Győri L. János–Győri Katalin: Menekülők – Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen 

Előre kell bocsátanom, hogy erőteljes ellenérzéseim vannak minden drámapályázattal kapcsolatban. Ennek egyetlen oka, hogy ilyenkor mindig a Bánk bán sorsa jut eszembe: Döbrentei Gábor folyóirata (az első magyar nyelvű folyóirat), az Erdélyi Múzeum állítólag válaszra sem méltatta Katona tragédiáját, aki ezek után felhagyott a drámaírással. A szomorú legenda annak ellenére tovább él, hogy semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a szerző egyáltalán beküldte a művet a pályázatra. Az averzió mégis dolgozik az emberben, ahelyett, hogy arra gondolna: legnagyobb nemzeti tragédiánk talán soha nem született volna meg az Erdélyi Múzeum pályázata nélkül. (Nem beszélve arról, hogy a drámatörténet számos olyan esetről tud, amikor pályázaton aratott siker indította el egy-egy mű diadalútját.) 

Negyvenöt pályamunka között a Menekülők című történelmi dráma nyerte el a Csokonai Színház, a Tiszántúli Református Egyházkerület és Debrecen Önkormányzata „Akikre nem volt méltó a világ” címmel kiírt pályázatának fődíját. Nincs okunk feltételezni, hogy az öttagú zsűri tévedett, és mégsem a szerzőpáros drámája volt a legjobb a beérkezett választékból. A Menekülők témaválasztása tökéletesen megfelel a kissé fellengzősen megfogalmazott tematikának és az ünnepi alkalomnak, a reformáció 500. évfordulójának. A szerzőpáros neve is bizonyára garancia arra, hogy a református Debrecen méltó módon emlékezzen meg a jeles ünnepről. Győri L. János irodalomtörténész a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára, unokahúga és egykori tanítványa, Győri Katalin pedig a budapesti Baár-Madas Református Gimnáziumban tanít. Az ő számára a színpad sem ismeretlen terület; a Kolibri Színház néhány éve mutatta be Delete című darabját, amely súlyos társadalmi problémáról, a kamaszkori öngyilkosságokról szól. Horribile dictu ez a műve is egy drámapályázat győzteseként jutott el a világot jelentő deszkákra. 

Menekülők 1660 nyarán játszódik, és három nap súlyos drámai eseményeit dolgozza fel, részben pontosan igazodva a történelmi tényekhez, részben az írói képzelet segítségével kiegészítve azokat. A háromfelé szakadt országban Erdély kapuja, Várad augusztus végén elesett. Miután a várvédők megadták magukat, Ali temesvári pasa betartotta korábbi ígéretét: biztosította az Erdélyi Fejedelemség jogait és a város lakosainak szabad elvonulását. A menekülők kétszáz szekérrel elindulnak Debrecen felé. Köztük van a váradi református kollégium professzora, Martonfalvi György és mintegy száz tanítványa, akiket a szintén nehéz helyzetben lévő debreceni iskola – hosszú hezitálás után – befogad. A váradiak és a debreceniek egyesüléséből jön létre a Debreceni Kollégium, a „kálvinista Róma” büszkesége. Ezért is nevezte Méliusz Juhász Péter püspök, a magyar református egyház megszervezője „Magyarország és Erdély világosító lámpásának” a várost.

Valóságos történelmi személy a dráma főhőse, Lippai Sámuel, a Debreceni Kollégium professzora is, akinek életéről azonban viszonylag keveset tudunk, vagyis az írói fantázia szabadon szárnyalhat a hiátusok kitöltése irányában. A szerzőknek meg kellett küzdeniük a tények és a fikciók arányával. Nehezíti a téma feldolgozását, hogy nagy mennyiségű információt kell a szereplők szájába adni, ha a színfalakon kívül zajló eseményeket világossá akarják tenni. Ezért az előadás hosszadalmas expozícióval indul, amelynek megértése nem könnyű. Ráadásul nemcsak a történelmi eseményeket kell felmondaniuk a szereplőknek, de a cselekmény másik szálát, a főszereplő családi problémáját is kénytelenek vázolni (Lippai a hírek szerint válik a feleségétől, amiről később kiderül, hogy nem igaz). A hosszadalmas és minden színpadi cselekvést mellőző, statikus beszélgetések éles ellentétben állnak a drámai helyzettel, hogy tudniillik minden perc drága, a törökökkel való egyezség végső időpontja lejár. Ha nem döntenek mielőbb a befogadásról, a menekülők életveszélybe kerülnek. 

egy dramapalyazat

Bakota Árpád és Kiss Gergely Máté (fotó: Máthé András)

Lippaiék családi konfliktusa (meghalt a törökök fogságába került kisfiuk, ezért az asszony a férjét tette felelőssé) csak jóval később tisztázódik némiképp. De ez a szál is régi történésekre épül. Az egyetlen jelen idejű esemény az, hogy Lippainak néhány emberével el kell mennie a váradiak elé. Minden késedelem súlyos következményekkel járhat, a törökök már Debrecen környékén portyáznak. Ez olyan szituáció, amelynek kibontása igazi drámát teremthetne. Erre azonban csak a darab legvégén kerül sor, amikor a történelmi események menete hirtelen melodrámába csap át: megtudjuk, hogy Lippai útközben meghalt, de a feladatot teljesítette. Ez egyébként a dráma legjobban megírt és legszínpadszerűbb jelenete lehetne, ha nem ütne el az eddigi hangvételtől. A halott Lippai megjelenik, hogy a nézők és a jelenlévők előtt levélben búcsúzzon el szeretett feleségétől és tanítványaitól. Az írók végre megszabadultak a történelemkönyvek és az epikus események kötöttségeitől, és elkezdhettek színpadban gondolkodni. A Lippait játszó Kis Gergely Máté is itt talál magára, itt tudja meggyőző közelségbe hozni a sokáig papírízű hős alakját. A szerepből sokáig hiányoznak a magánemberi vonások. Őt kevésbé foglalkoztatja a fia elvesztése. A hit és a tanítás megszállottja, aminek írói megfogalmazása csak közhelyekben van jelen. 

De van egy remekül megírt szerep: Komárominé Balogh Kata, az első prédikátor felesége. Ő találkozik Lippainéval (férje egyszer sem találkozik vele a színpadon). Megjelenése – és Újhelyi Kinga hitből és nagy empátiából kiteljesedő szerepformálása – a témában rejlő komoly drámai lehetőség bizonyítéka. Remekül megírt kettőse Lippainéval (Bacsa Ildikó m.v. őszinte, gyötrődéseit sokáig magába fojtó, szép alakítása) a darab és az előadás megindító jelenete. Amikor Komárominé elhatározza, hogy bemegy Lippainéval a Kollégiumba, ahová nő addig nem tehette be a lábát, felizzik a történet. Egyszer csak igazi drámába fordul az, amit eddig csak kimódolt leckefelmondásnak éreztünk. 

Visky Andrej rendezése nem sokat tesz annak érdekében, hogy a történet a néző szívébe férkőzzön. Pedig nagyon biztatóan indul az előadás. Az üres színpad bal szélén egy harmónium áll. Aligha jut bárkinek eszébe az a szőrszálhasogatás, hogy ez a puritán hangszer csak egy évszázaddal később keletkezett, mint amikor a darab játszódik. A nézőket régi hittanórákra és énekórákra emlékeztető alkalmatosság meghittséget ígér. Hát még, amikor sötét öltönyében leül mellé a zenész (Sárosi Dániel,illetveBánszky János) és eljátssza a reformátusok legszebb zsoltárát, a 90.-et: „Tebenned bíztunk eleitől fogva… Nagy pillanat, a hatalmas színpadon és a hatalmas nézőtéren csak a hívő és a hit van. Intim előadást ígérnek, de az ilyen pillanatokra még sokáig várnunk kell. Helmut Stürmer monumentális díszletei templomfalakra emlékeztetnek. Minden szürke és komor, a ruhák is (Varga-Járó Ilona tervei) a szürke és a fekete árnyalataival idézik meg a XVII. század viseleteit. A tágas játéktér nem közelebb hozza az eseményeket, hanem a teatralitás felé távolítja. A forgószínpadra épített és folyton mozgó konstrukció rideg ünnepélyessége elidegenít. A zene is orgonán szól a továbbiakban (zeneszerző: Török-Gyurkó Áron), ami a templomi áhítat mellett inkább szintén a monumentalitást hangsúlyozza.

A pályázat veszélyeit nem sikerült az alkotóknak elkerülni. Erősebb volt bennük az a szándék, hogy megfeleljenek a kiírás feltételeinek, mint hogy a dráma hőseit és a gondosan megválasztott témát közel hozzák a XXI. századi nézőkhöz. Hívőkhöz és kétkedőkhöz egyaránt.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1