Rejtvények, titkok Shakespeare drámájában

Félve nyúlok hozzá, sorai szállóigék, a tragédia a drámairodalom unikális darabja – krimi, bosszúdráma, cselszövény, világképek csatája, titkos szerelem és egy rakás halott. Benne a kor teljes filozófiai spektruma (Machiavelli, Montaigne, Luther, Bacon). Én azonban úgy olvasom, hogy a darab felszínén gördülő dráma „alatt” húzódik egy másik darab, ami tele van rejtvényekkel, rejtett titkokkal – melyekre Shakespeare nem ad választ. Ráadásul a teljes tragédia mai színpadon eljátszhatatlan (Kenneth Branagh 1996-ban filmen próbálta meg teljes szöveggel előadni e drámát: két és fél órás alkotás lett belőle…)

Enigmák – mire is gondolok? Mondjuk: kell-e krokodilt enni ahhoz, hogy bizonyítsd szerelmed? A haldokló királyfi felett Horatio mondja el a történet kevéssé ismert részeit, aztán azzal zár, hogy a „többi néma csönd”. (Mi maradt itt még elmondatlanul?) Ezek csak apróságok, az igazi rejtvények megrázóbbak, ám funkciójuk épp a drámai dinamika erősítése. De nem lacafacázok, megyek sorba, kivételesen csak e titkok/rejtélyek nyomait keresem.

Az uncsi lovagkirály 

kontra vivőr trónbitorló 

A darab rögvest az indulásnál a két király összevetésével kezdődik. A Szellem talpig ósdi fegyverben, sisak, páncél, kard, szakáll. Claudius – a 2. jelenetben – pazar koronatanácsot vezényel felesége bemutatása köré. Shakespeare nem hagy kétséget a felől, hogy itt nem egyszerűen bosszúdrámát tár elénk: itt két világ, két történelmi korszak fő ágense ütközik meg, és Hamlet, a herceg kettejük között őrlődik.

Kezdjük a lovagkirállyal. Mint Szellem rögtön színre lép, a kor divatos színpadi figurája. Szellemként maga az abszurditás. A Herceg és barátja protestánsok, számukra – elvben – nem létezik ilyen jelenés. Protestánsoknál nincs se purgatórium, se hazajáró szellem. (Ráadásul amikor másodszor is előkerül, már csak a Herceg látja – a néző át van verve.) Mindegy: a pillanat varázsának hatására Hamlet mégis elhiszi, amit lát és hall – szemben Horatióval, aki kételkedik, mire a Királyfi ki is oktatja: 

„Több dolgok vannak földön és egen,

 Horatio, mintsem bölcselmetek 

 Álmodni képes.”1

Jön tehát egy rozsdás ci-devant király. Hosszan meséli, hogy miért kapott eltávot a purgatóriumból. Annyit tudunk már Horatio korábbi felkonfjából, hogy a szomszédos, norvég királlyal való területvitáját nem a két hadsereg véres csatájában akarta eldönteni, hanem a lovagkor hagyományát követve: kard ki kard, két vitéz párbajával . Igazi lovag. Vele szemben Claudiusról – ugyane konfliktus kezelését illetően – azt tudjuk meg, hogy előbb követeket küld, levéllel, diplomáciai ügyeskedéssel, de közben sereget gyűjt, hajókat, fegyvereket gyártat: több vasat tart a tűzben – igazi machiavellista: nem bízik egyetlen megoldásban, és a lovagi etikettet ócskaságnak tartja. Máris előttünk áll két korszak, és a két világtörténelmi kor két főembere. Csak úgy belehelyezve egy krimi – királygyilkosság – sztorijába. 

A Szellem követelése is a letűnt korok tradícióját ismétli: „Állj bosszút gyilkosomon” – mondja. Közben Francis Bacon óta tudjuk, hogy a bosszú avult taktikai fegyver, semmi értelme, mert nem sokat lehet vele elérni a személyes elégtételen kívül. De egy király az nem személy, az maga a body politics. 

Egyébként meg teljesen abszurd dolgot kíván fiától. Mert ebben a Borgiák által fémjelzett újabb korban nem úgy van az, hogy a Herceg egy ünnepi vacsorán odamegy a nagyúrhoz és leböki egy tőrrel. A királygyilkosság még ebben a vértől csöpögő korban is bűn, reneszánsz jogállamban vagyunk. Egy sikeres – túlélhető – királygyilkoláshoz Hamletnek bizonyítani kéne indokait – ami viszont lehetetlen: mégse hivatkozhat arra, hogy neki egy szellem azt súgta, hogy Claudius ölte meg az apját, a lovagkirályt, és meghagyta egy sötét éjszakán, hogy álljon bosszút. Nem, ez képtelenség. A szellemapa a biztos halálba küldi gyermekét, ami – a monológból látni – nem is nagyon érdekli, csak az ő ügye legyen tisztába téve. 

A lovagkirály azonban, hogy a bosszút nehezítse, hozzáteszi azért, bárhogyan is lesz, kímélje anyját… Ami először is képtelen kívánság: házaspár együtt lakozik a bűnben és a bűnhődésben… Emellett Hamlet – az anyás királyfi – mégis szét akarja szálazni ezt a krimit, ezért aztán a következő felvonások fontos kérdése: bűnrészes volt-e Gertrud a Lovagkirály megölésében? Egyáltalán: tudott-e róla, és ha igen, hogy mehetett férjhez egy gyilkoshoz? De akárhogy is volt, hogyan lehet a bosszúból Gertrúdot kikapcsolni. Ezt oldd meg egy felturbózott udvari környezetben.

Akárhogy is: a „bosszuld meg halálom” ettől kezdve a darab programja, az ötödik felvonásig tart a Szellemben való kételkedés, netán szavának igazolása, Claudius próbára tevése stb. A krimi a dráma tartóváza. Hamlet itt, az „emelt téren” a jelenet szuggesztív hatása alatt elhiszi, amit a páncélos mesél, csak pár jelenet múltán győz agyában a modern ráció: lehet, hogy a Szellem hazudott, hogy a követelés nem állja meg a helyét: próbára kell tenni. Tesztelni kell, ahogyan Hamlet Horatióval való találkozásakor is teszteli legjobb barátját – miért jöttél Helsingőrbe: temetésre vagy esküvőre? Hamlet szkepszise kezdettől fogva működik, mindenkit próbára tesz – velem, vagy ellenem vagy?    Úgy gondolom, ezért indul a darab a Szellemmel: ezt a rozsdás fazont így lehet izgalmasan bemutatni, aztán amikor másodszor is megjelenik, és csak Hamlet látja, már rendben van a dolog: ez a Herceg lelkiismeretének rémképe. 

Lássuk a másik királyt. Shakespeare sok rosszat mondat Claudiusról („vérnősző barom”, „polcról lopta el a koronát”, piás, bulizásra tréningezteti az udvart, később, a III. felvonásban a királyfi ócsárolja, anyját korholja esztelen választása miatt). Csakhogy a Szellem-jelenetben kiderül, Gertrud még a lovagkirály életében befeküdt a Lovagkirály öccsének ágyába, szerelmes lett bele. De ha annyi aljasságot hallunk felőle, akkor itt valami nem stimmel: valamit tudnia kellett ennek a Claudiusnak, ami mágnesként vonzotta ezt az asszonyt. 

Shakespeare-i dramaturgia foglyai vagyunk – ócsárolja az új királyt, de annak minden megmozdulásából árad a modern kor stratégiája, etikettje, no meg egész életvitele radikálisan más, mint az impotens lovagkirályé: éli az életét, modern politikát csinál, színes egyéniség. Gondoljunk politikai tárgyalásmódjára! Laertest kell felbiztatnia a párbaj törvénytelen megvívására. Nem ő – a király – javasolja a trükköt, addig dumál, amíg maga Laertes veti fel az ötletet, és Claudius csak aztán adja ki magát és tárja a fiú elé lapjait. Zseniális tárgyalópartner, igazi reneszánsz figura, túl azon, hogy feltehetően izgalmas fickó lehet Gertrud ágyában. 

A két király habitusa, világképe, uralmi rendje egymás ellentétei. A Szellem minden mozdulatában, mondatában lovagkirály, maga a rozsdás múlt. Claudius viszont pont az ellentéte. Amíg az a sarokban imádkozik, vagy szidolozza páncélját, addig öccse összefekszik a grófnőkkel, kívülről tudja Machiavelli tanácsait, bulizik, de penge éles esze van. Vagyis színes, életvidám fickó, hát persze, hogy Gertrud, a magára hagyott asszony beleesik. Nem menekül az új rezsim bosszújától a király karjaiba – jóval korábbról datálódik a szerelem. Gertrud egyszerűen élni akar és Claudiusnál ezt találja meg.

Szerintem itt a rejtvény megoldása is, miért kell a Szellemmel, ezzel az abszurd jelenéssel indítani a tragédiát. Másképp ezt a rozsdás figurát nem lehet közönségképesen bemutatni. Exponálja a krimi titkát, zörög még páncéljával és eltűnik – ennyi, a darab pedig belódul a krimi felbontásába, a két király rejtvényének szétszálazásába és a lehetetlen feladat próbájába.

Álarcok és filozófiák 

A Szellemmel csak a herceg találkozik, de több tanúja is van a randinak, Horatio és katonák. Nekik – némi húzódozás után – a herceg elárulja, hogy most, immár a titok tudójaként veszélybe került, egyfelől kussolni kell, másfelől – ami fontosabb – tikkesnek fogja tetetni magát. A nyílt kiállás kora letűnt és a képmutató alakoskodás (álarcok, álruhák divatja) köszöntött Shakespeare utolsó darabjaiban Európára. Amit ismét Francis Bacon jegyez fel, említett esszéinek egyikében. Három alakoskodást különböztet meg: az egyik a félrevezető, a másik a szándék teljes elhazudása, a harmadik valaki másnak a szerepét kikölcsönözni. Hamlet saját magától kölcsönöz: önreflexiója tanítja, hogy labilis személyiségét – bipoláris betegségét –álarcként is használhatja. (Például Horatiót és fegyverbarátit figyelmezteti, ezentúl néha furcsán fog viselkedni, anyjának pedig azt mondja: „én őrült nem vagyok, csak tettetésből”.) Rejtőszín.

Az „emelt téren” azt firtatják, mire való ez a szeles hadi készülődés? A koronatanácson Claudius viszont követet küld a norvég királyhoz, hogy békés úton oldják fel a viszályt, persze titokban fegyverkezik, hajókat ácsoltat. Egyszerre több vasat tart a tűzben – Machiavelli tanítvány. (Earl of Southampton udvarában A fejedelemszamizdatként forgott közkézen…) Itt egy rövid jelenetben a másik filozófiai alapirány is megemlíttetik: Wittenberg, azaz Luther forradalma. Ennek az emelt téri vitában vallásfilozófiai jelentősége van: Luther világában nincs hazajáró szellem, itt viszont a Szellem „van”, hisz ott áll Hamlet előtt, a kettő együtt adja az enigmát – mit kezdjünk vele? 

Hamlet habitusát azonban Montaigne szkepszise, halálvágya határozza meg. (A darab írása előtt már kéziratban keringett az Esszékelső kötete.) A nagymonológ tézisei Montaigne-ből származnak, mint ahogy az utolsó felvonás híres mondata is a végzetről: „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.” De e könyv olvasásáról tanúskodik az, amit a halálról, az öngyilkosságról, a gondviselésről mond: hiába, kézikönyvként forgott az írástudók körében.

Hamlet

Szenilis vénember vagy kémfőnök

Azaz: Polonius. Rejtély, hogy csak ő maradt meg a korábbi rezsimből, a régi főemberek eltűntek a süllyesztőben. Claudius két hónapos uralma alatt tisztára mosta az udvar padlóját. Miért pont ő a túlélő? Azért, mert szenilis öreg? Nem hiszem. „Úgy súgák be nekem” – mondja lányát (Ophéliát) faggatva, aki Hamlettel találkozgat. Valójában kémfőnök, hálózata van az udvarban és azon kívül. Amikor fia (Laertes) Franciaországba utazik, kémet küld utána, kifürkészni, mit csinál a gyerek. Mindenütt ott van, ahol valami titkot sejt, persze nagyokat téved – lásd a kolostor-jelenetet, amit a királynak szervez, hogy bizonyítson vele, de ahol csődöt is mond: Claudius azonnal rájön, hogy Hamlet tikkjét nem a szerelem okozza. Ettől kezdve tekinti ellenfelének a királyfit. De Shakespeare nem akarja eldönteni, hogy végül is mi Polonius igazi státusza, kémfőnök vagy vénember.

A „kizökkent idő”

Az első felvonást Hamlet híres szavai zárják: „kizökkent az idő, s ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt.” Először is a herceg rögvest általánosít: az „idő” kereke jár csálén, nem csak az ő sorsát keresztezi, amit látott-hallott. A világ lett más – és ezzel a sorok közti utalással Shakespeare anélkül, hogy észrevennénk, rögvest a darab elején „világdráma” szintjére emeli a dán királyfi történetét. 

A mondat jelen idejű: az idő „általában” ki van zökkenve. Nem a múltban, amiről a Szellem beszélt, hanem a jelenben, sőt: maga a világidő. De miért is? Mert megölték Hamlet apját? Mert Szellem jár a bástyákon? Mert anyja csalta szent férjét? Mindez együtt majdnem pszichés összeroppanásba kergeti a herceget. De ez a mondat mélyebbre ás: Hamlet szavai a felvonásvégen egy korszak végét (másik kezdetét) is jelzik. Meg az illúziót, hogy a kizökkent időt vissza lehet tolni a helyére. A cselekményfolytonosság kedvéért ebben kell bíznia, de csak sejteni lehet, hogy oda – egykori helyére – soha nem tudja visszavarázsolni a világrendet: végképp beköszöntött a képmutatás, a hátba szúrás, a csalás kora. Ezzel kell élni vagy benne megdögleni. A politika lett az ember sorsa – ez itt az újdonság, Hamlet, a filozófus erre jön rá. 

Azonnal rohanna teljesíteni a bosszú-parancsot, csak később kapcsol: álljon meg a menet, lehet, hogy a Szellem becsapott, próbára kell tenni üzenetét. No meg a bosszú sem olyan egyszerű egy jogállamban. Rá kell jönnie, hogy apuka a legképtelenebb feladatot akasztotta a nyakába. A darab rejtvénye, hogy elhiteti a nézővel, van megoldás – több felvonás igazolja, hogy Hamlet majdnem talál is egyet –, aztán kiderül, hogy a történelem erősebb gőzhenger, mint a herceg csavaros észjárása.

Rosencrantz és Guildenstern

Abszurd kettős. Goethe vette észre, hogy ez a két balfácán csak együtt tud fellépni, ketten tesznek ki egy embert – nem Stan és Panként, hanem mint groteszk sziámi ikrek. Két marha – egy ember. Honnan szedte elő a király ezt a két talpnyalót? Nyilván a kémháló dolgozott, hogy majd ők, a herceg régi barátai kiszedik a titkát. Hamlet jó haverként üdvözli őket, igaz, azonnal rálép a tyúkszemükre: „mi hozott titeket e börtönbe?” Mert Dánia börtön. Híres beszólás, a két besúgó kezét-lábát töri, hogy védje a haza becsületét. De máris itt a teszt-kérdés: „de hát nem hívattak ide?” E két stupid alakon könnyű átlátni, be is vallják, Hamlet csak röhög rajtuk, jól bealázza őket. Elővesz egy furulyát, hogy játsszanak rajta. Persze a két barom erre képtelen. Jön a tromf: azt hiszitek, rajtam könnyebb játszani, kiszedni rejtélyes viselkedésem titkát? – stb. A sziámi ikrek lenullázódnak.

Az igazi rejtvény: a király, ez a zseniális taktikus miért e két félnótást küldte rá a hercegre? Nem tudta, hogy pofára fognak esni Hamlet sziporkázó szellemével szemben? Vagy ezt a két bohócot csak Gertrud miatt, mintegy félrevezetésképp akasztotta a királyfira? 

Filosz és tömeggyilkos

Hamlet-rejtvény. Előbb kellett volna alakjának talányát, hogy ne mondjam abszurditását bemutatnom. Ő a címszereplő, a négyszáz év óta megfejthetetlen enigma. Ha most belekezdek, előbb kalapot emelek a híres Shakespeare-kutató, John Dover Wilson máig alapvető munkája előtt (What happens in Hamlet, 1935) – nem avult, utódai nem tudták lenyomni. Én is hozzá jártam iskolába. Ha most belekezdek, csak lóugrásban futok végig e figura abszurd vonásain.

Hét monológja alapján – köztük a „Lenni vagy nem lenni” csodájával – könnyen könyvelte el az irodalom az értelmiségi ősfigurájának, akinek feje tele van a kor szellemi áramlataival. Ráadásul beteg – depresszióban szenved, talán meleg is (gondoljunk Horatióval való intim viszonyára) –, szóval nem a tettek emberét látták benne. Némi joggal: Hamlet nem az a fazon, aki, ha van indoka, ráront a feladatra.

Másfelől meg karaktere mindennek ellentéte: gondoljunk arra a nemtörődöm kegyetlenségre, ahogy halálba küld öt embert, nem sokat bajmolódik sorsukon, pláne nem bántja lelkiismerete. (A lista: Polonius, Rosencrantz és Guildenstern, a király, Laertes.) Tömeggyilkos is lehetne – nem érdekli a halódó emberek sorsa. Igaz, a királyok nem szoktak alattvalóik vérére figyelni, de Hamlettől, a filozófustól mégis csak fura ez a közöny. 

Mozaik karakter – amint egy tulajdonságára rátapintasz, annak ellenkezője bukkan elő, vagy egymással ellentétes habitus-darabok látszanak vezérelni sorsát. Királyfi, de a koronatanács után nem az bántja, hogy elcsalták tőle a trónt, hanem anyja hamari házassága (s korábbi hűtlensége) fáj neki. Mintha nem érdekelné a hatalom. Csak az V. felvonásban árulja el titkát, hogy végig fájt neki Claudius csele, amivel elorozta előle a koronát. Trón-várományos herceg hatalomvágy nélkül? Abszurd figura.

Könyvek embere. Leskelődése közben Polonius is így lel rá a kerengőn: „mit olvas felséged?” Hamlet: „Szó, szó, szó.” Filosz. De mi már láttuk (az emelt téren), hogy egyik pillanatról a másikra filozófusból vadállattá tudott változni: amikor Horatius és társai nem engedik a Szellem nyomába, kardot ránt és dühöngve ordítja, hogy szellemet csinál abból, aki útjába áll. Ezek a dührohamok máskor is elkapják (lásd a kolostor jelenetet, ahol egy villanás alatt eltűnik belőle minden kedvesség, és földhöz vágja egykori szerelmét; vagy a temető-jelenetet: Ophelia hulláján birkózik Laertesszel. Voltaképp csoda, hogy egy ilyen roham nyomása alatt nem szúrja le Claudiust. (Lenne rá alkalma.)

Öngyilkossági rohamok gyötrik, melankólia – ahogy korában nevezték –, ma bipolárisnak, netán borderline-szindrómának tartanánk, tünetei pontosan leírják ezt a pszichés bántalmat. Amire persze rá is játszik, amikor kitalálja, hogy önvédelemből őrületét használja pajzsként. Van rá oka: olyan titkot tud, amiért fejét venné a király. (Voltaképp itt indul a párbaj Claudius és Hamlet között. A királyfi jól sejti, hogy a király gyanakszik rá, sejti, hogy tud valamit, élete veszélyben, egyetlen rossz szó, vagy mozdulat, és vége…)

A kirakójáték lényege mégis csak a halogatás. Legalábbis a közhelymagyarázat értelmében. Meg kéne ölni a trónbitorlót, de e rá rótt feladatot folyton csak odébb tolja – ezt mondja önmagáról, például amikor látja Fortinbras seregét vonulni (IV. felv. 4 szín) De ezt mondja a Szellem, aki csak neki jelenik meg, és mondja az értelmező közhely is. Lepontozzák: ilyen értelmiségi fazonnak nincs mit keresni a politika pragmatikus porondján. 

Ez a tézis azonban téves. Hamlet racionális figura, előbb bizonyosságot akar szerezni a Szellem szaváról. Kézre jön neki a színészek bejelentkezése, ő pedig a darabbéli darabbal eljátszatja Claudius gyilkosságát: ezzel akarja kiugratni a nyulat a bokorból. Ez a harmadik felvonás közepén esik meg, a játékosok aprólékosan eljátsszák a gyilkolást, benne elmondják Hamlet külön e célra írott strófáját is. A király egy ideig jó idegekkel tűri ezt a vádbeszédet, végül nem bírja tovább és kirohan a teremből, leleplezve magát. A „próba” sikerült, Hamlet és Horatio együtt járják a győzelmi táncot, a Szellem igazat mondott, a trónbitorló gyilkos.

Eddig tehát szó nincs döntésképtelenségről: Hamlet a két felvonás alatt a megfelelő módszert keresi a leleplezésre-bizonyításra. Nem egyszerű feladat. Kapóra jön a színészek látogatása az udvarban. Velük társalogva ugrik be az ötlet, „tandrámát” fog előadatni a királynak, mintegy tesztelve Claudiust, hogyan bírja fivére meggyilkolásának nyílt – bár színpadi – vádját elviselni. A play in playmegoldás be is jön. Annyira, hogy a herceg bizonyos lehet a Szellem szavaiban, az udvar pedig – a meghívott nézők – Hamletre gyanakodnak mint a királyt fenyegető gyilkosra. És Gertrud érintetlen marad. A győzelem félig már megérett.

Ekkor jön a tragikus bűn. Az ujjongás, a kísérlet feletti örömködés lesz Hamlet veszte. Ahelyett, hogy azonnal rátörne a magát leleplező királyra, zenészeket rendel és Horatióval ünnepel. Közben a király időt nyer, villámsebesen intézi Hamlet exportálását Angliába, a kivégzésre. 

De hogy a tragikus késlekedés még hangsúlyosabb legyen, anyjához sietve Hamlet útjában a királyt találja, amint imádkozik. Leszúrhatná. Újabb monológ: „mi lenne, ha most megölném?” – agyában a „kontra” győz, nem használja ki a leleplezés győzelmét. Itt a hübrisz, Claudius lépéselőnyhöz jut.

Eztán eltűnik a színről, hajóra viszik, ő meg teljes nyugalommal átírja a saját kivégzésére vonatkozó levelet, s Rosencrantz és Guilderstern halálát kéri az angol királytól, majd valahogy visszakalandozik Dániába. Tömeggyilkos, és a véres partinak még nincs vége. 

 

Szerető kontra anya

Gertrúdot mellékfigurának vennénk, pedig a darab egyik titkos kulcsszereplője. Hamlet hozzá kötődik (anyás), megviseli párválasztása, szeretői kalandja, egyáltalán az egész Claudius féle affér. Apját veszítve egyedüli támaszát keresi benne. Ezért a pótcselekvés: nem a királyt rohan leszúrni, hanem anyjához siet, ahol félelmetes leszámolásba kezd. A vita hevében megöli Poloniust, rá se ránt, anyját faggatja: hogy volt képes a csodás lovagkirályt elhagyva ezt a mostanit választani. A számonkérés azonban egyre eszkalálódik, szinte attól kell tartanunk, a herceg megerőszakolja anyját. A csúcsponton önmegtartóztatást kér, ne feküdjön Claudius ágyába, tekintse idegennek. 

De e veszekedésben csak a féltékenység beszél Hamletből? Szerintem itt érzékelhető a darab mögötti darab titka: Hamlet ugyan utálja Claudiust, és megveti anyja szeretői majd házastársi választását, de nem ez a lényeg. Azt akarja kiszedni az asszonyból, hogy tudott-e Claudius gyilkos szándékáról, vagy éppen cinkosa volt e terv végrehajtásában. A herceget a darab kezdetétől fogva ez a kérdés nyomasztja, istenített anyja egy gyilkos cinkosa? Az egérfogó nem adott egyértelmű választ: most ezt akarja kipréselni anyjából. A jelenet trükkje, hogy nem kérdez rá direktben. Azzal mégsem mehet neki szerelmetes anyjának, hogy azon a délutánon segítettél a csalmatok levét az öreg fülhézagába önteni. Hamlet mintegy körbelövi ezt a vádat, és talál. 

Királyné: 

„Ó, Hamlet ne beszélj,

Lelkem mélyébe fordítod szemem,

Hol több olyan folt árnya látszik, amely

Soha ki nem mén.”

De a Herceg még durvábban folytatja a vallatást, mire Gertrud:

„Ó, ne mondd tovább!

Fülembe, mint tőr hatnak szavaid;

Ne többet édes Hamlet”

III. felv. 4. szín

És még most sincs vége. Hamlet kérdése marad: képes volt ez az asszony a gyilkolásra?

E feltevésemnek nincsenek bizonyító sorai. Legfeljebb arra gondolhatok, hogy a Szellem – akit csak a herceg lát – ekkor jelenik meg, és hát ő képviseli a „kiméld anyád”parancsát. Akárhogy is, házasfelek között, ennyire összezárva az új udvarban, az lenne fura, ha Hamletben nem merülne fel a gyanú. Ez a királyné enigmája – nincs megfejtése.

Hamlet a jelenet végére megnyugszik, mint aki választ kapott: felmenti anyját. Aki most már csak abban bűnös, hogy „felejté” a király végzetes döntését, miszerint Claudius Hamletet hajóra rakja és halálba küldi. Feltételezem, Gertrud nem tud arról a levélről, amit a hajón utazó két pribék visz magával az angol királyhoz, szigorú meghagyással, hogy ölje meg a dán herceget. Ez már nem férne bele érzéki lelkébe...

                  

A rövidzárlat

Hamlet a kor legokosabb embere, olykor mégis egy-egy pillanatra beáll a rövidzárlat. A nagymonológjából visszatérve Opheliával találkozik, elsőre nem veszi észre, hogy a lány egy csapda része, aztán mikor kapcsol, vadállat lesz. Ugyanez a darab végén, a vívómeccs előtt: abszurd vakság, hogy a király által szervezett játék előtt nem vizsgálja meg a tőrök hegyét. Pedig Hamlet udvari életének alapszabálya volt eddig, hogy mindenkit, minden helyzetet teszt alá vet, semmit se hisz el próba nélkül. Laertesnél kisebb fajsúlyú figurákkal szemben is használja ezt a teszt-módszert. (Gondoljunk Rosencrantzékra…) Most, a döntő pillanatban beugrik egy rövidzárlat, és „felejti” élete legfőbb parancsát. Bejön Claudius jóslata: „amily unott nagylelkű / nem gyanít semmi cselt / a tőrök élét nem vizsgálja meg.” 

Tudom, persze hogy tudom: a meccs előtti pillanatokban Laertes bocsánatát kérte temetőbeli gorombaságáért, ezután – mondja a közhely – nem lehet gyanakodni megbékített barátjára. Tévedés: Hamlet itt élete alapszabályát szegi meg, azt az udvarban kialakított taktikáját, hogy itt mindenkit vizsgának kell alávetni. A tömeggyilkoson erőt vesz a filosz: villanásnyi, abszurd kihagyás, ami végzete lesz. Pedig a kardok válogatása során többször is lenne alkalma egy pillantást vetni a török hegyére. 

A szűz 

Ophelia. Nem idézem vissza, hogy Hamlet szerette-e, hát persze hogy szerette, a kolostorjelenetben menteni akarta kedvesét a két összecsapó hatalom vérfürdőjéből. Jelenségét szűzi, kissé butácska lányként szokás színre vinni, hogy mi történt kettejük között, szöveghomály fedi. Pedig sorsuk igazi, mély dráma. És e szűz viszi el a büntetést. Mikor betoppanva a királyhoz félig megpattant ésszel kinek-kinek virágot osztogat, a következő talányt mondja:

Ophelia: 

Holnap szent Bálint napja lesz, 

Mindjárt reggel korán

És ablakodnál, párodul, 

Ott leszek én leány.

Kelt a legény, felöltözött

Ajtót nyitott neki:

Bement a lány, de mint leány

Többé nem jött ki.”

  1. felv. 5. szín

A strófa nem is talány – célzás és rejtett magyarázat. Aztán csak a hír érkezik: Ophelia vízbefúlt. Miért? Véletlen baleset – ahogy a szöveg sejteti? Netán szerelmi bánat, a rázuhant tragédiák súlya ragadta önrontásba? Övé az igazi tragédia – kibontatlanul, Shakespeare-i módon. Pedig mindent elmond: hiába a megbomlott ész, a tétova járás, a verses ének. Nem tudom másképp értelmezni énekét, mint hogy szerelme gyümölcsét hordja magában. Szűzként képzeljük el, pedig külön dráma kettejük viszonya. Nagy volt e szerelem, talán még annál is több, mint amit Hamlet gondolhatott róla. Mit tehetett ez a szerencsétlen: apját megölték, szerelme eldobta, egyedül teng az udvarban: csak az önkéntes halál emeli tán a mennyekbe. Csodás Shakespeare-i (Arany Jánosi) sorokkal.

Egy senki a trónon

Az öreg Fortinbras fékezte fiát, amíg bírta, aztán halála után ez az ifjú elszabadult, és most – a végjátékra – ide toppan, s a sors játéka folytán ölébe hull a korona, a királyság, minden, amiért ügyetlenül verekedett. És minden, amit a „nagyok” közül egyik sem ért el. Claudius pár hónapig élvezhette a trónt. Hamletnek életébe került a bosszú, Laertest a véletlen gázolja el, Opheliát az óriás malomkövek őrlése kapja el, s rántja a mélybe. Erre jön egy mitugrász tisztecske és mindent bezsebel. 

A középszer győzelme – ahogy a nagy tragédiák végződnek Shakespeare-nél. 

Az óriások holtan hevernek a trónteremben szerte szét, s a „győztes”, ahogy a sors kancsal dobása szokta engedni, a vigyori átlag. Nem kell ide filozófia, emberi nagyság, lélek és machiavellista ravaszság. Elég a hadiszerencse és egy seregnyi jobb sorsra érdemes vitéz. 

Ez az igazi tragédia – a történelemben mindig a középszer győz. Ezt vigyük haza filozófiai tanulságképp.

ALMÁSI MIKLÓS

JEGYZET

1Arany János fordítását használom.

 

NKA csak logo egyszines

1