A IX. Kaposvári Assitej Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennáléról

A fesztivál logóját egy tágra nyílt pupillára és a napkorongra egyaránt emlékeztető kerekség uralja sok-sok színnel. Két hét távlatából visszagondolva erre a hat napra nagyon is jó összefoglalásnak tűnik ez a kép. A kora nyári napsütés végig kitartott, egyedül a Ciróka Bábszínház Lepkeoroszlánja alatt döngött és zubogott az Agóra színháztermének tetején egy rövid, ám annál intenzívebb zivatar, szinte hallhatatlanná téve a történetből vagy tíz percet. (Az előadás értékét mutatja, hogy ennek ellenére megtartotta a közönség figyelmét.) Ha nem is napsugaras, de néhány rövidke „záportól” eltekintve nyugodt, konstruktív hangulat jellemezte a szakmai beszélgetéseket, és az egymás előadásait örömmel néző szakmabeliek kötetlenebb találkozására is számos alkalom adódott. 

Azt csak hallomásból tudom, hogy két évvel ezelőtt éppen a célközönség hiányzott fájó módon az előadásokról, idén azonban jórészt teltházzal mentek a programok, és a szervezők figyeltek arra is, hogy a gyerekek és a fiatalok az életkoruknak megfelelő előadást nézzék meg. Egy-két kivétel azért akadt, a lengyel Priv(talán a megfelelő előzetes információk hiányában) inkább 16 éven felülieknek lett volna ajánlható, mint 13-14 éveseknek. És szombaton, amikor már nem voltak iskolai csoportok, kevesebben nézték a két versenyelőadást. Összességében azonban a szervezés nézői szemmel mintaszerűen működött, köszönhetően a Kolibri Színház, a kaposvári házigazda színház, valamint a BábSzínTér munkájának, együttműködésének. 

Zsűritagként a versenyelőadásokat néztem, így más programokra sajnos ritkán jutottam el. Pedig ezekből sem volt hiány. A város felé szabadtéri programokkal nyitották ki a fesztivált bábelőadásokkal, gólyalábasokkal és koncertekkel. Két nemzetközi együttműködés: a legkisebbekkel foglalkozó Small Size és a fiataloknak szóló színházat középpontba állító Platformshift+ is kapott egy-egy szakmai napot prezentációkkal, szakmai beszélgetésekkel. E programok keretében hívtak meg külföldi társulatokat is: a spanyol Teatro Paraísót és a már említett lengyel Teatr Fredryt. 

A versenyelőadásokat Gabnai Katalin drámatanár, színikritikus válogatta. Az általa látott kilencven körüli előadásból huszonhat került be a versenyprogramba. Hat nap alatt valamennyit megnézni már csak azért sem lehetett, mert voltak párhuzamosan futó előadások is. Ilyenkor a zsűri megoszlott. A négy „senior” zsűritag mellett négy egyetemista/főiskolás fiatal is részt vett a zsűrizésben, és ez nemcsak a párhuzamos előadások miatt volt jó döntés, de azért is, mert új nézőpontokat is behoztak a szélesebb és szűkebb körű szakmai beszélgetésekbe, hiszen volt köztük látványtervező hallgató, pedagógusjelölt és bábszínészhallgató is. 

Novák János elmondta, a biennálé 2002-es indulásakor még egyáltalán nem tűnt egyértelműnek, hogy kétévente összegyűlik annyi új, értékes előadás, amennyi értelmet ad a találkozó megrendezésének. És lám, tizenhat évvel később a bőség zavarával küzdhettek a szervezők. A beválogatottak között akadtak a hagyományos gyermekszínházi keretek közt mozgó, klasszikus alapanyagból készült előadások (ilyen volt például a budaörsiek Pinokkiója), de láthattunk abszurd kortárs mesét is, mint amilyen a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)a Mesebolt Bábszínháztól. Az igen színvonalas válogatás egyik erénye, hogy többféle ízlést, irányt ismert el, tartott megmutatásra érdemesnek. A szakmai beszélgetéseken csak egy-két előadással kapcsolatban merültek fel kérdőjelek. A legtöbb a Karinthy Színház Zsuzsika hangjacímű előadása kapcsán. Magam nem a fesztiválon, hanem még a bemutatóján láttam, és ahogy akkoriban írtam is róla, „egy tanmese, amelyben a helytelennek ítélt viselkedés elnyeri méltó büntetését, a gyarló főhősnek pedig el kell jutnia a felismerésig, hogy saját maga és környezete érdekében változtatnia kell a magatartásán”. Emellett esztétikai értelemben is kissé poros előadás. A megmutatás mellett vélhetően az szólt, ahogy a gyerekeket bevonták az előadásba. Ugyanígy a nyíregyháziak korrekt, de nem kiemelkedő Sárkányölő Krisztiánjánál is ez adhatott okot a szerepeltetésre. A gyermeknézők bevonása, az interakció mikéntje igen fontos kérdése a gyerekszínháznak. A Gólem Színház sok szempontból dicsérhető Gólemeséjének például minden szépsége és ötletgazdagsága mellett ez volt a gyengébb pontja, talán mert a színészeknek ebben még nem volt elég gyakorlatuk. 

kaposvar 1

Ilyés Róbert és Prohászka Fanni – Pinokkió, Budaörsi Latinovits Színház

(fotó: Borovi Dániel)

A versenyprogram jelentős részét kitevő csecsemőszínházi és színházi nevelési előadások tizenhat éve már csak azért sem lehettek volna ilyen számban jelen, mert akkoriban a csecsemőszínház még nem is volt ismert nálunk, és színházi neveléssel is sokkal kevesebben foglalkoztak. Öröm volt látni, hogy a budapestiek mellett mindkét műfajban mennyire megerősödtek a vidéki műhelyek: a legkisebbeknél a zalaegerszegi Griff Bábszínház az Üveghegy-díjat is elvitte a Pöttycímű előadással, miközben a műfaj hazai meghonosítója, a Kolibri Színház is ott volt két új, tovább kísérletező, színvonalas előadással, a Mi újság?-gal és a Hengergővel. (Utóbbi versenyprogramon kívül szerepelt.)

A színházi nevelésben pedig a szintén zalai Hevesi Sándor Színház mellett a debreceniek, a pécsi Escargo Hajója és a győri Rév Színház is meggyőző programokkal volt jelen. Hogy Kaposváron is meghonosodóban van a színházi nevelés, azt egy kötetbemutató is bizonyította: aKaposvár-jelen (A színházi nevelés megjelenése egy teátrum és egy város életében)címmel. Ez akkor is nagyon biztató és örvendetes kép, ha ezúttal az erős mezőnyben az Üveghegy-díjat a színházi és nevelési szempontból is kiemelkedő Peer Gyntvitte el, a műfaj egyik budapesti zászlóshajójától, a Kávától. 

Néhány esetben azonban az is látszott, hogy vannak, akik még csak tanulgatják, hogyan lehet egy színvonalas előadást foglalkozással kiegészíteni, így előfordul, hogy a két rész nincs egyensúlyban. Az általam nem a fesztiválon, hanem korábban látott Mary és Maxcímű előadás (Manna Produkció) például tudtommal felnőtteknek készült, és többször kapcsolódott hozzá közönségtalálkozó: beszélgetés egy az Asperger-szindrómában személyesen is érintett szakértővel. (A darab egyik karaktere is ezzel a szindrómával él.) Zsűritársaim elmondása szerint a középiskolás közönséget az előadás utáni beszélgetésen a szakértő még igen, a jelen lévő színészek azonban nem tudták megszólítani, így ez a kiegészítő foglalkozás inkább kontraproduktív volt. Az ilyen, nem eléggé átgondolt kísérőprogramok azért is tűntek ki, mert többségében szakmailag megalapozott, színvonalas foglalkozásokat láthattunk. 

kaposvar2

Kovács Bálint és Dénes Emőke m. v. (fotó: Trifusz Ádám)

Egy előadás utaztatása mindig nehéz kérdés, főleg, ha a színpad és a nézőtér viszonya a rendezés szokásosnál is fontosabb része. De más ezt elméletben tudni, és más volt látni, hogy oltotta ki a különben gyönyörű Szivárvány Kultúrpalota magas színpada és a nézőktől való távolság a celldömölki Szentivánéji álomból a lényegét jelentő közelséget, és zilálta szét ezzel az egész előadást. (Amit nemcsak a saját helyén, de a MU Színházban is láttam korábban, mindkét helyszínen remekül működött.) 

Az új műfajok, irányok mellett jó volt látni a hagyományos gyermekszínházi kínálat képviselőit, mint a vásári bábjátékot megújítva továbbvivő Szerencsés Jánost a Vojtina Bábszínháztól. De láthattunk zenés, látványos családi színházi előadást is, a Mágikus állatok iskoláját a Kolibritől. 

Tudjuk, a biennálé a legjobbak szemléje, ahová bekerülni is szakmai rangot jelent. Az ott megjelenő előadások túlnyomó része, ha nem is az Üveghegy, de a jéghegy csúcsa. Hiszen szinte áttekinthetetlenül sok helyen játszanak gyermekeknek, igen különböző színvonalon. Ez az egy hét mégis okot adott az optimizmusra: színvonalas műhelyek sora dolgozik azon, hogy minőségi nézni- és gondolkodnivalót adjon a 0-18 éves korosztálynak. 

Turbuly Lilla

 

NKA csak logo egyszines

1