabriella a C. Nagy István által összeállított jelenetfüzérrel sajátos atmoszféráról gondoskodott bő egy órán át. A bolgár nyelven előadott kétszemélyes és monológ jeleneteket egy idő után úgy lehetett követni a gesztusoknak és a hanghordozásnak köszönhetően, hogy alig vettük igénybe a kivetített magyar nyelvű fordítást. A minimális díszlettel és találó jelmezekben előadott „egypercesek” sorába ékelődött zenék (Hadzsikosztova Gabriella énekelt, hangszeresként Eichinger Tibor, Simon Attila és Weisz Gábor működött közre) hol folytatásként csatlakoztak a prózai jelenetekhez, máskor inkább ellenpontozták azokat. Kiderült, a „balkáni humor” nem távoli a magyartól – értjük a helyzetkomikumokat, az értetlenkedő magyarázgatásokat, új adalékokhoz jutva az „örök emberi” kiterjedt érvényességi területéről.

Virágvasárnapot (március 25.) ünneppé avatta a Magyarországi Szerb Színház jubiláló produkciója, a Szentendrei Evangélium. Régi szentendrei pravoszláv írásos anyagokon alapul ez az ortodox szellemben írt, első szerb nyelvű misztériumjáték. Szerzője és rendezője az előadásban több szerepben is fellépő Rusz Milán. A karácsonyi ünnepkörből meríti témáját az első, a húsvétiból pedig a második rész. A komplex élményhez hozzájárult a tömjénillat, az emlékezetes látványvilág (Vukovits Dusán koreográfiájával, Molnár László jelmezeivel) csakúgy, mint a hangulatteremtésben meghatározó zenei anyag (zeneszerző: Brczán Miroszláv), különös tekintettel a kórusokra, amelyeket nagybecskereki együttes szólaltatott meg. Remek volt a térkihasználás, sőt, a hangzástéré is, amennyiben érzékenyen, differenciáltan adagolták a hangszórókból a tömegjelenetek zenéjét. 

Másnap más világba csöppentünk ugyanitt, a Gobbi Hilda Színpad nézőterén. A Magyarországi Német Színház a 39 lépcsőfok című fergeteges show-műsorral kápráztatta el közönségét. A műsorfüzet adósunk maradt ama négy színész nevével, akik közül három megannyi szerepet alakított. Szórakoztató volt a látvány, és rekeszizmokat próbára tevő a tömény vicc- és gegparádé.

Három előadás – három, sőt, háromféle közönség. A bolgár produkcióra várakozva kisebbségben érezhette magát a magyar érdeklődő (netán külföldön), olyannyira bolgár nyelvű környezetbe került. A magyarországi bolgárok érezték annak jelentőségét, hogy színházuk a Nemzetiben kapott szereplési lehetőséget, és részesei akartak lenni ennek az eseménynek. Kevésbé volt érezhető az anyanyelvűek érdeklődése (vélhetően a nagyobb nézőszámmal is összefüggésben) a szerb műsornál, míg a német előadás – szinte generációnyival fiatalabb – közönsége többségében magyar volt.

Úgy tűnik, mindegyik megtalálta érzékenyen reagáló érdeklődő-táborát. A németek előadása előtt elhangzott a szokásos emlékeztető figyelmeztetés a telefonok kikapcsolására vonatkozóan – nem úgy a szerb produkciónál, amit viszont sok néző már-már fotóspróbaként volt kénytelen megélni, olyannyira gátlástalanul villogta végig szinte a teljes előadást megannyi okostelefon. Sőt, hangosan exponáló, csattogásával messze hangzó fényképezőgépekben sem volt hiány. A szeretet önzésjellege mutatkozott meg ebben, hogy sokan így akarták időtlenné tenni az élményt (egyszersmind megfosztva környezetüket a maradéktalan műélvezettől), s ebben a hivatalos-szakmai nézők sem jelentettek kivételt.

Aki jelen volt („nagyközönség”), minden bizonnyal hírét viszi az előadásoknak, s a szakma is profitálhatott az itt szerzett tapasztalatokból, mert örvendetes módon, nemzetiségi színházi embereket is felismerhettünk a nézők soraiban, szép számmal. Remélhetőleg a siker „mérhető” összetevői is hozzájárulnak ahhoz, hogy rendszeres legyen a fesztivál.

Fittler Katalin 

 

NKA csak logo egyszines

1