Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szegedi Szabadtéri Játékok

Volt egy kiváló magyar színikritikus – nemkülönben költő és író –, Kárpáti Aurél (1884–1963), aki mintegy elvből ellenezte a szabadtéri játékokat. Amiket pedig, ugye, már a régi görögök is… 1935-ben, épp a szegedi játékok kapcsán, amelyeknek a sorozata ekkoriban indult, már cikkének címével is aggodalmának adott hangot: „Művészet vagy idegenforgalom”. Úgy véli, „művészi megalapozottság” nélkül „a kultúrspecialitásból menthetetlenül fakuló vásári produkció lesz”, tömegszórakoztatás, búcsúlátványosság, mely „lassanként teljesen hitelét veszti a fejlettebb ízlésű és művészi igényű közönség szemében”. Szerinte Az ember tragédiája, amit 1933-ban mutattak be a Dóm téren s ismét játszanának, „egyáltalán nem alkalmas a szabadtéri színjáték eszközeivel való stílusos megjelenítésre”, ugyanis e játék lényege elválaszthatatlan „a természet vagy a valóságos architektúra által egyszer megadott stabilitástól”, itt pedig tizenöt szín van, azaz szó sincs stabilitásról… Ráadásul, mondja Kárpáti, „az egész mű költői és filozófiai alapszövetét is a meghamisítás veszélye fenyegeti”, hisz a súlyos szöveg nem hallható jól – ez a probléma mára megszűnt. Nem kicsinyli le a vállalkozás kézzelfogható (értsd: anyagi) hasznát, még kevésbé nevelő értékét, de alapvetően elhibázottnak tartja a darabválasztást. Ha már, akkor antik drámát vagy misztériumjátékot kellene előadni. Négy év múlva a Szentivánéji álomés A viharmargitszigeti bemutatója kapcsán még egyértelműbben és zordabbul fogalmaz: „minden ilyen kísérletet velejében elhibázottnak, végső soron művészietlennek, stílustalannak tartok”. (A szigeti színpad, írom ide ismeretterjesztőileg, 1938-ban épült Kaffka Péter tervei szerint; ő az a Petike, akiről édesanyja oly kedves verset írt.) Igaz, ezt csak az akkor divatos produkciók kapcsán mondja, de az embernek az az érzése, Kárpáti en bloc elutasítja a szabadteret, kínszenvedés neki ott ülni. „A zárt színpadon semmi sem valódi, a szigeti szabad színpadon viszont minden az. Fű, fa, bokor, szellő, harmat, csillagragyogás és felhőjárás, szúnyogcsípés és tücsökmuzsika. Épp ez a hiba. Mert amint ebben a valóság-környezetben megszólal a költő, hamis csengést kap, »csinált« lesz, erejét veszti, szétmosódik a térben, vagy fennakad a lombrezdülésen.”

Nem tudom, hányan osztották és osztják Kárpáti Aurél véleményét. Nekem igencsak sommásnak tűnik, bár magam sem szívesen néznék egy revüsített Tragédiát. Tény: a szabad ég alatti hatalmas térnek megvannak a maga törvényei, a színpadnak és a nézőtérnek egyaránt. A szemet és a fület egyformán gyönyörködtetni kell, a rendezői látomást nagy, széles ecsetvonásokkal kell felfesteni (de szépen mondom!), hisz a nézők többsége olyan messze ül a színpadtól, hogy nem látja az arcokat, a finomabb mozdulatokat. Egy Juhász Gyula- vagy Radnóti-est a költők minden szegedi érdekeltsége ellenére sem való ide, ahogy monodrámákkal is kár lenne próbálkozni. Operákkal, operettekkel, musicalekkel, zenés játékokkal már sokkal inkább – semmi kifogásom egy jó operett jó előadása ellen (még csak kiválónak sem kell lennie!), a színháznak, a művészetnek nem kell mindig az élet nagy kérdéseiről beszélnie. A kisebb méretű Városmajori Szabadtéri Színpadon óriási siker volt például az 1970-ben bemutatott Charley nénje– naná, hogy az! Épkézláb, jópofa történet, fülbemászó dalszövegek, fülbemászó dallamok, a színpadon pedig Bodrogi Gyula, Kállai Ferenc, Lehoczky Zsuzsa, Páger Antal, Tolnay Klári! Ma is lelkesen tapsolnék ilyesminek.  

Azon már lehet vitatkozni, hogy egy fajsúlyosabb opera vagy dráma bemutatható-e ma sérülések nélkül, nem lesz-e Rigolettóból jólesően borzongató rémdráma, a Szentivánéjiből – pláne, ha Mendelssohn is megszólal – csilingelő tündérjáték, nem marad-e az egész a kellemesség amúgy nem megvetendő kategóriájában? Létezik-e szabadtéri katarzis?       

Magam a Rómeó és Júlia Hegedűs D. Géza rendezte előadására utaztam le 2018 nyarán Szegedre. Talán nem teszem, ha az előző évadok során felfedezem valahol a darabot, aminek egy színpadi megvalósításáról mindenképp írni akartam készülő könyvemben: a mű kötelező tananyag, hisz fiatalok a hősei. De meglehet, akkor is megteszem: pályakezdése, a hetvenes évek közepe óta nagy rokonszenvvel figyelem a velem egyidős Hegedűs D. Géza egyre inkább kiteljesedő munkásságát – nem is értem, hogy képes annyi mindent s olyan magas színvonalon csinálni! –; nem lohadó néptanítói hevületét csakúgy kedvelem, mint emberi és szakmai nyitottságát, s igen-igen kíváncsi voltam, mit kezd a drámával és a helyszínnel. Meg persze szerettem volna legalább két kellemes napot eltölteni Szegeden, ahol jártam ugyan néhányszor, de sosem sikerült alaposabban körülnéznem. Most sem – harmincvalahány fokban az embernek nincs kedve a városnézéshez. Épp csak érzékeltem, milyen szép a felújított belváros, ahol persze már hamarább találni egy steak house-ot vagy egy pubot, mint egy halászcsárdát. Jó volt sétálni Etelkával a Kárász utcán, ebédelni a Szeged étteremben, benézni a Virág cukrászdába, felfedezni egy napozóteraszként szolgáló állóhajót – „Úszóház” – a Tiszán, úgy gondolni, hogy minden szegedi olyan kedves, mint azok, akiktől mi útbaigazítást kértünk. Az élet elviseléséhez nélkülözhetetlen némi öncsalás, különösen ekkora hőségben.

Omnia 1

Mészáros Blanka és Vecsei H. Miklós (fotó: Dusha Béla)

A játszóhelyhez is jó volt elbaktatni este kilencre, minden perec-, sör- és pezsgőárusító bódé, vásári hangulat ellenére éreztem némi ünnepélyességet: itt most azért gyűlnek össze négyezren, hogy megnézzenek egy történetet, amiről tudják, hogy szomorú, hogy rosszul fog végződni. És nem is egyszer, háromszor gyűlik össze ennyi néző: tizenkétezer ember! 

Gondolkodom is, van-e köztük, aki egyáltalán nem ismeri a szomorú históriát, nem tudja, mit fog látni. Nem valószínű. A veronai fiatalok szerelméről mindenki hallott, kivéve talán az igen helyesen jelen lévő tíz év alattiakat – ha van közismert Shakespeare-dráma, hát ez az. Illetve közismert történet, mert abban azért korántsem vagyok biztos, hogy mindenki olvasta is (főleg, hogy alaposan olvasta) Shakespeare remekét, látta valamelyik előadását. Valamelyik feldolgozását esetleg látta, mert ebből aztán készült néhány, csak musicalből van kettő. Gérard Presgurvic 2001-ben, Párizsban bemutatott változatát az Operettszínházban és itt, Szegeden is játszották, ennek csak részleteit ismerem, és bizony nehéz lenne rávenni az egész megtekintésére. Épp csak Shakespeare hiányzik belőle, vélelmezem bűnös elhamarkodottsággal. Bernsteinék (Leonard Bernstein, Arthur Laurents – ő a szövegkönyv írója – és Stephen Sondheim) West Side Storyjában viszont minden radikális változtatás ellenére ott van; mit tegyünk, Bernstein is zseni volt, és zeneszerzői zsenialitása talán épp ebben a kompozíciójában mutatkozott meg leginkább. És akkor már említsük meg Franco Zeffirelli 1968-as szép, sőt valószínűleg (újra kellene nézni!) túl szép filmjét, aminek a zenéjét Nino Rota szerezte. Ó, zene! Csajkovszkij! Prokofjev!

Más persze ismerni a történetet és más ismerni a drámát. 

Hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy a szerelemről szól.

Hogy csak a szerelemről szól. Hogy arról szól-e elsősorban.

Hegedűs D. Géza rendezésében az előadás legelején kisfiúk jönnek be egy labdával, játszanak. Aztán nagyobb fiúk. És nem hagyják a kisebbeket játszani. Indok nincs. Csak. 

Ez a darab és ez az előadás legalább annyira szól az erőszakról, az agresszióról, a gyűlölködésről, mint a szerelemről.              

Ebben a darabban öten halnak meg, mindőjük erőszakos halállal. Mercutio (Hajduk Károly), akit Tybalt (Orosz Ákos) öl meg; Tybalt, akit bizony Rómeó (Vecsei H. Miklós); Paris (Hajdu Steve), akit hát szintén Rómeó; s aztán a szerelmesek, előbb a Júliát halottnak hívő Rómeó, aztán a tetszhalálból ébredő s a valóban halott Rómeót megpillantó Júlia (Mészáros Blanka, akinek én elhiszem, hogy Júliája „Még nincs tizennégy”).

Rómeó kétszeres gyilkos. 

Veronában vagyunk, a reneszánsz idején. Vagy Szegeden, most. Bárhol, bármikor. Antal Csabadíszlete – öt monokróm épület, négy emeletes ház és egy templom – erősen stilizált, csak távolról idézi a gótikát, a középkort, az Adige folyó partján fekvő városkát, ami hírnevét ennek a darabnak is köszönheti. (Egy Hegedűs D. Gézával készült interjúban olvasom a hdg.huhonlapon, hogy a két világháború közti Olaszországban vagyunk. Úgy is jó, bár ez eszembe nem jutott volna.) A nézőnek észre kell vennie, hogy egy adott jelenetben az épp szereplő épület mi is, hisz palota ugyanúgy lehet, mint kripta. (Ami elindíthat bizonyos asszociációkat, ahogy bennem a rácsok is elindítottak: arra gondoltam, költőien, mennyire bezáródhat valaki indulatai börtönébe.) El kell fogadnia azt is, hogy Lőrinc barátnak, Rómeó gyóntatópapjának (Trill Zsolt) a lakhelye is itt van a házak közt, legalábbis fizikailag; az itt játszódó jeleneteket azonban távolabbra kell képzelni. Stilizáltak a jelmezek is (Kiss Beatrix, Antal Csaba). 

Az agresszió tehát az előadás első másodpercétől kezdve jelen van. Olyan helyen vagyunk, ahol két család vetélkedése, ősi gyűlölsége befolyásolja a városlakók életét, mondhatni, tematizálja a közbeszédet. Hogy e gyűlölség miért alakult ki, nem tudjuk, a prológusból csak annyi derül ki, hogy régóta tart, talán már a gyűlölködők sem tudják, miért gyűlölködnek. Őrzik a hagyományokat. (A prológus elmondását Hegedűs G. Géza szép gesztussal Fekete Gizire, a Szegedi Nemzeti Színház művészére osztotta, ahogy a Patikárius szerepét Rácz Tiborra, aki itt is született s már gyerekszínészként is fellépett.) A gyűlölködés tehát tart és nem szűnik. Van. Akik itt születnek, ebbe születnek bele, akik itt élnek, ebben élnek. És senki nem kérdi, miért van ez így, nem lehetne-e ennek véget vetni. Természetesnek veszik. Előfordul ilyen. 

   Már a darab első színében is ízelítőt kapunk e gyűlöletből: Sámson (Lukács Dániele. h.) és Gergely (Nagy Henrike. h.), a Capulet-ház két fegyverese szidalmazza a „Montague-kutyák”-at, szép példájaként a főnökök, a cég értékrendjével való azonosulásnak. „Ha csak egyet meglátok közülük, úgy fölindulok, hogy…” – heveskedik Sámson. Miért utálja őket? Mert Montague-k. Mert a Montague-khoz tartoznak. Mert mások. Ha csak abban az egyben is, hogy nem Capuletek. De ennyi elég a gyűlölködéshez. Kardot is rántanak, mikor jön két Montague-cseléd. Benvolio, Montague unokaöccse (Józan László) hiába csitítja őket, sőt ő is vívni kényszerül. Tybalt, Capuletné unokaöccse támad rá: „Pokolra béke s minden Montague!” S már ott is vannak a polgárok furkósbotokkal, bárdokkal… Őket leginkább csak a balhé érdekli. Lényegesnek tartom, hogy Mészöly Dezsőfordításában az Első polgár, magyarul gondosan ügyelve az alliterációra, elfogulatlanul ezt mondja: „Buzogányt, bunkót, bárdot! Üsd, ne sajnáld! / Vesszen Capulet! Vesszen Montague!” Neki mindegy, csak legyen egy jó kis – maradjunk a bbetűnél – bunyó. Ahogy például a 2006-os Kossuth téri tüntetők és ostromlók közül sem tudta mindenki, miért is üvöltenek. De gyújtogatni jó. (Fogalmam sincs, elhangzott-e az idézett rész Szegeden. De meglepődnék, ha nem. Az eredetiben egyébként ez áll: „Clubs, bills, and partisans! strike! / Down with the Capulets! Down with the Montagues!” Csak nem egy ember mondja, hanem több: citizens. Ők drukkerek: szurkolnak valamelyik csapatnak: ez a gyűlölködés valahogy mindenkit érint.)  

Ebből kiderült, hogy az előadás szövegkönyve Mészöly Dezső kiváló fordítása alapján készült, én az 1961-ben megjelent változatból idézek. Hogy a citizensből hogy lett Mészölynél Első polgár, rejtély. Kosztolányinál Polgárokáll, Nádasdy Ádámnál is – az ő fordítása 2003-ban jelent meg először a Színházmájusi mellékleteként. Mondjuk a rejtély feltehetően megoldódna, ha megnéznénk a különböző kiadásokat, a darab ugyanis többféle változatban létezik, így a második, 1599-es kvartó közel nyolcszáz sorral bővebb a két évvel korábbi kalózkiadásnál, amiben viszont csak ennyi áll s ez is utasítás: They draw, to them enters Tybalt, they fight, to them the Prince, old Mountague (!), and his wife, old Capuletand his wife, and other Citizens and part them(internetshakespeare.uviv.ca). Személyes megjegyzés: szívből sajnálom, hogy Mészöly Dezsőt, aki hónapra pontosan épp száz éve, 1918 augusztusában született, már hét esztendeje nem kérdezhetem meg. Rendkívül kedves, készséges és rendkívül művelt ember volt. És a legkiválóbb műfordítók egyike. Mikor egyszer megdicsérték egy fordítását, így válaszolt: „Ez a mesterségem.”    

Egyébként a nevek írásában Mészöly is, a színlap is következetlen kissé, de még Kosztolányi is, nála és Mészölynél Romeovan, de Júlia, a színlapon Rómeóés Júlia, viszont Parisés Mercutio, s persze mindenhol Lőrinc barátJános barát– de teljesítsük a Prológus kérését és ne nézzünk most a (helyesírási) hibákra! (Amik talán ebben az esetben nem is elkerülhetőek.) Mészöly Dezsőnek egyébként van egy nagyon szép tanulmánya a saját átültetéséről, még „1953. augusztus havá”-ban írta; azért is tanulságos, mert láthatjuk belőle, Kosztolányit akkor még meg kellett védeni: „…én jobban szeretem és nagyobbra tartom, mint irodalmi közvéleményünk”, írja Mészöly dacosan és bátran. 

A családi ellenségeskedés régi téma, például az Isteni színjátékközépső részének, a Purgatóriumnak hatodik énekében is szó esik ilyesmiről, mi több, az egyik család veronai, a másik még cremonai, sőt a nevük Montecchi és Cappelletti, azaz Montague és Capulet, Nádasdy Ádám Dante-átültetésében az egyszerűség (és nyilván a felismerhetőség) kedvéért így is szerepelnek. (Danténál – megnéztem az augusztusi hőségben, de engem az ilyesfajta filologizálás negyven fokban is feldob! – a Montecchi és Cappelletti változat található.) S hogy ez az ellenségeskedés két szerelmes életét is tönkreteheti, azt is megírták, így a vicenzai Luigi da Porto is a Giuletta e Romeóban, ami az író korai halála után, 1530-ban jelent meg (olvasható magyarul is A rettentő Kukkubeusokcímű gyűjteményben, nála a cím Giulietta és RomeoTörténet két nemes szívű szeretőről, valamint az ő szomorú halálukról…), vagy Arthur Brooke, az ő költeménye 1562-ben látott napvilágot – nyelvünkön, úgy tudom, nincs meg. 

Shakespeare tehát megint lopott – de mit csinált a talált tárgyból! Nem csiszolta tökéletesre, de ragyogó ékkő! 

Az expozíció tehát az agresszió témáját exponálja. A most még jókor érkező herceg (Kamarás Iván) szavaiból kiderül, ez már a harmadik utcai verekedés az ellenségek közt! Épp ezért kijelenti: „Ha csak még egyszer összecsapni mertek, / A rendbontásért fejetek fizet!”

Már itt szögezzük le: az agresszivitás szinte mindenkinek sajátja itt, ha verekszik, ha nem. Amikor a Rómeóhoz követségbe küldött Dajka (Szűcs Nelli) megjelenik, Benvolio és Mercutio bizony egyaránt durván cikizi, amit az előadás még alaposan fel is erősít, ahogy Tybalt gúnyolását is a végzetes összecsapások, azaz Mercutio és Tybalt megölése előtt. A legagresszívebb kétségtelenül Tybalt, de most épp Mercutio akar vele vívni s nem ő Mercutióval! Mercutio is ránt kardot (amit aztán Benvolio épp fordítva mond el a Hercegnek)! S a nők sem feltétlenül a gyengédség megtestesítői: amikor Capuletné (Hegyi Barbara) értesül Tybalt haláláról, bosszúszomjasan így könyörög a herceghez: „Add, Fenség, hogy érte / Egy Montague-nak ontassék a vére!”  

Itt a herceg hiába beszél, hiába fenyeget. Legfeljebb Capulet (Szabó Győző) mereng el egy pillanatra: „Nem lesz tán nehéz / Vén napjainkra békén maradnunk.”

Nemhogy nehéz lesz: lehetetlen. 

Hamar kiderül, hogy Hegedűs D. Géza rendezőként megadta a császárnak, ami a császáré, azaz a szabadtérnek, ami a szabadtéré: van látvány és van hallvány. Vívás, verekedés, bevonulás, kivonulás, számos motorbicikli (már Eszenyi Enikő 2011-es, Varró Dániel szövegváltozatát használó vígszínházi rendezése is erősen motorizált volt), tánc, statiszták, kaszkadőrök, táncosok (koreográfus: Juronics Tamás). És zene: a rendező Márkos Albertcsellista és zeneszerző segítségével nem félt kissé musicalesíteni az előadást és nagyon jól tette. Márkos ugyanis rendkívül invenciózus, szellemes zenét írt, ráadásul a szövegek magától Shakespeare-től származnak: a szonettek némelyikét énekli el, mégpedig eredeti nyelven egy bohócruhába bújt négytagú kórus, nyolc zenész kíséretével. Mindez akár sok is lehetne, én például könnyűszerrel lemondtam volna a motorbiciklis száguldásokról, de legyen. (És jó poén, hogy Lőrinc barát meg biciklin közlekedik.) Négyezren ülünk ott, nyilván vannak, akiket ez is megérint, akiket ezzel lehet megfogni. Talán olyanok is, akik a mélyebb rétegekre már nem is különösebben fogékonyak, de az ilyesfajta hatáselemeknek köszönhetően valamelyest elgondolkodnak az agresszió jelenségén. 

A lényeg: Hegedűs D. Géza az Istennek is megadja, ami az Istené. Az előadásban jottányi sem veszett el a dráma lírájából, költőiségéből. Hegedűs nem fél a hatalmas színpadon magukra hagyni a szerelmeseket (finom megoldás, hogy a lélegzetüket is halljuk), bízik Shakespeare szavaiban és azok ezúttal is csodát tesznek, amihez persze kell Vecsei H. Miklós és Mészáros Blanka is. (Érdemes lenne az ő dikciójukat összehasonlítani azzal, ahogy Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva játszottak a Magyar Rádió 1961-es felvételén, Várkonyi Zoltán rendezésében.) Szerb Antalnak, azt hiszem, most is igaza volt, amikor A világirodalom történetében ezt írta a kevés legnagyobb egyikéről: „Nemcsak drámaíró; még inkább és elsősorban költő, a legfőbb költők egyike. Költészetének hatalmával végleges, megközelíthetetlenül tökéletes szavakban tudja kifejezni az emberfaj örök bölcsességét, a végsőt, amit életről-halálról gondolnak és a végső keserűséget, amit ez a gondolat kivált” – bizonyságul pedig idéz egy részletet a Macbethből. Citálhatna a Rómeó és Júliából is. Azért az erkélyjelenet…     

Omnia 2

Középen Hajduk Károly, Vecsei H. Miklós és Orosz Ákos (fotó: Dusha Béla)

Rómeó a darabbeli első verekedésen még nincs ott, már napfelkelte előtt a város határában bolyongott. Szerelmes. Nem Júliába: Rózába. Aki nem szereti, s ami talán nagyobb baj, nem is akar az övé lenni. A haverja, Benvolio rábeszéli, este menjenek buliba. Capuletéknél ugyanis álarcosbál lesz. Mennek a többiek is, lehet inni, csajozni, s ha kell, emberkedni.

És lehet végzetes szerelemre gyulladni.

Rómeó első pillantásra beleszeret Júliába, Júlia első pillantásra beleszeret Rómeóba. 

És amikor kiderül, hogy mindketten a halálos ellenségükbe szerettek bele, már késő.

Már szeretnek.

Talán ez a szerelem az, amiért tizenkétezer ember jegyet váltott erre az előadásra, s jegyet vált sok-sok ezer a mű más előadásaira.

Jó látni, hogy két ember így szereti egymást.

Jó lenne így szeretni valakit.

Jó lenne, ha így szeretne minket valaki (lehetőleg az, akit mi így szeretünk).

Esténként négyezer ember néz itt magába, megadatott-e neki ez az érzés, ez az élmény. 

Igen, természetesen erről is szól ez a dráma, az igazi szerelemről, amikor az ember biztosan tudja, hogy a másik felét találta meg s boldog, mert azt érzi, hogy a másik is ezt gondolja. Nem szeretnék magányosan ülni a nézők közt én sem. 

Alakulhatna jól is minden.

De ez itten egy tragédia.

Majdhogynem derűsen indul, magában a darabban is sok, szinte túl sok a komikus elem, lehet nevetni, de ott van a levegőben, hogy valami rossz fog történni. 

Lám, még Rómeó és Júlia sem tudja teljesen függetleníteni magát a két család életét megmérgező viszálytól! Júlia második találkozásukkor rögtön azt a két apróságot kéri Rómeótól, hogy tagadja meg atyját és dobja el nevét. Igaz, azt is mondja, hogy ha Rómeó kedvesévé esküszik, ő nem lesz Capulet tovább. Mercutio halála után Rómeó azonban Rómeóként áll bosszút barátja haláláért – pedig ekkor már szerelmes, s pár perce még így beszélt: „Okom van, hogy szeresselek, Tybalt, / S ez ok kioltja haragom tüzét, / Akárhogy szítod.” Lehet azt szítani! Mondhatjuk, hogy belekényszerül a bosszúálló barát szerepébe, végül is a Montague-szerepbe, de sokkal inkább azt, hogy belekényszeríti magát: „Pusztulj szívemből, halvérű szelídség: / Te légy vezérem, lángszemű harag!” Mintha Júlia nem is lenne a világon. A bosszúvágy, ha időlegesen is, felülírja a szerelmet. Júliánál viszont a szerelem írja felül a rokoni érzést. Lehet, hogy Shakespeare e drámája nem tökéletes, de Júlia vívódó válasza, válaszmonológja a Dajka kérdésére – „Dicsérnéd azt, ki bátyádat megölte?” – az azért ritka remeklés!  

Tybalt még a bálon felismerte Rómeót, sértésnek érezte a jelenlétét, s csak Capulet indulatos szavai tartották vissza, hogy tettlegességre ne vetemedjen. Párbeszédükből Capulet jellemére is fény derül: nem tűr ellentmondást, ugyanolyan indulatos ő is, mint Tybalt: „Arcátlan fickó! Te tanítasz engem? / De ráfizetsz, ha rossz tréfát csinálsz!” Capulet e rendezésben még jól be is rúg és részegen legurul a lépcsőn… Ő aligha érezte valaha is, amit most a lánya érez. Ahogy Tybalt se képes rá. Capuletné (Hegyi Barbara) és a Dajka talán tud róla valamit… Vagy inkább csak tudott. 

A harmadik felvonástól felgyorsulnak az események. Benvolio és Mercutio még azt hiszi, Rómeó Rozáliáért eped, mikor Lőrinc barát már meg is ígérte a fiúnak, hogy összeesketi Júliával, hátha e nász „A két családnak békülést szerez”. Naiv szegény. Tybalt rögtön a bál után egy hajnali levélben – le sem feküdhetett, amíg meg nem írta – kihívta Rómeót párbajra. 

A halállal végződő utcai összecsapásokból látni, hogy abban az időben, amikor a darab játszódik, mások voltak a hétköznapi élet szokásai, erkölcsei, mint ma. A férfiak fegyverrel jártak s leszúrni, megölni valakit, úgy tűnik, nem volt nagy ügy. Itt mindenki rögtön vívni akar, ez mintegy a kommunikáció egy szokásos formája. Igaz, a herceg, a törvény tiltja a verekedést – de látjuk, milyen eredménnyel. Rómeónak mindenesetre menekülnie kell, attól félve, hogy halálra ítélik – de a Herceg csak száműzi. Kétségtelen, azóta sokat változott a világ. De a felszín változásai mellett maga az emberi lényeg mintha változatlan lenne. Capulet igazi macsó, zsarnoki apa és zsarnoki férj. Nem rábeszéli a lányát, hogy menjen hozzá Párishoz: utasítja. Ellentmondást nem tűrően, durván. A könyörgés sem hatja meg, sőt, kihozza sodrából. Hátborzongató pillanata az előadásnak, amikor (egy új erkélyjelenet) Capulet kilógatja Júliát az erkélyről – hátborzongató azért is, mert egy rossz mozdulat és Mészáros Blanka lezuhan. Capulet ne lenne mai figura? Tybaltból pedig minden kocsmában található legalább egy. 

Látni azt is, hogy Shakespeare még megengedhette magának olyan hatáselemek – sőt hatásvadász elemek – alkalmazását, mint például a méreg vagy a tetszhalál. Jó lenne tudni, mit gondoltak Shakespeare színházának nézői, amikor Lőrinc barát előadta merész, rémdrámába illő tervét – hát erre már sosem derül fény. Rémdrámába illik a borzongató temetői helyszín is, különös tekintettel a kriptára. Nem is könnyen megfejthető, miért fogadjuk el, de elfogadjuk. Nyilván ezerszer több van a másik serpenyőben. És az egész tragédia a halál jegyében áll, az utolsó felvonás, az utolsó szín mintegy ezt viszi ad absurdum. Bennünk pedig egyre nő a feszültség. Nézzük meg közelebbről. 

Rómeó Mantovában a szolgájától azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. A fiú öngyilkos akar lenni Júlia holtteste mellett, valódi mérget vesz egy patikáriustól. Shakespeare-nek itt is van arra gondja, hogy felvillantson egy jellemet, aki szíve szerint nem tenné, amit tesz, betartaná a törvényt, de szegény lévén kénytelen eladni a gyilkos szert. (Hegedűs D. Gézának külön érdeme, hogy nem rövidítette le a darabot kétórásra – a prológus ennyit ígér –, nem húzta ki az ilyen epizódokat sem: Shakespeare-nek is megadta, ami Shakespeare-é. Kicsit hosszú lett az előadás, jóval éjfél után fejeződik be; nem baj.) 

Innentől kezdve egyre feszültebben figyeljük, életben marad-e Rómeó. Hisz mégnincs veszve semmi. Ha Rómeó betér Lőrinc baráthoz elbúcsúzni, minden kiderül és együtt várják, hogy Júlia magához térjen s a szerelmesek Mantovába szöknek, ahogy a barát eltervezte.

De Rómeó egyenest a temetőbe megy. 

Lőrinc barát már tudja, hogy Rómeóhoz nem érkezett meg, amit írt, maga indul hát a kriptába, hogy Júliát elrejtse, amíg a férje visszatér. Mire azonban Lőrinc eljut a sírbolthoz, Rómeó már be is vette a mérget. Mi tehetetlenül ülünk, holott tudjuk, hogy Júlia mindjárt magához tér. Ez már nem a bábszínház, hogy bekiabálhassunk. Ahogy az életünk során is többször kell tehetetlenül néznünk, ahogy más a vesztébe rohan. Júlia valóban magához tér: Lőrinc barát magával vinné, hogy elhelyezze egy klastromban, de Júlia nem megy vele: ő is meg akar halni. Lecsókolná Rómeó ajkáról a maradék mérget, majd a fiú tőrével agyonszúrja magát. A legteljesebb boldogságból pár nap alatt a legteljesebb kétségbeesésbe zuhantak, s most itt fekszenek holtan. Tudatbeszűkülés, mondhatnánk okoskodva. Ó, igen, tudatbeszűkülés, kétségtelenül. De ez is hozzátartozik a dráma népszerűségéhez: itt két szerelmes nem csak mondja, hogy „meghalok érted”, hanem valóban meghal, a másik nélkül nem látja értelmét az életének, s mikor a másikat halva látja, nem mérlegel, nem hezitál, nem gondolkodik, öngyilkos lesz. Itt a szerelem tényleg halálos. Mélyen megrendülünk és a lelkünk mélyén, azt hiszem, irigyek vagyunk.    

Lehetne írni még az esetleges dramaturgiai hibákról – például évszázados vita, művészi fogyatékosság-e a véletlen szerepe. Rómeó, ugye, azért nem kapja meg Lőrinc barát levelét, mert János barátot nem engedik be Mantovába. Ha beengedik… Ha Rómeó felkeresi Lőrinc barátot… Ha később ér a temetőbe… Ha még elmond egy imát… Ha Lőrinc barát korábban… De a sorsunk alakulása gyakran ilyen véletleneken múlik! Ki nem küldött már sms-t vagy e-mailt más címre, mint amelyikre akarta? 

A Shakespeare-összes 1961-es kiadásában Szenczi Miklós – aki nagy tudós volt pedig! – a hűbéri társadalom önmarcangoló ellentmondásairól, az ellentétekre szakadt feudális világról beszél. Jó lenne, ha így lenne. Magam úgy gondolom, az emberi agresszió örök, s bizonyos korokban különösen be tudja enni magát a mindennapokba, sőt fel tudja zabálni a mindennapokat.

A két család a darab végén kibékül. A temetőben, két halott teste fölött. 

Béke lesz Veronában?

Omnia vincit Amor, olvassuk Vergilius Tizedik eklogájában. Mindent legyőz a szerelem. 
A szerelem győz le mindent? 

Hegedűs D. Géza rendezésének egyik legszebb pillanata, amikor a Herceg szavai alatt a két szerelmes felkel és középen elindul a nézőtér legmagasabb pontjára. Vissza már két fiatal színészként mennek, mosolyogva, boldogan, jó nézni őket.

De láttuk Tybaltot is, s gyűlik a tapasztalatunk arról, hogy milyen könnyű tybaltizálni és tybaltizálódni.  

          

  1. MAGYARI IMRE

FELHASZNÁLT IRODALOM

Kárpáti Aurél: Művészet vagy idegenforgalom, in uő.: Örök Shakespeare, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, é. n.

Kárpáti Aurél: Shakespeare a szigeten, in uő.: Főpróba után, Magvető Kiadó, 1956.

Mészöly Dezső: Miért fordítottam le a Romeo és Júliát?, in uő.: Shakespeare-napló, Európa Köyvkiadó, 1998.

 

NKA csak logo egyszines

1