Shakespeare: A vihar – Budapest Bábszínház

„ALONSO Mi volt ez? 

SEBASTIAN Élő bábjáték.”1

 (Shakespeare: A vihar

III. felvonás, 3. szín)

1603 után Shakespeare nem írt több vígjátékot, 1608 után pedig nem írt több tragédiát. Négy olyan darab következett még, amelyek körül az idők során viták alakultak ki. A keletkezés időrendjét illetően viszont már nagyjából megegyeznek a kutatók. Ezek szerint 1608 elején írta az egy év múlva kalózkiadásban megjelent Periclest, 1609‒10-ben került nézők elé a Cymbeline, 1611 elején készült el a Téli rege, 1611 folyamán pedig a sorozat és az életmű feltételezett záró darabja, A vihar. Az utóbbi három szövegét csak az 1623-as fólió kiadásban lehetett először olvasni.

A vihar a legismertebb és a legnépszerűbb ezek közül. Számos hasonlóság mellett sok vonatkozásban eltér a korábbi művektől. Olyan tömör, klasszikus a szerkezete – egyetlen helyszínen, alig több mint négy óra leforgása alatt játszódik a cselekmény –, hogy sokan a francia klasszicizmus előfutárának tekintik. A dráma forrásairól, irodalmi előzményeiről is alig tudunk valamit. Eltérően Shakespeare sok más drámájának keletkezéstörténetétől, ez esetben nem ismeretes olyan novella vagy drámai mű, mely a darab meseanyagát szolgáltatta volna. Mintha a drámaírói életmű utolsó felvonása lenne, amelyben valamennyi fontos szereplő részt vesz: mindenekelőtt Prospero, a játék „rendezője” és leánya, a tizenöt éves Miranda. (Mindkettőjüknek, ahogy több más szereplőnek is, beszélő neve van: Prospero azt jelenti, boldogító, Miranda pedig hogy csodálatos.) Nekik segédkezik két nem-emberi lény, a tündér Ariel és a megzabolázott Caliban. Egyik a szellem, másik a test, a boszorkány-szörnyeteg Sycorax félig ember, félig állat fia. 

Egy virtuális vihar (varázslat?, szemfényvesztés?, színház?) a szigethez sodorja Prospero régi ellenfeleit. Prospero a gyorsan bonyolódó cselszövések felderítése után általános megbékélést hirdet, és önként feladja minden varázshatalmát.

A darab egykorú, XVII. század elejei népszerűségének egyik kétségtelen jele, hogy bár alkotójának minden valószínűség szerint ez a legutolsó műve, már az első gyűjteményes fólió kiadásban az első helyre került. Ezt a helyet mind a mai napig megőrizte: mindazok az angol kiadású gyűjtemények, amelyek Shakespeare valamennyi művét egyetlen kötetben jelentetik meg, majd négyszáz évvel az első kiadás után is ezzel a drámával nyitják a sort. 

A vihar bábszínpadra való alkalmassága is valamennyi művénél kézenfekvőbb. Nem véletlenül fedezték fel a XX. század első évtizedeinek bábművészei. Podrecca2híres bábszínháza, a Teatro dei Piccoli már 1923-ban bemutatta. Természetesen hosszú ideig elsősorban a meseszerűsége, a csodák, varázslatok megjelentetése vonzotta az alkotókat, nem pedig a talányos, többértelmű gondolati tartalom. Az illúziószínház egyik divatos válfaja, a „szép” színház pompás lehetőségeit keresték benne, ahol egyszerre érvényesül a bábszínpadon a fordulatos történet, a poézis és a színháztól búcsúzó költő bölcs rezignáltsága.

prospero

Pájer Alma Virág és Fodor Tamás (fotó: Éder Vera)

Éppen harminc esztendeje, 1988. február 15-én ezért került sor a Budapest Bábszínház jogelődjében, az Állami Bábszínházban is A vihar bemutatójára. A színház akkori igazgatója, Szilágyi Dezső elérkezettnek látta az időt, hogy harmincéves bábszínházi életművét egyfajta záróakkorddal tegye teljessé, színpadra álmodja Shakespeare utolsónak vélt művét. Bár még négy esztendeig vezette egykor méltán világhírű színházát, kétségtelenül foglalkoztatni kezdte a visszavonulás gondolata. Volt valami emelkedett szimmetria az elképzelésében: a Szentivánéji álommal 1964-ben megkezdett alkotói pályáját A viharral befejezni. 

A Szentivánéji álom és A vihar akkori bábszínpadi változata – annak ellenére, hogy huszonnégy év választotta el egymástól a két bemutatót – nagyon hasonlított egymásra. Mindkettő egyformán szép volt. A csodákra, az illúziókra épített. Nem vette tudomásul, hogy a világ színházai a múlt század nyolcvanas éveiben már egészen másképp bántak Shakespeare-rel és a többi klasszikussal, mint húsz évvel korábban. A vihar 1988-as előadása – ízlésvilágát tekintve – merő anakronizmus volt.

A Budapest Bábszínház 2018-as bemutatója semmiben nem hasonlít a három évtizeddel korábbira. Ez a mostani Prospero nem töri el a pálcáját. Tartok tőle, hogy nincs is pálcája. Sőt varázsló volta is megkérdőjelezhető. Pedig még Jan Kott3is azt a címet adta Shakespeare színművéről szóló esszéjének, hogy Prospero pálcája. 

Vajon tényleg van varázspálcája Prosperónak? Greenaway4filmjében, a Prospero könyveiben a címszereplő, John Gielgud5például a tollát töri el. A film több elemzője szerint Greenaway úgy hűséges a darabhoz, hogy közben a rendező világképe bontakozik ki előttünk. Ez a megállapítás igaz a Budapest Bábszínház 2018. szeptember 26-án bemutatott előadására is. 

Kott tanította meg az elemzőket és a rendezőket arra, hogy feleljenek egy alapkérdésre: mit olvasnak Shakespeare hősei? Mit olvas például Hamlet, amire azt mondja, hogy „szó, szó, szó”? Szerinte Montaigne-t. Bizonyára az Essais három könyvére gondol.6És mit olvas Prospero? A megmentett könyvtárában a legtöbbet olvasott könyv alighanem Morus Tamás Utópiája, amely száz évvel Shakespeare halála előtt, 1516-ban jelent meg.7(Tegyük hozzá zárójelben, hogy a Budapest Bábszínház előadásában a holmija között A vihar is felbukkan!)

Ez a Morus Tamás ihlette Seholsziget egy hajófenék. Ennek a bordái között botorkálnak a szereplők. Amikor megelégelik a botladozást, egy deszkalapot kerítenek néhány kiemelt jelenet eljátszásához. „E kakasvívó porondon / Elfér-e Frankhon földje?” – kérdi az V. Henrik Prológusa, és felel rá igennel minden idők minden színházi előadása.

A víhar színhelye is nagyon jól elfér a nemrég Ország Lili nevére átkeresztelt stúdiószínpad nem éppen tágas dobogóján. Pedig mindjárt az elején kiderül, hogy itt valójában nem egy szigeten vagyunk, hanem a Nagy Világszínház, a Theatrum Mundi az előadás helyszíne. A hajóban megjelenő főszereplő, Prospero a magasba emeli a kezét, és titokzatos varázsigéje segítségével lerántja a magasból a „kakasvívó porondra” a vihart. Ezután hagyományos „bábszínházi” vihar következik, ami egy idő után elcsitul, és sor kerül a darab nehézkes, de nélkülözhetetlen expozíciójára, amelyben Miranda kérdéseire Prospero, Milánó elűzött fejedelme elmondja a tizenkét évvel ezelőtt lezajlott eseményeket, amelyek ismerete nélkül a néző egyetlen szót sem értene az előadásból.

Miranda kettős alakban van jelen: bábként és az őt éltető színésznő testi valóságában. Az első percekben szorongás fog el: talán ez az előadás sem lép túl az utóbbi négy évtized konvencióján, amely máig nem sok gondot fordít a színész jelenlétének indokolására. A hosszú jelenet azonban erre is elég muníciót szolgáltat: Fodor Tamás (Prospero) és Pájer Alma Virág (Miranda) kapcsolata a bábbal csupa gyengédség, együttérzés. A furcsa „párjelenetben” valójában hárman vesznek részt: két színész és a báb-Miranda. Ehhez – úgy látszik – tökéletesen elég Fodor Tamás négy évtizede tartó töretlen vonzódása a bábhoz (1977-ben, a Woyzeck Stúdió K-beli bemutatóján kezdődött) és Pájer Alma Virág jóval frissebb keletű „párkapcsolata” a műfajjal. Mindkettőjük szeretete/szerelme magától értetődő és fenntartások nélküli. Nincs benne semmi mesterkéltség. Fodor Tamás jelenléte és valamennyi bábbal való partnersége magától értetődő. Pájer Alma Virágnak meg még azt is elhiszem, hogy tizenöt éves. (Kár, hogy ezt az apa‒lány viszonyt egyszer egy ízetlen ötlet zavarja meg: Prospero a lánya fenekét kezdi fogdosni. Mennyivel megindítóbb, amikor Fodor a kezébe veszi és megöleli báb-leányát!)

Ariel ezúttal nem Puck rokona, mint annyiszor olvasható a különböző korokból származó elemzésekben. A szerepe jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint eddig megszokhattuk. Részben Greenaway filmjének nyomdokain megháromszorozódva jelenik meg, mint a három Grácia, a római mitológia hármas istennője, a szépség, a kedvesség, az ajándékozó kedv és a hála jelképe. De ennél is jóval több: hármuk segítségével valósul meg az a költői szándék, hogy Prospero birodalma a hangok szigete. Dinyés Dániel zenéje elsősorban a három színésznő, Blasek Gyöngyi, Pallai Mara és Spiegl Anna éteri énekeiben és a két DJ, Bolcsó Bálint, illetve Kováts Jázon közreműködésével teljesedik ki. Ők az előadás hangzó világának nélkülözhetetlen tartozékai és legfőbb hordozói. És Ariel megszemélyesítői jelenítik meg Íris, a jó hírek, Ceres, az aratás és Juno, a házasság istennőjét is. Számos előadásban Ariel – akárcsak a Szentivánéji álom Puckja – az ide-oda bolondító koboldot jelentette. A bábszínházban most a költői fantáziát és a szellemet testesítik meg. Szabadságvágyuk és szabadság-követelésük lázadás mindenfajta megkötöttség ellen. 

Ariel után a varázsló-költő másik szolgája jelenik meg, a szellem után a test, Caliban, az „emberalatti” lény, akinek éppúgy nincs báb-hasonmása, mint Prosperónak vagy a három Gráciának. Ő báb és ember egy személyben. Hannus Zoltán típust személyesít meg, már-már allegóriát. Torz lénye egyszerre nevetséges és félelmetes. Kegyetlen, ezért vele is kegyetlenül bánnak.

A többi szereplő báb is, ember is. A rendező, Szikszai Rémusz annyira érti-érzi a bábot, mintha világ életében ezt csinálta volna. A báb és a színész kapcsolatában új távlatokat képes megnyitni. Amikor az az ötlete támadt, hogy Prospero ellenfeleinek báb-alakját az őket játszó színészek arcával jelenítteti meg, sokan talán meghökkentek. Aztán kiderült, hogy ennél tökéletesebb összhang bábszínész és szerep között már nem lehetséges. De az ötlet nem reked meg ezen a ponton. A színész valódi arca néha elválik a róla készült maszktól. A szerep szándékai, kétségei hihetetlen erővel szakadnak ki a drámai helyzetekből. A rendező megtalálta a film-áttűnés bábszínházi megfelelőjét. Ez persze közös munka. Kellett hozzá a kiváló bábtervező, Hoffer Károly groteszk látásmódja, amely képes a naturalizmus és a fantázia harmóniáját megteremteni. És az eredményhez elengedhetetlen a színészek, Ács Norbert (Antonio), Beratin Gábor (Alonso), Kemény István (Sebastian), Pethő Gergő (Stephano), Tatai Zsolt (Trinculo), Szolár Tibor (Adrian/Francisco) és Teszárek Csaba (Gonzalo) összetett szerepformálása, külsőségeket felmutató, mégis a lényeget feltáró, erőteljes drámai önvallomása.

Ferdinánd szerepe – akárcsak Mirandáé – hagyományos módon jelenik meg. Barna Zsombor el tudja hitetni a nézőkkel, hogy – akárcsak Rómeó – ez az ifjú és délceg mesebeli királyfi is képes egyetlen pillanat alatt olthatatlan szerelemre lobbanni. Prospero pedagógiai szándékú próbatételeit pedig úgy teljesíti, hogy a dús képzeletű néző némi iróniát is felfedez a buzgó feladatteljesítés közben. 

A játéktér tervezője, Cziegler Balázs és a jelmezeket megálmodó Kiss Julcsi azzal teljesíti kiválóan a feladatát, hogy természetes egyszerűséggel rejtőznek el a munkájuk mögött.

„A vihar nyelve Shakespeare késői korszakára jellemzően bonyolult, sűrű, néha kusza, színekben tömör, képekben roppant gazdag, a nyelvtani precízió nyűgeit lerázó, sietős, de hű kifejezője a sebes költői gondolatnak” – állapítja meg Országh László.8Talán ennek is köszönhető, hogy olyan sokan vállalkoztak az elmúlt évtizedekben a darab lefordítására. A Budapest Bábszínház a gazdag kínálatból a legutóbbit, Nádasdy Ádám 2007-ben készült átültetését választotta, amely úgy szólal meg mai magyar nyelven, hogy elkerül minden kényszeredett aktualizálást. Ennek is köszönhető, hogy az előadás egyetlen pillanatra sem botlik bele a korábbi korszakokban elterjedt melankolikus szépelgésbe, rezignált bölcsességbe. Sokkal fontosabb az alkotók számára, hogy kérdéseket tegyenek fel, amelyekre a néző talán majd megpróbál válaszolni. Mindenekelőtt arra, hogy milyen uralkodó lesz Prospero, ha visszatér Milánóba. Azt tudjuk, hogy száműzetése előtt rosszul kormányozta a hercegséget. Többre tartotta a könyveit, a tudományát, mint a politikát. Ez súlyos hiba volt. Ezért is tudtak ellenfelei könnyedén megszabadulni tőle. Mi a biztosíték arra, hogy most majd másképp lesz? És fontos-e még neki egyáltalán Milánó, amikor lánya Nápoly királynéja lesz?

Nem lehet, hogy ez a szép és tanulságos mese mégiscsak a hatalomról szól elsősorban?                                             

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

1 Babits Mihály fordítása (1916). Az eredeti szövegben living drollery szerepel, ami élő bolondságot, bohóctréfát jelent.

2 Vittorio Podrecca (1883‒1959) olasz bábszínház-igazgató, 1914-ben nyitotta meg Rómában Teatro dei Piccoli nevű bábszínházát két egyfelvonásossal, Molière A pipogya férj című vígjátékával és Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című vígoperájával. Hazánkban 1927-ben jártak először.

3 Jan Kott (1914‒2001) lengyel irodalomtörténész, kritikus, esszéíró, egyetemi tanár.Kortársunk Shakespeare című tanulmánykötete, amely a világ számos nyelvén megjelent, a modern shakespeare-i drámaelemzés és színházelmélet egyik alapvető műve.

4 Peter Greenaway (1942) angol filmrendező. A brit független film nagy hatású alakja, jelenleg a svájci Graduate School professzora. Fontosabb filmjei: A rajzoló szerződése (1982),Számokba fojtva (1987), A szakács, a tolvaj, a feleség meg a szeretője(1989), Prospero könyvei (1991), A maconi gyermek (1993), Párnakönyv (1997). 

5 John Gielgud (1904‒2000) kiváló angol színész, rendező, a XX. század egyik legjelentősebb Shakespeare-színésze.

6 Tudjuk, hogy Michel de Montaigne (1535‒1592) műveit Ben Jonson és Shakespeare is olvasta és felhasználta. 

7 Sir Thomas More (1478‒1535) főműve, az Utópia részben szatirikus mű, amely kigúnyolja az angol törvényeket, „Seholsziget” pedig lehet akár az a hely is, ahol A vihar játszódik.

8 In: Shakespeare összes drámái, VI. kötet, Színművek, Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1955., 991. o. 

Országh László (1707‒1984) nyelvész, irodalomtörténész. 1937-től az Eötvös Collegium tanára, 1942-től a budapesti egyetemen az angol irodalomtörténet tanára, 1947‒1950 és 1957‒1969 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezető tanára. A nyelvtudomány kandidátusa, az irodalomtudomány doktora.

 

 

NKA csak logo egyszines

1