E sorok írója nem kedveli a tematikus összeállításokat, nem is törekszik soha ilyesmire, most mégis úgy tűnhet, Shakespeare-szám lett ez a mostani. Pedig csak a véletlenek olykor már-már misztikusnak tetsző összjátéka rendelte egymáshoz a Shakespeare-drámákkal, illetve előadásokkal foglalkozó írásokat – ámbár a III. Richárdnépszerűsége  momentán nem tűnik véletlennek, miként az a Radnóti s a Maladype Színház előadását elemző D. Magyari Imre írásából is kitetszik. 

Mégis, mintha csak Ariel és Puck keze lenne a dologban. Abban, ahogy például múlt és jelen összecseng ebben a számban, amikor a Budapest Bábszínház Shakespeare-bemutatójáról, A viharról szólva  Balogh Géza megidézi az Állami Bábszínház harminc évvel ezelőtti, 1988-as előadását, vagy ahogyan a Soltis Lajos Színház Szentivánéji álom-előadása kapcsán Gabnai Katalin felvázolja az utat, amit majd’ negyven  év alatt megtett a társulat a Sitkei Színkör 1980-as megalakulásától az éppen e Szentivánéjivel elnyert idei Paál István-diplomáig, az alternatív, független színházak világának tán legjelentősebb szakmai elismeréséig (ez a fesztivál-győztesek fesztiváljának fődíja).  

Nehezen  megragadható, mi nem működik igazán, amikor egy jó előadás nem hozza a maga ideális formáját, ahogy az Turbuly Lilla összefoglalója szerint e Szentivánéji álommal is megesett a Kaposvári Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén. 

De maguk a drámák is számos talányt rejtenek – a Hamletéit firtatja esszéjében Almási Miklós tanár úr, akit lapzártakor tüntetett ki életműdíjjal a Magyar Filozófiai Társaság, amihez ez úton is tisztelettel gratulálunk.

Ibsen Nórájának „titkát” fiatal kortárs amerikai drámaíró próbálta megfejteni, Nóra 2címmel folytatva a családját elhagyó, a XIX. századi erkölcsi normákkal szembeforduló nő történetét. Hogy milyen eredménnyel, azt Urbán Balázs mérlegeli az Orlai Produkció  Galgóczy Judit rendezte magyarországi bemutatója alapján. 

A férfi-nő kapcsolat egy emberöltővel korábbi állapotáról Jane Austin regénye tudósít; a mű nyomán az angol kortárs színésznő, Joannah Tincey által készített színpadi adaptáció Büszkeség és balítélet két színészrecímmel a kapcsolódási pontokat keresi és találja meg a mához Józsa Ágnes ajánlója szerint a Centrál Színházban.

Regény (ámbár kortárs), a Pulitzer-díjas Middlesexaz alapja az olasz kísérleti színház, a Motus MDLSXcímű előadásának, amely a nemek és társadalmi elvárások mai kérdéskörével foglalkozik.

És mint ez időhullámvasúton eddig is, ismét egy nagy zuhanás az időben: a XIX. század végén, 120 éve  született Hegedűs Tibor színész-rendező, színigazgató, megélt minden XX. századi sorsfordulót, történelmi kataklizmát, s még 80 évesen is érdekelték az újszerű, kísérletező színházi megoldások, az „új formák”. 1981-ben, gyémántdiplomáját átvéve a Színművészeti  Főiskolán, így köszöntötte az akkor elsőéveseket Csadi Zoltán írása szerint: „az élet rövid, a művészet örök”.   

Sebestyén Gézának rövidebb élet adatott, kicsit több „békeidővel”, mint Hegedűs Tibornak, de az ő színházi pályáját sem hagyta érintetlenül a történelem, a politika.

Szűcs Katalin Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1