Színházak Éjszakája

A Színházak éjszakáján beköszöntött komor idő, a drasztikus lehűlés nem riasztotta el a színházbarátokat. Méretes sorok kígyóztak minden helyszín előtt, ahol jártam (bár a szabadtérre, például a Haris közbe meghirdetett programok közül nem mindegyikkel találkoztam). A fesztiválokon megszokott rendszer: a karszalag utáni regisztráció a végső jegyért lassította és nehézkessé tette a bejutást, de belátom e kétlépcsős beléptetés szükségességét. Így lehetett biztosítani, hogy az adott térbe annyi nézőt engedjenek be végül, ahányan be is férnek. Megteltek a programok, s hálás reakciók: sok taps és időnként könnyes tekintetek jelezték, van hűséges közönsége a mai magyar színháznak. Ebben mindmáig jók vagyunk, hiszen rendre megtelnek évközben is a színházaink. Megéri ezt tudatosítani, hogy ne csak keseregjünk – amire szintúgy lenne bőven okunk –, amikor kultúráról beszélünk, hogy e téren világviszonylatban elöl állunk. Fenntartjuk a jegyvásárlással és a támogatásokkal a népességhez képest külföldi viszonylatban nagyszámú honi teátrumot.

A nézők interaktivitására is számítottak a szervezők. Együtt játszhattak például drámagyakorlatokat Für Anikóékkal, amíg mások a Mácsai Páláltal vezetett beszélgetéseket hallgatták az Örkény másik termében – a szereplők aztán helyszínt cseréltek. Gyerekkori történeteiket dolgozták át fantáziájukkal a KÖZ-JÁTÉKlaikus és professzionális résztvevői, míg az utóbbiak kollégái a színház vezetőjének vallottak életük egy-egy vonatkozásáról a terápiás kanapén. Történt persze utalás a briliáns sorozatra, de a párhuzam annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kellett hangsúlyozni. (Pogány Juditlegyintett is egyik kollégája súgására, miszerint az új filmben, amit miatta délután megnézett, Mácsai is szerepel, aki a Terápia után, így Pogány, nem szorul rá az ő reklámozására.) Pszeudo-Dargay, azaz Mácsai Pál evidensen egyszerű, empatikus és bátor kérdései számomra egyértelműen az éjszaka csúcsát jeletették. A már-már pszichológussá képződött színházi ember hatszor fél órán át tartó talkshowjában kiváló riporternek is bizonyult. Úgy tűnt, nem egyeztették előre a kérdéseket; a munkatársak arcán tükröződő őszinte meglepettség és meghatottság talán nem színészkedés volt. Kerekes Évaelérzékenyült, mélyen megrendítette az az elismerés, amit kapott: méltánylását magánéleti és szakmai teljesítményének. Mácsai azt közölte vele, hogy mennyire tiszteli, ahogy helyt állt gyermekeit egyedül nevelő anyaként otthon és itt, a színpadon.   Bár gyerekkorában híres számolási zsenialitása megkopott, embersége töretlen Pogány Juditnak, aki mindmáig hordozza az erős cukorkát (kell a színházi por miatt) és a csokoládét munkatársainak. Mert dolgoznak, mert kell az erősítés, mondta magyarázatul, sőt, mint a kedvezményezettek hozzátették, kollégái akkor is számítanak a tőle származó finomságokra, ha Judit éppen nincsen bent. Tudják, hol tartja a nekik szánt édességet, s hogy elvehetik onnan bármikor. (Összeszámolnia igazgatója kérdésére azt kellett volna Pogány Juditnak, mennyit is költ minderre, amit megtettek helyette a többiek, s meglepően nagy szám jött ki.) Nem számított senki – úgy láttuk a testbeszédből s hallottuk ki mindenki visszafojtott lélegzetéből – Novkov Máté vallomására: ismeretlen apjával történt találkozásának elbeszélésére. Új lehetett a székekbe kapaszkodó kollégáknak is ez a megrázó történet. Nem kevésbé volt merész tett az a kiigazítás, az az érzelmi korrekció, amit nyílt színen, előttünk hajtott végre Mácsai saját kapcsolatán Ficza Istvánnal. – István, te úgy gondolod, hogy én nem szeretlek téged? – szólt a meglepő kérdés. A meghökkent interjúalany segítségére siető kolléga, a mellette ülő Nagy Zsolt igenlő válaszából és az általa előadott háttérsztoriból fény derült a kérdésre okot adó esetre. Egy rendező kétféleképpen reagálhat – fejtegette Nagy – a színpadi bakira s annak azonnali kijavítására. Dicsérőleg amiatt, hogy az érintett megoldotta a helyzetet, avagy elégedetlenül-perfekcionistán, felhánytorgatva, hogy is történhetett ez meg. Nem nehéz kitalálni, itt az utóbbiról volt szó. Az analitikus boncolgatás és tisztázó narratívák versenyeztetése helyett Mácsai Pál ekkor erősen színésze szemébe nézett, s verbálisan tett bizonyságot a feltételezés téves voltáról ekképpen: –István, én téged nagyon szeretlek. A végső meghajlásnál is hozzá sietett, mellé állt s őt ölelte át. Mondhatjuk, teátrális a gesztus. Az, de nem baj. Hatékony, erőteljes. Ahogy kérdéseiben az igazgató minden felvetése, amelyeket volt szerencsém végig követni a kétszer fél órában (ami még hosszabb is lett, hiszen Novkov Máté különleges és katartikus apakeresése nem intéződhetett el röviden, a válaszokra szánt néhány percben). Kiváló színpadi, dramaturgiai, műsorvezetői és pszichológiai érzékkel vezette Mácsai ezt a szeánszot. Szerencsés volt az is, hogy nem színházszakmai ügyekről faggatta intézménye dolgozóit (minden csoportban egy technikai munkatárs: színpadmester, fodrász stb. is helyet kapott). Ám nem is a bulvár felé kanyarodott. Mélyen személyes, emlékezetes, az embert magát hivatásának kontextusában is érintő, határozott kérdést kapott mindenki tőle. Nem ártana, ha hasonló témák és gesztusok előkerülnének más munkahelyeken ugyancsak. Megtisztelő, hogy itt mi, a szemben ülők is részesülhettünk ezekből a feldolgozásokból és feloldásokból. Mindezek tükrében furcsállottam az egyetlen közönségkérdést, amire szintén időt szakítottak még, s amit nem lehetett teljesen érteni és hova tenni. Hogy ezek szerint most már ilyen one man-show lesz-e (?) az Örkény produkciója a Színházak éjszakáján. Mácsai kissé indulatosan is válaszolt, megismételve a bevezetőjében mondottakat. Kollégái most elfoglaltabbak, mint ő, hiszen éppen főpróbahétre fordulnak rá, ezért magára vette a program koordinálását és abszolválását. Másrészt alaposan ismeri színházának tagjait, és jobb is ez így, mondta, mintha valaki más ülne helyette itt, aki a Wikipédiából készül fel belőlük, vagy az éppen látott előadásokból tenne fel esetleges kérdéseket. A kifelé tartó tömegben elkaptam két kritikus zsörtölődését, hogy ez nem volt tőle elegáns. Mintha pikírt indoklása a kritikusok, színházi szakemberek ellen irányult volna.

A kritikusok, illetve a tőlük kapott sebek képezték a Katona Kritikakritikacímű műsorának tárgyát. Kocsis Gergő stand upnak beillő bevezetőjében elmesélte, hogyan is készül egy színház erre az éjszakára. Milyen az, amikor a nyár elején felhívják a titkárságról (ő éppen Balatonra tart) azzal, hogy mire kérik fel, s a nyár végén újra, amikor másfél órája van a program összefoglalására, mert sürgősen kéri a sajtó. Próbálni pedig nemrég kezdték el azt a darabot, ami elénk kerül, s aminek hevenyészettségére nincs mentség, ismeri be nekünk ezt valahogy – kissé más szavakkal és módon. Gépelni kezdi előttünk a jelenet nyitányaként a forgatókönyvet, kritikust alakítva. Felolvassa közben, amit ír, mímelve a színházukra vonatkozó kritikák hangvételét, miszerint a Katonában egyes darabok problematikusságát a színészek kivételes tehetsége pótolja, de erre, amiről most van szó, ez sem szolgál vigaszul.

Igaz, hogy a ránk váró jelenet gegjei, poénjai burleszk jellegükkel hasonlítanak a fordított napi diákparódiákhoz, ám ennek itt most van helye, létjogosultsága. A humornak, önreflexiónak, bolondozásnak, a visszaszólásnak, az odamondásnak. Nagy ötlet a személyesség, szintúgy, mint az imént említett Örkény-program esetében, ám itt nem gyengéd lelki húrok pendülnek, hanem a szarkazmuséi. A színészek (valószínűleg) saját maguk által kikeresett, rájuk vonatkozó valós kritikákból olvassák fel a legütősebb sorokat egy csoportterápia közegébe ágyazva. Magukat alakítják karikírozva. A koncepció szerint segítik egymást a terapeuta koordinálásával, hogy jussanak végre túl a traumán, kezeljék a sokkot, közömbösítsék a hatást, amit rájuk gyakorolnak ezek a nézetek. A tagok a folyamat különböző fázisainál tartanak, dicsekednek, magyarázkodnak, siránkoznak. A dramaturgia lehetőséget ad a szélsőséges bohóckodásra, őrültködésre; van, aki háttal ül, van, aki rángatózik, dühöng. Egyikük azért, mert sem az ismertetett kritikákban, sem itt, a jelenet jelenében nem szólítják a nevén. Nem – vagy nem jól nevezik meg, s többször képünkbe kiáltja, hogy is hívják őt, hogy végre jegyezzük meg már. A másik gondozott azon méltatlankodik, hogy folyton összekeverik szerepével, s nem lehet tudni, arról vagy a játszó személyéről, avagy az alakításáról szól-e a mondat. Közös panaszuk, hogy éppen a színészi munkáról esik a legkevesebb szó korunk színikritikáiban. Az egy-egy odavetett szó pedig mélyen megsebezhet. Olcsó fogásnak tűnt számomra, amikor valamelyikük úgy próbálta értelmessé tenni az abban vélt ellentmondást, hogy egyik alakítását dicsérték, a másikat kifogásolták, hogy az első szellemében játszotta el a másik alaphelyzetét. Jópofa eleme volt viszont az előadásnak, amikor az agyondicsért Keresztes Tamás méltatlankodva vette elő a kezében tartott kupacból egyik lapot a másik után, és hüledezve, egyre dühösebben olvasta róluk a neki szóló elismeréseket. S az is, amikor a dühöngőből kis időre beengedték a fürdőköpenyes igazgatót, Máté Gábort, aki meggyőzően bizonyította, bőséggel idézve az írásos anyagból, hogy egy bizonyos kritikustól származó róla szóló kritikák egytől egyig testi jegyeinek említésére alapoznak.

A jelenet bizonyos pontjain pedig az amúgy végig jellemző önostorozó, fájdalmas, síró hangtól elütő intellektuális kritikusi szólamokat hallunk a csoport egyik tagjától, akit Fullajtár Andrea alakít. Ő a végén bevallja, hogy kritikusi szérumot adatott be magának, ami a jó és a rossz előadás elválasztásának képességét fejlesztette ki benne. Rátámadnak, legyűrik, s szoknyája alól kivillan – a kék harisnya.  

Sajnálom, hogy a párhuzamosságok természete miatt a jó néző milyenségét faggató Manna-produkcióra nem juthattam el a Hatszín teátrumba, amely stratégiai szerepjátékot ígért a Grönholm-módszer előadásának szakértőivel, sem a Dumaszínház háztartási szexbe avató, 40-ig és azon túli párkapcsolatokat faggató estjére, érdekelt volna az Impró fesztivál a nyári fesztivál-sztorik dallamára, s nem kevésbé a rendszerváltás megélésének meséi a Katonában. Nem a Trip bázison, a 2-es mólónál zártam az estet az afterpartyn, pedig arról nehéz lett volna lekésni, késő hajnalig tartott a kiírás szerint, hanem a Hatszín felé vettem az irányt az est lezárásául. Lang Györgyi és Falusi Mariann mesélt és énekelt kuplékat, s mást is – másként, bírva hanggal és lélekkel, meglepetésvendéggel. Láttam még előtte, előadása után Vári Évát távozni, akit alig akartak elengedni, s akiről elmondták, hogy a közönség állva ünnepelte. Egy szívszorító dalát kupléestjükön Györgyi is elénekelte. Nem azzal a végtelen hangtávval és egekbe ívelő sikollyal, hanem másképp és ugyancsak megérintően. 

Elégedett vagyok ezzel az ívvel, amit emberi léptékkel befoghattam a gazdag kínálatból, s csak reménykedem, hogy hasonló rendhagyó színházi alkalmakon éjjel vagy nappal, talán nyáron, az elszalasztott elemeket pótolhatom.

V. Gilbert Edit

 

NKA csak logo egyszines

1