„Minden este: Túl a nagy Krivánon” – Budai Nyári Színkör, 1918*

A közbiztonság romlásának dacára, a háborús nehézségek növekedésével párhuzamosan, az emberek országszerte egyre inkább a színházban találják meg a nyugalmat és a boldog békeidők régóta nélkülözött kellemes hangulatát. A színházba járók összetétele is megváltozott, és nyáron sem csak a könnyű műfajú produkciókra váltanak jegyet, a közönség kifejezetten „mindenevő” lett.1Ugyanolyan lelkesedéssel tapsol Shakespeare-nek, mint egy felhőtlen daljátéknak, vagy akár Goethe-nek. Ezért aztán Sebestyén Géza is örömest bújik vissza egyik régi, kedves szerepébe, Mephistóéba, hogy 1918. június 23-án – Beregi Oszkárral a címszerepben – előadják a Faustot.2

Ám a temesváriak bármilyen változatos és izgalmas műsort állítottak is össze az egyetlen fővárosi nyári repertoárszínház számára, idén egy ősbemutató elképesztő méretű sikere váratlanul teljes újratervezést parancsol, és egyszeriben en-suite rendszerűvé változtatja a Budai Színkört is. A hatalmas plakátokon ez áll: Minden este: Túl a nagy Krivánon.

doku1

A Budai Nyári Színkör 

A néhol kissé népszínműves ízű, szatirikus felhangokkal megspékelt operett zeneszerzője és írója egy személyben Farkas Imre, aki Az iglói diákokkal már országos sikert aratott. Farkas 1918. július végén így harangozza be legújabb zenés színpadi alkotását:

„Hajdanában réges régen a napsugaras béke idejében jóismerősünk volt a drótostót, az üveges tót, szóval: az a nagykalapú, bocskoros atyafi, akinek tenorja megrezegtette a falusi, kisvárosi házak ablakait s akinek a tüszőjébe rendszerint ott rejlett egy hat lyukra szabott, szennyes kis furulya és ebben a furulyában szomorú, egyhangú melódiák valának. Most már eltűnt a tót vándor, a magyar vidékek e kedves ösmerőse, akit be nem soroztak, az künnrekedt Amerikában. 

Egy ilyen Amerikába szakadt öreg tótról szól az én dalos játékom, Baratye Jánosról, meg a gyerekeiről: Ancsuráról és a kis Janóról, akik Harikócról, Szepesmegyéből, a nagy Kriván alól egyenesen a newyorki jacht-klubba kerülnek, az amerikai milliárdosok társaságába. Hogy mi módon, hogyan, azt nem árulom el, mert ezen az ötleten fordul meg a darab. De annyit jelezhetek, hogy az Ancsura leány szive nem szabad, van már választottja egy Kis Pista nevű kassai illetőségű legény személyében, akihez a milliárdosok dacára hű marad. Bizony ez abszurdum, de azért nótás játék, hogy abszurdum legyen. Viszont ez a miliő alkalmas arra, hogy tót nótákat, magyar dalokat, sőt keringőket és amerikai izű muzsikát plántáljunk belé. Hogy ez milyen módon sikerült: kiderül a premierkor. 

Azt már tapasztaltam, hogy a legbizonytalanabb valami a világon: a szinpad. Dalok, amelyektől sokat várunk, hatástalanul hangzanak el, ötletek, tréfák, amelyeket kitűnőknek ítélünk, egyáltalán nem válnak be, viszont meglepetésszerűen, váratlanul hat egv-egy ötlet, egy fordulat, amelyről magunk se tudtuk, hogy ötlet, vagy fordulat. Szóval itt nem lehet: »tutira menni«, mert éppen az esik le a hetedik égből, aki bizonyosra veszi a sikert. Az én kis darabomnál csak egy bizonyos: olyan szeretettel, olyan barátságos megértéssel készül rá a buda‒temesvári szinház kitűnő együttese, hogy az szinte megható. És ‒ akár hiszik, akár nem ‒ nemcsak mint szerző, hanem mint magánember is lelkemből kivánom ennek a kitűnő gárdának s az én régi jó barátomnak, Sebestyén Gézának is, lelkes munkájuk gyümölcsét: a sikert.”4

Hogy a „lányok költőjének” is nevezett Farkas Imre, aki délelőttönként mint miniszteri titkár dolgozik épp a mostanság leginkább foglalkoztatott honvédelmi minisztériumban, délután a „Pesti Napló” munkatársaként az ifjú lányok részére nyitott rovat szerkesztője és írója, a fennmaradó időben pedig dalszövegeket és egész estét betöltő operetteket ír és komponál egyszerre, mikor juthat levegőhöz, hogy elrebegjen egy-két imát, azt nem tudom, de hogy az Égieknél a kívánsága meghallgattatott, azt a Túl a nagy Krivánonrendkívüli fogadtatása bizonyítja. A főpróbán bevallotta, hogy nevezett daljátéka írását 1917 őszén kezdte el. „Eredetileg nem akartam folytatni, mert a mai nagy termelés mellett nem láttam biztosítottnak, hogy előadásra kerülhetnék. Ekkor ismerkedett meg a készülő darabbal Sebestyén Géza és az ő baráti ösztökélésének köszönhettem, hogy az idén kora tavasszal mégis csak befejeztem operettemet. Az előadás egészen boldoggá tesz. A művésznők, művészek kitűnőek, az egésznek, menete bámulatosan folyamatos, a rendezés pedig elsőrendű. Általában nagyon sok háIával tartozom Tihanyi Vilmosnak, aki fáradságot nem ismerve, vitte színpadra művemet.”5

Idézzük fel a zenés vígjáték bájos librettójának meséjét a Színházi Élet tematikus száma alapján! A történet tehát az az idő tájt színházon kívül, egész más szempontból sokat emlegetett Felvidékre, a Szepességbe kalauzol, és ily módon a másik gyakran szóban forgó kontinensre, Amerikába is „kiugorhatunk”, mivel „a mi tótjaink között alig van olyan, aki a béke gyönyörű éveiben meg ne fordult volna az Újvilágban és jóformán nem is ember a tótok között, aki ne tudna a Yankeek nyelvén beszélni. Egy ilyen Amerikát megjárt magyarországi tót és a családja körül forog a szövevényes operettmese, amely Farkas Imre kitűnő szinpadi érzékéről és ötletes invenciójáról tesz újabb tanúságot. Ez a főhős Baratye Janó, aki a sors különös szeszélyéből és spleenes amerikaiak vidám tréfájából egyszerre milliomossá lesz. Hogy miképpen, azt mondja el az első felvonás, mely érdekes expozicióban állitja be az egész bonyodalmat.” ‒ írja Incze Sándor a Színházi Élet „Kriván számában”, majd így folytatja: „Van ugyanis New-York városában egy Cheeswick nevü milliárdos, akinek leányát, a szép Enát egy Archibald nevű vagyonos amerikai szeretné feleségül venni. Csakhogy az amerikai lányok között is sok olyan van, aki úgy gondolkozik, mint ahogyan nem egy versében megirta Farkas Imre: csak ahhoz akarnak férjhez menni, akit szeretnek. Hát ilyen önfejű kislány Cheeswick uram szépséges Enája is. Belehabarodott valami Szomolnoki Gábor nevű derék magyar emberbe, aki bizony sokkal jobban tetszik neki, mint tiz Archibald. Viszont – ez a legszebb költői igazságszolgáltatás – a vőlegényjelöltnek sincs nagyon rendben a szénája. Archibald úr ugyanis szerelmes, ami magában véve nem volna baj egy leendő vőlegénynél, csakhogy nem a jövendőbeli menyasszonyba szerelmes, hanem Miss Clarisse-ba, egy szép ifjú szinésznőbe, ami azután egészen nagy baj. A milliárdos azonban mindezzel nem törődik. Szerinte a sziv egy vörös húscafat, ami csak arra jó, hogy az életműködést rendben tartsa, egyébként azonban a házassághoz, boldogsághoz, semmi köze nincs. Csak egy dolog van, ami boldogít: a pénz. Archibald ‒ nem hiába szerelmes ‒ nem osztja ezt a nézetet és hevesen kikel a szíveket is leigázó kapitalizmus ellen. 

Mit tesz két Yankee, ha ellentétes véleményük van? Fogadnak. All right! Cheeswick uram is fogad reménybeli vejével és elhatározza, hogy szemléltető módon mutatja meg, hogy igenis a pénz boldogit. Az elegáns Yacht Club teraszán ülnek éppen, hátuk mögött van a kikötő színes, mozgalmas képe. Cheeswick úrban gyorsan megfogamzik a fogadás módja: a legelső kivándorló hajó tizenharmadik utasát milliomossá teszik és ellátják minden jóval. Az lesz aztán a boldog ember! ‒ örül ötletének a milliárdos. Szerencsétlen flótás ‒ gondolja magában Archibald.”6A tizenharmadik utas Baratye Janó, Szepes-Harikócról, aki a gyermekeivel épp a kivándorlók hajójára szállna. A rengeteg pénz megteszi ugyan szokásos hatását a jámbor tót atyafira, de a fogadás ezzel még nem dőlt el. A második felvonás a nagy óceánjáró gőzös tánctermében játszódik. Bár az öreg meg az ifjabb Baratye Janó a váratlan nagy szerencse következtében továbbra is eszméletlenül boldog, de Ancsurát a sok pénz sem tudja felvidítani. Nagyon szerelmes Kis Pistába, aki szintén hazafelé készül Amerikából, és a hajón összehozza őket a véletlen. Ám Cheeswick és Archibald résen vannak és nem engedik, hogy megtörténjen az, aminek normálisan a fináléban meg kell történnie. Archibald tehát udvarolni kezd Ancsurának, Pistával pedig Ena kacérkodik. A felvidéki szerelmesek erre persze féltékenykednek és végtelenül boldogtalanok, Cheeswick már-már azt is hiszi, hogy elveszti a fogadást. A harmadik felvonásban azonban otthon, Szepes-Harikócon találjuk a Baratye-családot, ahová Cheeswick egész társaságával követi őket. Természetesen minden jóra fordul, kiderül a rengeteg félreértés: Ancsura a leghűségesebb leány, aki valaha túl a nagy Krivánon született, Pista pedig épp olyan szerelmes belé, mint annak előtte. A nagy lángolás annyira meghatja Cheeswicket, hogy már ő sem bánja a fogadás elvesztését, áldását adja mindhárom párra. Megint kiderül tehát, hogy a pénz bizony nem elég a boldogsághoz. A kedves történetet ráadásul szellemes, ritmusosan rímes, gördülékeny dalszövegek, finom melódiák, amerikai stílusú számok, lágy dallamú keringők és érzelmes, romantikus szólók, duettek stb. teszik még színesebbé. 

1918 augusztusában alighanem mindenki boldogabb lett  a Túl a nagy Krivánon negyedik előadásán a Horváth-kertben. A Tabán e nevezetes építménye,  ahol a zöldre festett faépület áll, 1789-ben került Horváth Zsigmond udvari tanácsos birtokába, aki az Ördögárok öntözte földdarabot citrom- és narancsfákkal ültette be. Az Alagút megépülése kettéhasította a birtokot, így a déli felét Buda városa megvette, és 1862-ben közparkká nyilvánította.7Huber Ignácz azonban – Szentgyörgyi Horváth József és Antal tulajdonosoktól bérelvén a kertjüket – már húsz évvel korábban, 1842 őszén megkezdte a Nyári Színkör építését, mégpedig Ságody József királyi országos építkezési tisztviselő, építészmérnök tervei alapján, aki az építkezést is vezette. Az 1200 férőhelyes „aréna” látszólag a korabeli nyári színkörök sémáját követi a timpanonos bejárathoz csatolt előcsarnokkal, a köralaprajzú nézőtérrel valamint a színpad és a hozzátartozó zsinórpadlás magastetős épületével. A homlokzat nem volt különösebben dekoratív, mindazonáltal követte a klasszicista színházépítészet már-már közhelyszerű megoldásait: másfél emelet magasságú dór pilaszterek, amelyek között emeletnyi magas üvegablakok nyílnak, s ezek bevilágítják a földszinti zsöllyék előterét. A nézőtér természetes világítását a tető alatti szalagablakok biztosították. Az épület külső burkolatát a fa adta: az oldalfalakon világos deszkaborítás volt látható, a tetőn pedig fazsindelyfedés.8

 

doku2

A volt Budai Színkör ma (fotó: Darvay Nagy Adrienne)

1843-tól az elsöprő mértékben németajkú budai lakosság igényeinek megfelelve, csak német társulatok játszottak benne, utóbb felváltva magyarokkal, akik idejártak megbukni – egészen addig, amíg Krecsányi Ignác kezébe nem vette az irányítást. Viszont ezt megelőzően is történt itt érdekes magyar színházi kísérlet. 

A színkör egyik különlegessége volt, hogy a színpad hátsó falát meg lehetett nyitni a Tabán felé, így nem csupán a játéktér nőtt, hanem a valós, természetes környezet adhatta a színteret. Nos, ezt a lehetőséget használta ki az első igazi magyar színházi rendező, Molnár György is, amikor a kiegyezés után egy évvel, a negyvennyolcas forradalom 20. évfordulóján szuperprodukciót vitt itt színre. A Bem hadjáratának bemutatója 1868. augusztus 24-én volt a „Budai Arénában”. A színpad hátterének megnyílásával az akkor még fás, gyümölcskertes környék egészen a Gellérthegyig egy óriási színpaddá változhatott, s így, a félkerületnyi szabadteret ötletesen kihasználva, Molnár egy olyan gigantikus látványosságot produkált – beleértve a harcokkal járó fény- és hanghatások reprodukálását s a tömegek hatásos mozgatását –, hogy a hatalmas siker eredményeként a vidéki közönséget különvonatok szállították a fővárosba színházat nézni.9Hogy igazából milyen lehetett ennek a nagyszabású alternatív színházi kísérletnek a hangulata, azt elképzelhetjük az egyik résztvevő színész emlékei alapján, akinek „Bem apó” a magánéletében is fordulatot hozott. Hiszen Kassai Vidor ekkor, a próbák során ismerte meg feleségét, a 18 éves Jászai Marit, akinek tizenegy napos színköri ismeretség után kérte meg a kezét, majd az újdonsült ifjú házaspár együtt szerződött Kolozsvárra.

„Molnár nagy magyar volt. 1868 nyarán a budai krisztinavárosi színkörben a Bem apódarabot Molnár erősen reklamírozta. Délutánonkint a Szent Gellérthegy Budára néző oldaláról mozsárágyúkat (tarackot) sütögettetett. Úgy durrogtatott, hogy a Várból futár jött megtudakolni, miféle lövöldözések azok. Molnár csak úgy hízott! Nagy kedve telt az ilyesmikben, szerette a politikai, kivált a negyvennyolcas színezetű tüntetéseket.

Az előadásra összegyűjtötte mindazokat az életben lévő negyvennyolcas honvédeket, akik csak vállalkoztak, s napidíj mellett szerepeltette őket. Érdekes volt látni, hogy a színpadi 1848 is mennyire megvillogtatta szemeiket s mily hősies lelkesedéssel rohantak be a színkör tágas udvaráról a nyitott színpadra, melynek hátterét a Gellért-hegy képezte, a színpad elején pedig sodrony volt átvezetve; de még így is majd belerohantak a zenekarba. Szóval: ágyúztunk, ropogtunk, puffogtunk, trombitáltunk, ordítottunk, egészen fölkavartuk a Krisztinaváros csöndes svábjait, amikor bevettük Szebent.”10

Ötven évvel később, a Fővárosi Nyári Színház előtt gyülekező közönség között nem hiszem, hogy sok olyan néző akadt volna, aki vevő a harcias látványosságra, szemkápráztató pirotechnikai bravúrra a színpadon is. Hisz a közönség épp a valóságos harci készületek, a frontok és a fokozódó nyomor borzalmai, az ágyúszó, torkolattűz stb. hatása elől menekült a színház néhány órás nyugalmat nyújtó menedékébe; a művészetbe, szórakozásba, kikapcsolódásba a háború következményei elől, amely egész életüket, a biztonságérzetüket, a remélt jólétet, a kiegyezés óta eltelt, viszonylagos „boldog békeidő” nagyszerű eredményeit, a minden területen megmutatkozó bámulatos fejlődés folytatását szüntette meg durván, egy csapásra – és beláthatatlan időre… Legfeljebb az a néhány, stílustalanságával még a tömegből is kirívó újgazdag rajongott volna ezért is, akik éppen a háborúban szedték meg magukat. Akiket nemzetközileg megvetettek, akiket Párizsban naponta legalább négy színházban és a legtöbb orfeumban kipellengéreztek a jelenlétükben, csakhogy ők ezen is csak szórakoztak, nem vették magukra. Akik már Hollandiában megkapták a csúfnevüket: óvéer-nek hívják őket, az „Orlog Winner” (háborús nyerészkedő) rövidítéséből. Aki Budapesten ugyanúgy röhögött a rovására elsütött poénokon, mint Párizsban. Tudniillik az, aki a „rossz nyelvek szerint” a pesti színház földszinti páholyában uborkát eszik, ugyanaz a „parvenü”, aki a franciák szerint a kutyáját beviszi a páholyba. Aki nem mint ember zavaró, hanem mint jelenség. Akiről Molnár Ferenc értekezik a Színházi Élet Évkönyvében Az új gazdagok és a színház címmel; a szellemes író jól ismert humorába ezúttal a sokat látott haditudósító szörnyű élményei okán a megszokottnál több keserűség fanyarul: 

„A hirtelen meggazdagodás ekkora vihara még sohse zúgott végig a világon. Ezért hat reánk főként tömeghelyeken, színházban, lóversenyen, kávéházban, korzón. És ezért marad meg közönségnek a színház számára, színpadi téma nemigen lesz belőle, bármily hévvel is húzzák rá a párizsi írók a régi, elcsépelt parvenü-humor jelmezét. Megmarad tömegjelenségnek, a szociális tudományok és a publicisztika számára. A színpadnak nem sok baja lesz vele. Inkább a nézőtér fog vele kínlódni, a megjegyzéseivel, az uborkájával, a kutyájával, az orrunk elől dupla pénzen elkaparíntott páholyával, neveletlenségével, ordináré érdeklődésével, műveletlen mohóságával, mindig rossz percben kiböffenő nevetésével, szerény érdeklődésével a darab végén, hogy vége van-e már, jövésével, menésével, ülésével, állásával, az egész furcsa, izgatott, sokszor felháborító, sokszor nevetséges tömegéletével. Mint egyén nem mutat új vonást. (…) Fájdalmasan érdekesebb nála az »új szegény«, akiről ebben a világlármában oly keveset hallani.”11

Ami azt illeti, 1918 augusztusában sem róluk, az egyre inkább elszegényedőkről gyűlt össze színházat nézni aTúl a nagy Krivánonközönsége, hanem bizony holmi „új gazdagok” kedvéért, csakhogy ezek a furcsa milliomosok a legkevésbé sem a háború vérszívói voltak.

Az igazgatói páholy mellől, ahol minden este az állandósult siker miatt elégedett Sebestyén Géza, a rokonszenves színész-direktor ült ragyogó arccal, jó volt a rálátás 
a közönségre is, s szemtanúk szerint 1918 nyarán a Budai Színkör szezonális divatja: a zsúfolt nézőtéren rengeteg fehér blúz. Minden nő fehér blúzt viselt, a földszinti sorok szinte világítottak: megannyi fehér gyöngyfüzér szorosan egymás mellett.12

Végre kialszik a nagy csillár. Barna Izsó karnagy úr végzett a nyitánnyal. Fellibben a függöny. Ez itt New-York, a jacht-klub. „Elegáns terasz, kényelmes szalmaszékek, asztalok. Háttérben a tenger, a terasz hátterében lépcső vezet fel a klubhelyiséghez. Jobbra és balra ajtó. Hat-nyolc egyformán maszkírozott inas. Ugyanúgy öltözve, kezükben poroló, mellyel komikus fegyver forgatást perszifláló mozgást végeznek.”Híven a szerzői utasításhoz, az „Inasok kara” olyan katonás, hogy azonnal megértjük, Farkas Imre miért dolgozik a honvédelmi minisztériumban.A Huszár Károly által játszott ál-lakáj Szomolnoki Gábor, meg az Amerikába muzsikálni érkező magyar cigányok jelenete pedig annyira „magyar-toposzosan” naiv, hogy az is érthetővé válik, a szerzőre a Pesti Naplószerkesztőségében miért a fiatal lányok rovatát bízták. Bár a tótok és a parvenük karikírozása inkább egy XIX. századi magyar népszínműbe illenék, de a finoman antikapitalista operett tematikája már ízig-vérig aktuális nálunk, a háborús kataklizmában lerongyolódott Kelet-Közép-Európában. A színpadon két amerikai milliárdos arról vitatkozik: boldogít-e a pénz. Az egyik, Mr. Cheeswick (Ujj Károly) azt mondja, igen, míg a másik, Archibald (Vajda Frigyes) ezt vitatja, s állítja, hogy nem. Cheeswick lánya – főként Papp Manci üde és temperamentumos játékában abszolút hihető – írja a korabeli ítész –, Archibald pártján van. (Apu millióival persze Enának ez nem is lehet nehéz.) Archibald választottja, az elragadó színésznő, Miss Clarisse, azaz Pataki Vilma pedig csak azt nem érti, hogy a milliomosok mitől tudnak úgy elkámpicsorodni. Szóval: a férfiak „fogadnak és elhatározzák, aki tizenharmadiknak száll le a kivándorlóhajóról, azt megteszik kisérleti nyúlnak, elhalmozzák pénzzel, kinccsel, majd elválik, boldog lesz-é? Kiköt a kivándorlóhajó, utasai a színen mennek keresztül. A két szinész, de a közönség is számol. Egy…, kettő…, három.., négy... öt…”13

Az első kivándorló egy munkás: zubbonyban, markáns arc, bajusz, sapka a kezében, kis koffer, kalapács. A második kivándorló elegáns cilinderes úr, kis bőrönddel. Azután két fiatal és egy idősebb magyar, csizmásan, pörge kalappal a fején. A hatodik és hetedik megint munkás. A nyolcadik és a kilencedik magyar asszony batyuval a hátán, gyerekkel, akit kézen fogva vezet. A tízedik egy kikent-kifent ficsúr. A következő egy bankszolga, ez az ingén és a sapkáján látszik, banktáskával érkezik. Majd egy fiatal asszony, könnyű ruhában, papírba tekert csomaggal.14És…

Hoppá, itt valami nem stimmel… A tizenharmadik is egy kórista! A milliárdosok gyorsan rámondják: „tizenkettő” – immár másodszor, a publikum pedig észreveszi a malőrt, tehát nevet. Sebestyén megremeg és bosszúsan suttogja: „Elszámították magukat, egy kóristával több állt sorba. Rossz ómen, valami történni fog.” És sajnos, igaza lett. Ezen az estén tizennegyedikként lépett színre a Baratye család: Tamás Benő mint öreg Janó, Fülöp Sándor mint az ifjabb és Ancsura szerepében a mindig temperamentumos, bűbájos Lakatos Ilonka. De a különben tűzről pattant művésznő mintha most rettenetesen fáradt lenne, vagy nem volna magánál! Alig hallani a hangját, ahogy a belépőjét énekli, szinte vonszolja magát a táncra. Partnerei valósággal támogatják. Úristen, hát mi történhetett szegénnyel?!...

Gyorsan menjünk hátra a direktorral, a rendezővel és a Színházi Élettudósítójával együtt! Mire felérünk a színpadhoz, éppen vége az első felvonásnak és lemegy a függöny. Színészek szaladnak elénk: 

– Lakatos rosszul lett!

Az öltözőben egy széken, kétségbeesetten ül a művésznő. A láztól még a sminken keresztül is izzik az arca és kék szeméből potyognak a könnyek. Szégyelli, hogy ilyen rettentő nyomorultul van. A direktor kérdésére, hogy tud-e tovább játszani, igyekszik rávágni, hogy „tudok”, de már alig hallani elhaló hangját.

„A húga feldúlva magyarázza:

– Már két napja beteg. Spanyol betegsége van. Kértem, ne játsszék, nem lehet vele bírni. Le kellett volna feküdnie. 

És már sír, simogatja a nővére meztelen karját, aztán szalad orvosért!

Lakatos szinte aléltan dől hátra a széken. Az egész szinpad mintha megőrült volna az öltöző ajtaja előtt. Tihanyi rohan föl, alá. A színészek ott tömörülnek az öltöző ajtaja előtt. Tihanyi rohan föl, alá. intézkedik, kiabál, könyörög, maga se tudja kinek, mit, miért. A direktor odafordul Papp Mancihoz:

– Be mernél ugrani?

A fiatal művésznő pillanatig gondolkozik, aztán a legnagyobb elhatározással, elszánva magát mindenre, kijelenti: 

– Be.

– A te szerepedbe Jósika ugorjék be. — intézkedik Sebestyén. 

 – Ruhám sincs!– kiáltja a szép Mici. 

Szaladjon valaki Jósika lakására fehér ruháért! Gyorsan, gyorsan

Sebestyén Dódi, a direktor öccse rohan. Alig pár perc, már jön vissza, kezében fehér csipkeruha libben, hóna alatt fehér cipők és harisnyák. ” 

Lakatost pedig átöltöztetik, beburkolják valami köpenybe. A félájult színésznő sírva borul rá az újságíró Lukács Gyulára, az majdnem a karjában viszi haza a nagybeteget, aki szerencsére szintén a színház mellett lakik. Mire Lukács visszaér, Sebestyén direktor épp a függöny előtt áll: most jelenti be a szerepváltozást. Egy hatalmas izgalom az egész színpad. „Papp Manci a Lakatos kosztümjében áll az ügyelő asztalkája előtt és lázas sietséggel olvassa szerepét. Minden pillanatban felsóhajt: 

— Istenkém, mi lesz? Segits meg drága jó Istenkém!– összeteszi két kezét, valóban imádkozik. A partnerei biztatják: 

– Ne félj, nem lesz semmi baj. A súgónak már szóltunk. Mi is segítünk. A dalokat úgyis tudod. Ne félj. 

Már nem is fél. Szivére szorítja még a kezét, aztán megrázkódik, hirtelen fölzeng és föllángol, a szemében nagy elhatározások, egy energikus gesztus még, aztán majdnem vidáman mondja: 

– Majd csak meglesz! 

És tanulja tovább szerepét. Micsoda hős ez a fiatal leány, a legnagyobb bátorság, amit tesz, mindent kockáztat, de megmenti az előadást. 

Tamás Benő, a kitűnő táncos komikus kérdi: 

– Nem lenne jó valami humoros rögtönzés? 

– De igen– válaszolja a szerkesztő. – Amikor Papp Manci színpadra lép. meglepetve kiáltson föl: »Lányom, lányom, de lesoványodtál egy félóra alatt! « 

Papp Manci ugyanis sokkal soványabb, mint Lakatos. 

Jósika Mici Ujj Kálmánnak, Vajdának és Pataki Vilmának könyörög: 

– Vigyetek a táncnál. A szöveget tudom. 

– Kezdjük!— kiáltja a rendező. 

Papp Manci pillanatra megdermed, a szerep kihull a kezéből. 

– Csókolja meg a tűzoltót!— kiált rá a bennfentes újságíró. – Kabala, talán ez még segit! 

Szinte ráugrik a mitsem sejtő tűzoltóra, nyakába csimpaszkodik és megcsókolja. Az hátratántorodik, de aztán gondosan megtörli bajuszát és interpellál: 

– Szerkesztő úr! A kabala szerint csak egy csók kell?

– Csak egy.

– Baj.

Papp Manci fölkacag. A kabala legalább is visszaadta jó kedvét. 

– Színpadra!— kiáltja Tihanyi. 

A művésznő a közönség elé lép. Taps. A Kiss Pistát alakító Medgyaszay Jenővel van egy duettje. Kihallani a kulisszák mögé, amint a kedves Medgyaszay félig súgva mondja neki, mit csináljon: 

– Fordulj meg! Most nézz rám! Lassan menj ki! Ajtóból nézz vissza. Fájdalmasan!

Papp Manci szinte kiesik a színpadról: 

– Milyen voltam? Elég jól megy?

– Nagyszerűen!” 

Mindenki gratulál, a kezét szorongatják, egy cvikkeres budai szerkesztő meg is csókolja a kezét. Aztán megy vissza a színpadra. Tamás Benő elsüti a rögtönzést. A publikum hangosan nevet. Taps. A rögtönzés szerzője, Lukács Gyula büszke, Sebestyénnel meg nem lehet bírni: ugrál, táncol, énekel, meg van mentve az előadás! 

Még másnapra le kell adni a rövid kommünikét:

„BUDAI SZÍNKÖR. A Túl a nagy Krivánon tegnap esti előadásán Lakatos Ilonka rosszul lett. Az első felvonást végigjátszotta, a másodikban azonban át kellett adnia szerepét Papp Mancinak. Papp Manci szerepébe Jósika Mici ugrott be. A szerepváltozást Sebestyén Géza igazgató jelentette be a közönségnek.”15

Temesváron a mind sötétebben látó Berkeszi tanár úr napló-bejegyzésének komor tartalma sajnos nem kecsegtet semmi biztatóval: „A kétségbeejtő napokban még az iszonyatos »spanyol nátha« néven nevezett járványos betegség, vagyis inkább egy igen veszedelmes fertőző betegség is pusztít az egész országban. Városunkban vagy tízezren kapták már meg, igaz ugyan, hogy legtöbb beteg kiállja a bajt, mégis sokan pusztulnak el benne, mert a 39-40 fokos lázzal járó betegségnek torokgyík, vérhas, tüdőlob, mellhártyagyulladás, sőt tífusz is a követője. Már vagy 100 halottja van a betegségnek Temesváron.             

Lelki depresszió, pestisszerű járvány, roppant drágaság, kerülése minden társaságnak, bomladozása a régi rendnek; ezek jellemzik a mai napjainkat. Lesz-e mindebből kibontakozás? Fakad-e új élet, éspedig jobb az eddiginél a ma még kibontakozásban levő csírákból? Élünk-e még jobb és szebb napokat is, vagy mi, öregek, a régi ideális, hazafias felfogásunkkal már megértünk arra, hogy eltűnjünk a színpadról?! A római klasszikus szavai jutnak eszembe: »Et veteres migrate Coloni.« (’És költözzetek el, régi lakosok!’ – Vergilius: 9. Ecloga-ból)”16

Lakatos Ilonka – hála Istennek! – teljesen felgyógyult, és ismét Ancsurát játssza! Álljon itt a Színházi Élet néhány sora, amely közvetlenül a premier után jelent meg:

„Teljes elismerés jár ki a színháznak is az újdonság előadásáért. Sebestyén Géza igazgató, aki körültekintő gonddal állitja össze tetterős társulatának munkarendjét, legjobb erőit foglalkoztatja az új magyar operettben, amely abban is elüt a sablontól, hogy három primadonnának is juttat szerepet. Cheeswick Enát a szép Papp Manci játssza üde temperamentummal, kedvesen és ötletesen, Clarisse, a szinésznő szerepében Pataki Vilmának van megérdemelt sikere, Ancsura alakját pedig Lakatos Ilonka eleveníti meg nagyon finoman. A humorról Ujj Kálmán és Tamás Benő gondoskodnak bőségesen. Az előbbi Mr. Cheeswicket játssza, utóbbi Baratye Janót személyesíti. Vajda Alfréd elegáns Archibald, Huszár Károly és Medgyaszay Jenő pedig a két magyar amoroso szerepében érvényesiti finom játékát és csengő hangját. 

A rendezéssel és betanítással érdemes munkát végzett Tihanyi Vilmos, a zenekar élén pedig Barna Izsó sokszor bevált pálcája leng. Végh István tervezte a diszleteket, amelyek ízlésük és finomságuk által a budai színház nivóemelkedését mutatják. Tény az, hogy a »Túl a nagy Krivánon” meghozta Sebestyén Gézának a nagy nyári slágert.«17

A budai idény végén, hogy senki ne maradjon ki, aki látni szeretné Farkas Imre operettjét, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel Sebestyén Géza, az en-suite rendszer bevezetése után még egy „reformra” szánta el magát. A temesvári szezont, amelyet október 4-én az Egy férj, aki mindent tuddal nyit meg a társulat, a »Túl a nagy Krivánon« 100. előadása felé közeledő budai sikerszériája nem befolyásolhatja, ezért a direktor az őszi folytatást a fővárosban egy új együttes betanulásában biztosítja. A temesváriak közül csak a két kedves tót, vagyis a Baratye papa és fia, Tamás Benő és Fülöp Sándor, továbbá az Archibaldot megszemélyesítő Vajda Frigyes marad még egy ideig Budán. Ancsurát Somogyi Nusi veszi át a most már makkegészséges Lakatos Ilonkától; Papp Manci szerepét, Enát Várhalmy Irén játssza itt tovább; Mr. Cheswicket Kállay Gyula, aki Pozsonyból szerződött a társulathoz. A színésznő Miss Clarisse – eredetileg: Pataky Vilma – szerepében Flatt Margit, Flatt énekmesternő leánya debütál. Szomolnoki Gábort Gál Béla, Kiss Pistát Vidor Dezső alakítja tovább, mindketten a harctérről kerültek vissza a színpadra.18

*

„Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak Nemzetgyűlése, amelybe meghatalmazott képviselőik 1918. november 18 (december 1-én) Gyulafehérvárott összegyűltek, kimondja ezeknek a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A Nemzetgyűlés különösen kimondja a román Nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna folyók által határolt Bánságra”19.

Temesvár immár Romániához tartozik. Az itteni közönség viszont továbbra is nagyon elégedett Sebestyénékkel. Ellenben 1918 decemberétől az impériumváltással együtt járó, az önkényuralmi időket felelevenítő rendelkezések sora – mint például olyan, a színpadról érthetetlenül leparancsolt darabok, amilyen a Túl a nagy Krivánon, a Nebántsvirágvagy a Cigánybáró, a nemzeti színek, a magyar viselet, magyar tánc és a népszínművek betiltása – borzasztóan megnehezítik a színház életét. Ezeket ráadásul keserű tréfába illő helyi katonai önkényeskedések is tetézik. Például Molnár Ferenc Üvegcipőcímű darabját azért nem engedélyezik Temesvárt, mert a darabban Popovicsnak hívják a Házmestert, erre szöveg is van, és a főcenzor vezetékneve szintén Popovici! Mindezek ellenére, Sebestyén az 1920/21-es évadra is szép műsort hirdet (klasszikus operák mellett Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Harsányi Zsolt műveit jelezte). Octavian Goga, a román kultuszminiszter ugyanis 1921 szeptemberéig hosszabbította meg a játszási engedélyeket. Azonban 1920. november 2-án újra leég a temesvári színház, ezért Sebestyén a tűz után majdnem a teljes társulattal együtt Magyarországra repatriál. 

Feltételezem, amikor Ráskai Ferenc – önös érdekből is, hiszen egyetlen nyári repertoárszínházként az ő Hivatalnoklány, illetve Budai ház című darabjait sem tudták a Horváth-kertben állandóan játszani – a Túl a nagy Krivánonen-suite sikerén felbuzdulva nyomatékosan felvetette, hogy minél előbb legyen külön társulata Temesvárnak és Budának is,20nem erre a megoldásra gondolt. A Trianoni békeszerződés értelmében tudniillik Temesvár színigazgatóját a Krisztinavárosi Színkörtől is megfosztják, hisz Budapest már „külföldön” van. Sebestyénék azonban ott folytathatják majd a munkát. 

Ettől kezdve mintegy harminchárom évre gyakorlatilag megszűnik az állandó magyar hivatásos színjátszás a romániai Bánság fővárosában. 

DARVAY NAGY ADRIENNE

*(A fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében az NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.) 

JEGYZETEK

1Lásd: A Színházi Élet Évkönyve: MŰVÉSZETI ALMANACH 1919, szerkeszti: Incze Sándor, s benne erről különösen: Ruttkay György: A nagy szezón(7‒10 .pp) és Relle Pál: Háborús színház, háborús közönség(10‒13. pp)

2Idézett cikk in: Színházi Élet 1918/26.

3Téli siker Budán – minden este: Túl a nagy Krivánon,Színházi Élet1918/31. VII. évfolyam augusztus 4-tól augusztus 11-ig 

4Túl a nagy Krivánon ‒ Szerző a darabjárólSzínházi Élet, 1918/28, 8. oldal 

5Színházi Élet, 1918/30. szám VII. évfolyam július 28-tól augusztus 4-ig

6Uo.

7Saly Noémi: A Krisztinaváros és a Philadelphia, in: EPA Budapesti Negyed12‒13 (1996/2‒3)

8Józsa Anna: A nyári színkör, mint a XIX. század jellegzetes épülettípusa ARCHITECTURA HUNGARIAE,IX. évfolyam 2. szám (2010. június) 

9http://mek.oszk.hu/02000/02065/html/1kotet/36.html

10Kassai Vidor Emlékezései,Sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Bp., é. n. (1940). 251; 252. pp.

11Művészeti Almanach, a Színházi Élet kiadása, 1919. 6‒7.pp.

12Lukács GyulaA beugrás,Színházi Élet1918/32., 24. Nyaralási szám augusztus 11-től augusztus 18-ig 

13Uo.

14Túl a nagy Krivánon,I. felvonás, Színházi Élet1918/32, 39. .

15Idézetek és a teljes rekonstrukció alapja Lukács GyulaA beugrás,Színházi Élet1918/32. 24-25.pp., Nyaralási szám augusztus 11-től augusztus 18-ig 

16Berkeszi Napló 88.

17Színházi Élet, 1918/30. szám, VII. évfolyam július 28-tól augusztus 4-ig „Túl a nagy Krivánon” szám 

18Az új „Túl a nagy Krivánon”,Színházi Élet, 1918/40. 11., október 6-tól október 13-ig

19Részlet az 1918. december 1-jei gyulafehérvári kiáltványból.

20Ráskai Ferenc: A budai forradalom, in: Művészeti Almanach, szerkeszti Incze Sándor, a Színházi Élet kiadása, 1919. 122‒124. pp.

 

NKA csak logo egyszines

1