Nagyváradi előadások Pesten és otthon

 

Előbb a Nagyváradi Szigligeti Társulat járt Budapesten, a József Attila Színházban, majd alig néhány nap múltán Nagyváradra voltunk hivatalosak, fiatal alkotókat bemutató programra, ahol három előadást láthattunk. Mindhármat a stúdióteremben. Ezek között nem volt nagyszínházi produkció. Mindezek alapján benyomásaim vannak az egyes előadásokról, de nincs összképem a társulatról, színvonaláról, teljesítményéről. Persze az emberben akaratlanul és megalapozatlanul is képződnek, megfogalmazódnak ítéletek mégoly felszínes ismeretek nyomán is. 

 Mint egykor1 Nagyvarad Kovek a zsebben

Kövek a zsebben – ifj. Kovács Levente és Kardos M. Róbert (fotó: Vígh László Miklós)

 

A Szentivánéji álom előadásából, amelyet Budapesten láthattunk, két dolog maradt meg bennem igazán. A legerősebb természetesen az amúgy is termetes Tóth Tünde hatalmas bundával is megvastagított Puckja. Egy légi szellemnek valóban eredeti megjelenítése. Ráadásul persze nemcsak makrancos, de nehézkes, lomha is. A másik feltűnő sajátossága a produkciónak szürkén szürkével elgondolt látványvilága. Dabóczi Noémi díszlete inkább csak háttér, ami előtt a legkülönfélébb helyszíneket elképzelheti a néző, ha igyekszik, Giliga Ilka jelmezei pedig inkább mai öltözetek, mintsem mesebeli jelmezek. Ebben a környezetben csak a különösen erős vagy nagyon karakteres színészegyéniségek érvényesülnek. A derekasan igyekvő főszereplő fiatalok eltűnnek, illetve összemosódnak, emlékezetes marad viszont Tóth Tündén kívül Dimény Levente a szamárrá változtatott Tompor szerepében (Nádasdy Ádám fordítását mondják), egyáltalán a mesteremberek, Hunyadi István, Szotyori József, Kocsis Gyula, Csatlós Lóránt, Gajai Ágnes és természetesen Tasnádi-Sáhy Noémi mint Titánia. Érdekes és indokolatlanságában is jópofa ötlet, hogy a tündéreket Dobos Imre és Fábián Enikő öreg párként képviseli, mintha Philemonra és Baucisra, a görög mitológia alakjaira akadtak volna a darab hősei az Athén környéki erdőben. Az előadást rendező Tarnóczi Jakab, aki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves hallgatója, és a Katonában dolgozik éppen, jó mesteremberi munkát végzett, de anélkül, hogy bármi fontosat vagy emlékezeteset fölfedezett volna akár a darabban, akár a nagyváradi társulatban. 

Nagyváradon először egy ifjúsági előadást láttam, Szekernyés László Trón alatt a király című zenés mesejátékát. Ez egy megátalkodottan rossz kamaszfiú megjavításáról szól. De mellesleg társadalmi szatíra rejtőzik a példázat mögött. Az országban ugyanis, ahol rosszalkodik – például kiszedi a madarak tojásait a fészkükből –, gonosz macskák uralkodnak, és álcázásképpen egy egeret tartanak királyként, aki természetesen erősen tart tőlük, így inkább a trón alatt tartózkodik, mintsem rajta. Erre utal a cím. A gonosz macskák pedig, akik utálnak dolgozni, meg akarják támadni a szomszédos, jó és szorgalmas macskák birodalmát, hogy javaikat elrabolják. A rosszfiú azonban, akit éppen rosszalkodásai okán vezérüknek szemeltek ki, egy kedves kislány szeretete által megjavul, és így alkalmassá válik arra, hogy éppen a lusta és galád macskák ellen vezesse a harcot. A jók győznek természetesen. A főszereplő rossz gyereket Szabó J. Viktor igen meggyőzően játssza, igazi nyakigláb kamasznak mutatkozik, rakoncátlan, minden közeledést visszautasító, sértett viselkedése hiteles. És nagyon jó az amúgy eléggé fölösleges keretjátékban érdes-karcos Meseanyóként szereplő Birtalan Katalin.

 Mint egykor2 Nagyvarad Apatlanul

Apátlanul – Gajai Ágnes és Szotyori József (fotó: Vígh László Miklós)

 

A három felnőtt előadás közül, amelyet láttam, az Idegen című lényegében tánc, noha volt szövege is. A tánc megítéléséhez nem érzem eléggé felkészültnek magam, a Jorge Luis Borgestől származó, lényegében biblikus szöveg ugyancsak távol áll tőlem. Így a játszók ihletett áhítata nem ragadt át rám. És nem vált számomra igazi színházi élménnyé Marie Jones Kövek a zsebben című darabjának előadása sem a társulat két vezető színészének előadásában. Pedig az ír darab, amely két skót statiszta panaszait adja elő abból az alkalomból, hogy egy amerikai produkció részeseiként felidézik maguk és nemzetük nyomorúságát, elmaradottságát, kiszolgáltatottságát, többnyire érzékeny rezonanciát vált ki itt, Európa keleti végein. Ám ezúttal Balogh Attila rendezésében fehérre mázolt bohócarccal, mintegy bohóctréfaként értelmezve próbálja Kardos M. Róbert és ifj. Kovács Levente előadni a sokrétegű szöveget. Tizennyolc különböző figurát jelenítenek meg – dicsekszik a szórólap – az amerikai rendezőtől a helybeli nyomoroncokig. Szépen kidolgozott viselkedési és jellemparódiákat adnak elő. Valóban jelentős teljesítmény. Ám ez a bravúrnak gondolt feladat ki is meríti művészi fantáziájukat, holott az igazi bravúr bizonyára valahol ezen túl kezdődhetne. Nem állítom persze, hogy bohóctréfából indítva nem lehetne eljutni a darab mélységeiig. Csak éppen ezúttal ez nem jön össze. Inkább a kunszt, a teljesítmény fölött érzett öröm, jó közérzet dominál, ami elfedi a tragikus tartalmat. Nem sikerül érzékeltetni az ellentétet, átélhetővé tenni a néző számára a kedélyes előadásmód és a borzalmas öngyilkosságok közötti feszültséget. Mert valóban van valami groteszk is abban, ha emberek úgy ölik meg magukat, hogy kövekkel a zsebükben sétálnak be a tengerbe, nehogy ki tudjanak úszni. És valóban bravúr ennek a tragikomikus kettősségnek meglelni a pontos arányait. Érzésem szerint ezúttal a komikum felé billent el a mérleg nyelve.

A Kövek a zsebben rendezőjének, Balogh Attilának színészi fellépését szerencsésebbnek, sikerültebbnek érzem. Csehov cím nélküli darabjának címszerepét igaz átéléssel, magával ragadó szenvedéllyel s főképp szenvedéssel adja. Botos Bálint rendezésében, Bajkó Blanka Alíz lényegében egy medenceszerűre redukált minimalista terében csak a színészi jelenlét és játék ereje érvényesítheti a falusi tanítónak megmaradt, megrekedt, valaha szép reményű fiatalember tengődését, vergődését. A lényegre, az emberi kapcsolatok érzelmi tartalmainak megmutatására törő produkció élménnyé tudja tenni a kiúttalanság érzését, a céltalan, tartalmatlan élet kínját. Ez a nagyváradi Platonov természetesen kortársunk. Ezt a jelmezek – ugyancsak Bajkó Blanka Alíz munkái – is hangsúlyozzák, kortársunkként küszködik befelé, saját magával, de ennél látványosabban kifelé, mindazokkal, akik várnak vagy akarnak tőle valamit. Szemlátomást rokona Ibsen Hedda Gablere író figurájának – még alkoholizmusában is –, akivel egyformán pusztítják önmagukat, kétségbe ejtve azokat, akik tisztelik, netán szeretik őket. Sérülékeny lelkek önvédelmi cinizmusával sért mindenkit, aki segíteni akarna rajta, és bántja azokat is, akiken neki kellene, netán kötelessége is lenne segítenie. 

Körülötte lényegében minden tárgyi támogatás nélkül, sőt talán azok hiánya ellenére, megjelenik a csehovi orosz világ – átszőve mai érzelmi kuszaságokkal, bizonytalanságokkal, tétovaságokkal, beleértve Gajai Ágnes remek Vojnyicevájának cinizmusát éppúgy, mint Szabó Eduárd rablógyilkosának érzelmességét.

Valamikor a Nagyváradi magyar társulat rendszeresen – minden szezon végén – tartott „miniévadot”, ahol az érdeklődő, esetleg meghívott vendégek fesztiválszerűen, szakmai megbeszélésekkel, közönségtalálkozókkal kiegészítve ismerhették meg az együttes tevékenységét, eredményeit. Már éppen leírtam, hogy jó lenne felújítani ezt a szokást, amikor jött a meghívó a MAFESZT-re. De ez egy másik történet, amely nem helyettesítheti, ám kiegészítheti az előzőt.

Zappe László

 

NKA csak logo egyszines

1