Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott – Gyulai Várszínház

Az idei évadra átalakult valamelyest a Shakespeare-fesztivál programja, műsorstruktúrája. A legszembeötlőbb változtatás, hogy a fesztivál egyetlen dráma köré szerveződik – s nyitásként mi más is lehetne a fókuszban, mint a Hamlet… De azért a koncepció rugalmas: a tematika magában foglalja a Hamletutóéletét is. Így a Várszínház idei saját – az Aradi Kamaraszínházzal közös – bemutatója Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája alapján készült.

A Stoppard-darab egyébként nem először szerepel a fesztivál programjában: nyolc évvel ezelőtt már láthattuk a temesvári társulat előadásában, Victor Ioan Frunză rendezésében. Abban az egyébként kitűnő produkcióban is érzékelhető volt a dilemma, hogy miként lehetne tágítani az alapmű interpretációs lehetőségeit, illetve hogyan lehetne az értelmezést látványos, dinamikus színpadi képekben megfogalmazni. Merthogy Stoppard drámájának legfontosabb komponense a perspektívaváltás. Ami nem azt jelenti, hogy a jól ismert történetet a mellékszereplők szemszögéből nézzük, hanem azt, hogy maguknak a mellékszereplőknek a történetét nézzük végig. És ez a történet fontos pontokon metszi ugyan a Hamletékét, de az csak utalásszerűen, voltaképpen csak iránytűként, az eligazodást megkönnyítendő jelenik meg a drámában. Rosencrantz és Guildenstern alakja viszont nem feltétlenül az alapmű felől értelmeződik, vagyis Stoppard antihősei nem Hamlethoz való viszonyukból érthetőek meg. Stoppard a történelmi folyamatokból keveset értő, érzékelő, a bőrüket menteni próbáló, összetéveszthető, felcserélhető kisemberek archetípusaira kopírozza rá a huszadik századi magatartási mintákat, úgy, hogy eközben az egyértelmű irodalmi allúziókra is felfigyelhetünk: Rosencrantz és Guildenstern figurája eszünkbe juttatja a világirodalom csetlő-botló clownpárosait, legközelebbi irodalmi rokonaik pedig talán Beckett Vladimirja és Estragonja. És van még egy rokon vonása a két drámának, amelynek következményei a színre állítás alapkérdésénél érzékelhetőek. A Rosencrantz… szerkezete ugyanis csaknem annyira kötött, értelmezési tartománya csaknem annyira szűk, mint Beckett remekművéé. A Godot-ra várva ugyan minden bizonnyal a XX. század legjelentősebb drámái közé tartozik, de roppant nehéz úgy eljátszani, hogy annak számára is újat lehessen vele mondani, aki ismeri a szöveget, s látott már belőle egy-két előadást. Ráadásul a mű kvalitásai – a remek dialógusok, a precízen egymásra komponált helyzetek, a gondolati struktúra tökéletes megszerkesztettsége – sem igen hívják elő az alighanem a struktúra szétverését eredményező eredeti koncepció igényét. A Rosencrantz… esete annyiban más, hogy a hamleti történet közismertsége, a hozzá tapadó referenciaháló szinte törvényszerűen indukálja a változtatás, a koncepcióalkotás igényét. Ám ezek az interpretációk nem Rosencrantzék, hanem a hamleti alaptörténet felől gondolják újra a darabot. Ezzel sajátos módon éppen az írói alapgondolattól távolodnak el, s hozzák vissza a színpadra azt, amit Stoppard szinte a lábjegyzetek szintjére szorított.

Tigrisek 1

Alexandra Gîtlan és a Tiger Lillies (fotó: Kiss László)

Igaz ez a Tapasztó Ernőrendezte gyulai bemutatóra is, amely az eredeti sztori számos jelenetét, motívumát csempészi vissza Rosencrantzék történetébe. A szavak szintjén is, de még inkább a látványén. A gyulai előadás sok húzással él (a szövegkönyvet a darabot újrafordító Nótáros LajosFekete Rékadramaturg és a rendező alakította ki), a történetet szűkszavúan, ám sűrű atmoszférát teremtve mondja el. Az atmoszféra kialakításában meghatározó szerepe van az élőben játszó kultzenekarnak, a Tiger Lilliesnek. Az ő meghívásuk alighanem a fesztivál legnagyobb meglepetése – és az is érthető, hogy gyulai jelenlétük nem korlátozódott pusztán arra, hogy a bemutató kulcsfontosságú szereppel bíró háttérzenészeiként működjenek. Így a premier előtt egy nappal már koncertet is tartottak, nagyszabású koppenhágai Hamlet-előadásuk koncertváltozatát mutatva be – megcsillogtatva különleges előadói képességeiket is. Ami abból a szempontból feltétlenül öröm, hogy ez utóbbiakból magában a bemutatóban értelemszerűen kevesebbet látni, ám abból a szempontból mégsem, hogy a koncert után az előadás zenei anyaga már kevés meglepetést tartogat, hiszen jórészt ugyanazokat a számokat halljuk felcsendülni. Maga az erős atmoszféra azért így is megmarad – és Tapasztó Ernő ebből kiindulva, ehhez alkalmazkodva kreálja a képeket, illetve építi az egyes szituációkat. 

Igen erős képpel kezdődik a játék: a címszereplők koporsókból bújnak elő, átellenben Ophelia vízzel teli üvegkoporsóban fekszik, amelyet gyakorlatilag a későbbiekben sem hagy el; voltaképpen minden, ami történik vele, itt történik meg. Rosencrantzék viszont kiszállnak a koporsóból (hogy útjuk végeztével természetszerűleg oda is szálljanak majd vissza). Hamlet a szín hátuljából ruhátlanul kászálódik elő, majd tűnik el az emeletre vezető lépcsőn. A titokzatos, látomásszerű kezdetet több motívum kapcsolja későbbi jelenetekhez. A Sírásó mintha megnyitná a sírokat, és mintha különleges kapcsolatban lenne a transzcendenciával – bár mélyebb összefüggéseket erről nem éreztet meg a játék (és valamelyest tompítja az ötlet erejét, hogy a Sírásó és Polonius szerepét ugyanaz a színész – Lovas Zoltán– ugyanabban a jelmezben játssza). Általában mindaz hatásos Tapasztó Ernő rendezésében, ami a sikeresen megteremtett atmoszférához, látványhoz csatlakozik. Erőteljesen érzéki és kellően visszataszító például Claudius és Gertrud párosa: az akarnok törpe és a perverz domina kettőse akár komikus is lehetne, de nem az: jeleneteiket erőteljesen átjárja az erőszak, a kéj, a birtoklásvágy csábítása. Köleséri Sándorés Éder Enikő pedig kitűnő érzékkel helyezik a hangsúlyt az archetipikus figurák markáns megjelenítésére, óvakodnak attól, hogy pszichológiailag körülírható karaktereket játsszanak, és a Hamlethoz is csak az allúziók szintjén kapcsolódik alakításuk. Igen erőteljesek Ophelia jelenetei is. Igaz, a vizes koporsó ötlete rövid idő elteltével kifullad, de Alexandra Gîtlankülönleges erővel van jelen a színen, játékában a reális reakciók a szürreális víziókkal keverednek, úgy, hogy álom, valóság, és fantázia határmezsgyéi elmosódnak.

Tigrisek 2

Gulyás Attila, Éder Enikő, Köleséri Sándor és Tege Antal (fotó: Kiss László)

Talán valami hasonló működtethetné az előadás egészét – ám a többi szál, a többi történet esetében e szándék megbicsaklik. Hiába válik Hamlet alakja hangsúlyosabbá, vele meglehetősen keveset tud kezdeni a rendezés. Az látszik, hogy Hamlet nem a lábjegyzet és nem is a paródia szintjén van jelen a játékban, de jóval homályosabb, hogy mit és miért kell komolyan vennünk Lung László Zsolt szavaiból. A nagymonológ például mintha mentes lenne minden iróniától, de mélységet, netalán eredeti tartalmat nem kap. Mint ahogy végső soron maga a hamleti történet sem kap más, új, eredeti értelmezést. Abból pedig, amit a Stoppard-dráma adna hozzá a sztorihoz, még kevesebb látszik. A színészek megfogyatkozott létszámú truppja egyetlen, nem túl eredeti és nem túl szórakoztató ötletté zsugorodik, a Színész kulcsszerepe pedig Megyeri Zoltán minden igyekezete ellenére voltaképpen a kihúzott soraival együtt tűnik el. E húzások arról tanúskodnak, hogy az alkotókat kevéssé érdekli mindaz, amit Stoppard e figurán keresztül a színészlétről, illetve a valóságot sajátos szempontból újrafogalmazó színészi látásmódról elmond. Azt viszont kevésbé könnyű eldönteni, hogy a címszereplők mondatainak, cselekedeteinek megváltoztatása mennyire koncepciózus döntés. Azt például, hogy a játékot keretező pénzfeldobást (a mindig a „fejre” eső pénzt) a modern, kiszámíthatatlan, elromolható és elrontható technika helyettesíti, értelmezhetjük trendi, ironikus ötletként is, ám beleláthatjuk azt a rendezői mondandót is, hogy nincs eleve elrendelés, nincs transzcendencia, csupán két szánalmasan komikus kisember botorkál koporsótól koporsóig. Ám ez utóbbi értelmezésnek mégis csak ellentmond, hogy Tege Antalés Gulyás Attila játékában nemcsak a bohóclét komikuma, hanem helyenként a fehérbohócok szomorú bölcsessége is érzékelhető, s általában is többnek mutatják a két figurát két szánalmas, egymással felcserélhető kisembernél. És nem támogatják ezt az értelmezést Ophelia említett jelenetei, de még a Tiger Lillies dalai sem. Így a bemutató olyan benyomást kelt, mintha a szöveg átstrukturálásának és hatásos színpadi megfogalmazásának szándéka erősebb lett volna egy koherens értelmezés megalkotásának igényénél. Ahhoz viszont túl sok maradt meg a szövegből és a történetből, hogy az interpretációt pusztán az atmoszféra és a színpadi víziók erejéből építkező színházi nyelv válthassa ki (és ehhez nem elég eredetiek, izgalmasak maguk a képek, az ötletek sem). Így az érzékelhetően belé fektetett munka ellenére is félkésznek tűnik az előadás – nem tudom, lesz-e mód a befejezésére…

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1