Lucas Hnath: Nóra 2 – Orlai Produkció

Az ismerős cím mögé biggyesztett szám nem mindig jelent jót. Én legalábbis még emlékszem arra, amikor a Cápa 2esetében a homlokunkat ráncoltuk, az ötödik „rész” tájékán már csak nevettünk, és egyáltalán: gyanakvással töltött el a sikerfilmek bármilyen folytatása. Igaz, akkoriban az esetleges sorozatfüggőségünkről is hallgatni illett. Az utóbbi egy-két évtizedben ‒ szoros összefüggésben azzal a minőségi ugrással, amely az amerikai sorozatgyártásban bekövetkezett – ez alaposan megváltozott, elvégre a Westworldöt, a Kártyavárat vagy akár a Trónok harcát már nem ciki nézni, mint anno a Dallast. És rossz tapasztalataink ellenére bizakodóbbak vagyunk a sikerfilmek folytatásaival kapcsolatban is. A színház nehezebben alkalmazkodik a trendhez; itt sorozatot készíteni nehéz (legalábbis sok munkát és a megszokott üzemmenettől való radikális eltérést igényel), ám a sikerdarabok folytatására itt is van lehetőség, csak egy leleményes író szükségeltetik hozzá, aki szívesen folytatná hajdani kollégája történetét. Az ambíciónak némiképp határt szab, ha a galád néhai szerző a dráma végén valamennyi szereplőjét legyilkolta; ez esetben legfeljebb más aspektusból lehet írni kiegészítést – ha tetszik: spin-offot – az eredetihez, de ezt már néhányan korábban is kitalálták (vö. Rosencrantz és Guildenstern halott). Szerencsére a véres tragédiák ideje legkésőbb a XIX. század második felétől leáldozott; onnantól kezdve egyre több a tragikomédia, a polgári színmű, amelyeknek hősei és antihősei nem szenderülnek tömegesen jobblétre. Sőt, a drámák végét az írók nem egyszer látszólag nyitva hagyják. Igaz, ez a látszólagos nyitott vég általában a maga módján határozottan lezárja a történetet, ám sok esetben valóban lehetőséget ad a „Mi lehet ebből x év múlva?” típusú kérdések felvetésére. És ezzel meg is teremti a folytatás lehetőségét.

Folytassa1

Bodnár Erika, Kováts Adél és Csankó Zoltán (fotó: Takács Attila)

A fiatal amerikai író, Lucas HnathIbsen Nórájában látta meg a lehetőséget, nem véletlenül, hiszen az Ibsen-dráma végén a hősnő csomagol, majd becsapja maga mögött az ajtót, és otthagyja férjét, gyermekeivel együtt. Ami ugyan frappáns lezárása a mű konfliktusának, ám az érzékenyebb lelkű olvasóban/nézőben bizonyosan felmerül a kérdés, mi lesz a magukra hagyott gyermekekkel, anya nélkül nőnek-e fel, vagy Torvald talál magának társat, s nem bánja-e meg esetleg Nóra a döntését. E kérdések persze az Ibsen-mű szempontjából teljes mértékben irrelevánsak, megválaszolásukhoz nem érdemes folytatást írni. Amiből nem következik, hogy a folytatás értelmetlen volna. Egyrészt születhet olyan mű, amely az Ibsen-darabban felmerülő, vagy éppen annak kapcsán felvetett kérdéseket gondolja tovább a nők társadalmi helyzetéről, érvényesülési lehetőségeiről. Méghozzá mai aspektusból, arra keresve a választ, mennyit és hogyan változott mára a nők helyzete a társadalomban, hogyan viszonyulunk most a tradicionális családmodellhez, az emancipációhoz, a feminizmushoz stb. Másfelől készülhet olyan dráma is, amely e kérdéseket ugyan csak felületesen érinti, de gazdag, bonyolult emberi viszonyokat, feszült konfliktusokat mutat be, újrapozícionálva az egykori történetet.

Nóra 2azonban egyik lehetőséggel sem él. Ahhoz, hogy az emancipáció, illetve a feminizmus társadalmi szerepére mai szemszögből láthassunk rá, alighanem olyan folytatást kellene írni, amely az eredeti történetnek inkább csak a motívumait tartja meg, problematikája kevéssé tapad az ábrázolt korszak (vagyis a XIX. század végi Norvégia) társadalmi-jogi normáihoz. Lucas Hnath drámájának azonban már az alapszituációja is szorosan abból indul ki. Hnath Nórája az eltelt hosszú évek alatt írónő lett, akinek művei az emancipációt, a nők függetlenségét és érvényesülését tűzték zászlajukra, nagy sikereket és nagy viharokat aratva. Műveit álnéven jelentette meg, ám egyik ellensége kinyomozta identitását és megzsarolta azzal, hogy amennyiben nem vonja vissza állításait, felfedi kilétét. Ami viszont súlyos következményekkel járhat, mivel Nóra papíron még mindig férjes asszony, önállóan még szerződéseket sem köthetne – az pedig, hogy elváltnak tüntette fel magát, bűncselekmény, amiért börtönbe is kerülhet. Nóra tehát nem azért tér haza, hogy viszontlássa családját, hanem azért, hogy a válást utólag elintézze. Ám azzal, hogy a korabeli társadalmi körülmények és a mai szemmel abszurdnak tűnő jogi környezet válnak cselekedetei fő mozgatórugójává, szinte lehetetlenné válik, hogy a történet apropóján a nők aktuális társadalmi szerepének kérdéseiről, a feminizmus gondolkodást formáló vagy éppen deformáló szerepéről gondolkozhassunk. Egyszerűen azért, mert a nők akkori kiszolgáltatottságamai szemmel európai szinten értelmezhetetlen (azt talán még a legmegátalkodottabb hímsoviniszták sem gondolják, hogy a nőnek a férje beleegyezése nélkül egy lépést sem szabad tennie), így a történet nem kínál analógiát, nem indít el asszociációs folyamatokat. Mindaz pedig, amit a nők társadalmi szerepének változásairól általánosságban elmond, közhelyes és tézisszerű. És sajnos hasonlóan közhelyes annak az emberi helyzetnek az ábrázolása is, amelyben a családját elhagyó, független egzisztenciát építő középkorú nő hazalátogatásakor mégis szembekerül érzéseivel. Annak, hogy a mű izgalmas, összetett lélektani drámává váljon, alighanem maga a dialógustechnika is a gátja. Merthogy a Nóra 2szereplői életkoruktól, nemüktől és társadalmi státuszuktól függetlenül valamennyien úgy beszélnek, mintha folyamatosan kisesszékben kellene megfogalmazniuk gondolataikat, érzelmi állapotukat. A monológok és a párbeszédek így roppant intellektuálisak ugyan, ám hasonlóképpen sterilek és életszerűtlenek. Nézve az Orlai Produkció Belvárosi Színházban látható előadását, egy idő után az volt az érzésem, hogy talán nem is volna szabad komolyan venni a dialógusokat. Hogy egy élesebb, komikus hatásokra épülő stilizáció talán segítene a szövegen; ha mélyebbé nem is, de szórakoztatóbbá és talán érdekesebbé is tenné.

Folytassa2

Kováts Adél (fotó: Takács Attila)

Sejtésemet azonban nem áll módomban ellenőrizni, hiszen a Galgóczy Judit rendezte produkció teljesen komolyan veszi a szöveget és a szituációkat. Pedig a látvány első ránézésre talán mást sejtet: Juhász Katalinjelzésszerű térelemekre építő, levegős díszlete, melynek központi elemei a megdöntött ablakok, elvben más játékmódra is lehetőséget ad. Szakács Györgyilátványosan szép, a kortársi viseletet finoman időtlenné stilizáló ruhái azonban már inkább azt az alapvetően reálszituációkból megépülő, a dialógusokat legfeljebb finoman stilizáló játékmódot szolgálják, amelyet az előadás alkalmaz. Ezt a színházi nyelvet a színészek kiválóan beszélik. Kováts Adéla megjelenő Nóra bizonytalanságát, félelmeit burkolja a nagyvilági, felvilágosult, sok tapasztalaton túl lévő nő maszkjába, hogy aztán alaposan elbizonytalanítson afelől, maszk-e az, amit annak vélünk. Amint a nő intellektuális fölénye kibontakozik, egyre határozottabb és ridegebb lesz. Az új helyzetek rendre szorongással töltik el, de amint uralni tudja azokat, egyre kevesebb látszik érzékenységéből. A legtöbb akkor, amikor immár felnőtt lányával találkozik, illetve akkor, amikor őszintén meglepődik férje viselkedésén. Kováts Adél játékának komoly erénye a rétegzettsége, amellyel nemcsak összetett, hanem kellően kiismerhetetlen figurának is láttatja a címszereplőt, és sikerül felülemelkednie az egyes mondatok, szituációk tézisszerűségén. Csankó Zoltán Torvaldja eleinte tökéletesen megfelel annak a képnek, amelyet az Ibsen-darab ismerői őriznek a kicsinyes, önző férjről, ám az alakítás fokozatosan megérezteti, hogy a férfival történt valami az elmúlt hosszú évek alatt, és most, Nóra látogatásakor valamilyen tanulságot le is von a történtekből. Bodnár Erikaszínpadi jelenlétével ad súlyt a maga módján mindkét félhez érzelmileg kötődő cseléd alakjának, László Lilipedig Emmy erősen sablonos szerepét úgy tölti meg élettel, hogy meggyőzően itatja át az anyja példájából már okult, helyét kereső lány alakját mai magatartási attitűdökkel.

A színészi alakítások szakmai ereje meggátolja, hogy az érdektelennek, sablonosnak mutatkozó történet reménytelen unalomba fulladjon, s még az idegesítően esszéisztikus dialógusokat is emészthetővé teszi. De a dráma problémáit nem fedheti el, így sem a már Ibsen által is felvetett problémákról, sem az emberi kapcsolatokról nem tud mélyebben, eredetibben beszélni. És nem győz meg arról sem, hogy Nóra története nem ért véget a becsapott ajtónál. Ehhez egy másik darab kellene – ha már mindenképpen folytatásokban gondolkodunk…

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1