Kelemen Kristóf: Megfigyelők – Trafó

 

Kelemen Kristóf újabb közéleti darabbal jelentkezett a Trafóban, a Megfigyelőkkel. A cselekmény egy ponton érintkezik a nagy feltűnést keltő és figyelmet kiváltó Amikor ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk 2016-os előadásával, amelyben a színházművészeti képzés problémáit vetették fel agoraszerűen. Ott is érvényesül az időbeli áthallás; arra épül a szerkezet, abból ágazik el a jelen problematikája, ami az előadás törzse. Az előző politikai érából, egy akkor érvénytelenné tett vizsgaelőadásból indulnak ki, s jutnak el annak nyomán a máig – például hogy miért marad ma el egy vizsgaelőadás. 

A kellemesen: jól érzékelhetően, de nem elidegenítően retró környezetben szocreál látvány és jelmezek fogadnak. A középen álló (ős)tévé, benne valószínűsíthetően a lehallgató készülék, a hifitorony, a jellegzetes alakú fém-vagy favázas székek, az állólámpa, a textilek, a szőnyegpadló és tapéta mintái és anyaga, a ma is divatos mini ruha, valamint a kissé felülstilizált konfekcióingek, öltönyök és cipők, de az italok és a zene is a hatvanas évekbe visznek vissza. Egy Angliából hazatérő diákot, rendezőhallgatót megfigyel a titkosrendőrség. Szállodai és albérleti szoba, presszó a helyszín, amely a beszervezések és az ellenőrzött magánélet tere is, s ahol sem a kocsmázás, sem az ismerkedés, sem az együtt járás nem ártatlan és ártalmatlan aktus, mert kísért bennük az ellenőrzöttség, a felülről irányítás lehetősége.  

Egymast1 5 6 2

Baki Dániel és Józsa Bettina (fotó: Csányi Kriszta)

 

A besúgás témája kiaknázhatatlan, folyton előkerül, egyúttal unalmas és reménytelen is: belefásultunk felvetésébe, mint annyi mindenbe. Erről írtam e lap hasábjain 2018 elején (Criticai Lapok 2018/01‒02), hivatkozva kortárs irodalmunk és filmjeink, színházművészetünk reflexióira. Nem váltak nyilvánossá az ügynökakták, ám alkotóink mára alaposan körüljárták a jelenséget. Ez a kettősség csömört okoz, ami oka lehet a most elemzett produkció eltartásának: naivnak és túltárgyaltnak hathat a létrehozóinál idősebbek szemében. Fiatalok csodálkoznak rá ezennel az előző generációk, immár nagyszüleik ifjúságának mérgező titkaira, téblábolásának, behálózásának történeteire. A közelséget saját identitásuk bevonása, a szakmai érintettség teremti meg az egyetemükhöz kötődő fiktív sztori elmesélésével. 

A nem jóindulatú figyelemről sokat tud a világirodalom. A figyelem a legnagyobb jótétemény, ha empátiából, érdeklődésből fakad, ha meghallgatjuk a másik örömét, bánatát, gondolatait és értőn-megértőn továbbfűzzük azokat, megerősítően dialógusba lépve a személlyel. A legfájóbb árulássá az válik, amikor visszaélnek a megnyílással, ha célzott, manipulatív figyelem áldozatává teszik a személyes körbe fogadó másikat. Itt fiatalok találnak egymásra többféle módon és céllal. Míg a beszervezés kényszerítő szándéka előttünk hamar nyilvánvalóvá válik, a beszervezettek körére, kilétére az érintettek közt, magánszférájukban részlegesen és fokozatosan derül fény. A két fiú és a két lány együttlétei, szórakozásai, utazásai a kölcsönös kifelé beszélés aktusaival terheltek, telítettek. A homoerotikus vonzalom is megtestesül mint a zsarolhatóság lehetséges eszköze és tárgya. A félhomályban látható meztelenség a fürkésző állami – és egyúttal külső, illetéktelen – tekintet bőrig hatoló, zsigerekig-nemi szervekig lecsupaszító, az intimitásban kiszolgáltatottá tevő voltát tárja a megfigyelő, így a színházi néző elé is. 

Egymast2 5 6 foto Csanyi Kriszta

Réti Iringó és Rétfalvi Tamás (fotó: Csányi Kriszta)

 

A zárás kórusa evidensen megidézi a jelent az újrakezdésre történő rákérdezéssel, ami erősen két-, sőt többértelmű. A kudarcos nyomozást ismételnék meg akár ezen, akár más célszemélyen? Elölről kezdenék az ügyet? Másokkal rugaszkodnak neki? A kevés eredménnyel végződő akció mintha önmaga farkába harapó kígyó lenne. Egyik olvasata csupán az, hogy a megfigyelt személyt kiutazása előtt Angliában valóban behívták a hatóságok –elbeszélgetésre. Elmondása szerint mindössze arra figyelmeztették, hogy készüljön fel rá, a vasfüggöny mögött korántsem mozoghat és beszélhet szabadon. Ismerősöket és ismeretleneket állíthatnak rá. Ennyi derül ki, ennyit húztak ki eddig a magyarok az itt tanuló nyugati magyarból. Nyomatékos, s ezeknél a huszadik századi lehetséges befejezéseknél és tanulságoknál közvetlenebbül hat azonban az aktuálpolitikai kicsengés. Újra kezdjük-e –mi, most, ma – a megfigyelést, az egymás ellenőrzését és feljelentgetését? A hallgató – a tanárét? A személyzetis az alkalmazottét, facebookos aktivitását pásztázva, kit lájkol, mit posztol, milyen eseményre regisztrál, milyen cikket oszt meg, nota bene véleményez? Az azzal megbízott fogjon-e bele az ellenzéki tüntetőkről készített videó-felvételeken szereplők mára könnyűvé vált kinagyításába és beazonosításába? Nagytestvérünk, az okos-eszköz tudja, mit beszéltünk, mettől meddig és hol voltunk, mit írtunk és fényképeztünk le, még ha később kitöröltük is ezeket a megnyilvánulásainkat. Önmagunkról jelentünk, illetve szolgáltatunk akaratlanul végtelen mennyiségű anyagot infokommunikációs eszközeinkkel (https://szinhaz.hu/2018/11/18/_egyre_tobben_takarjak_le_a_webkameraikat). Megfigyelni ma tehát enyhén szólva pofonegyszerű, elrejtőzni úgyszólván lehetetlen, de nem is a befelé fordulás, izolálódás és apátia a megoldás a problémákra. Ellenkezőleg, közéleti kérdésekről a nyilvánosság előtt folytatott dialógus lenne az egyik feloldás, amitől társadalmunk láthatóan retteg, Kelemen Kristóf viszont példamutatóan és performatívan prezentálja azt fent említett hosszú című előadásában saját maguk és történeteik szereplőinek néven nevezésével (http://juranyihaz.hu/kelemen-kristof/).

Messzire elkanyarodtam, s ez utóbbi gondolatmenetet a Megfigyelők már egyáltalán nem tartalmazza manifeszt módon. Áttételesen viszont igen; itt a doktori témájához kapcsolódó levéltári kutatásai nyomán kibontakozó történetből használ fel elemeket a rendező. Jelenünk világa technikailag olyan totálisan átvilágítható, botrányosan manipulálható, virtuálisan hajlítható és kifordítható – bármire felhasználható, hogy valósága, egyre értelmezhetetlenebb valóságossága kisiklik a műalkotásba transzponálás elől. Ez a kísérlet ránéz a közelmúltra, abban marad, s csak a végén kiált ki belőle, figyelmeztetve arra, hogy a díszletek változása ellenére benne rekedtünk, miközben kiterjedt, professzionálissá lett és globalizálódott a jelenség. Finomak és nem verbálisak az utalások napjainkra az egyetlen idézett, többértelmű és erős nyelvi gesztus kivételével: „Újrakezdjük?!” Kamera pásztáz körbe, felveszi a nézőket, s magunkat is látjuk a tévében oktatófilmek és korabeli magánvideók környezetében, amelyeken ártatlannak tűnő turisták fényképezgetnek. A vetítések átterjednek a bárszekrényre, bútorokra is. Arra, hogy színművészetisek az alanyok, dramaturgiailag a kamerázás és a kényszerű szerepjátszás konceptusa utal csak: az intézmény belső viszonyai nem tétetnek górcső alá. 

Expresszív, árnyalt színészi játék, titkokat meghagyó dramaturgia, tudatos térszerkesztés és -használat, a (mára túltárgyalt, de el nem ért) tárgyba merülő gondos, aprólékos, empatikus figyelem jellemzi ezt a jelen megértésére irányuló kísérletet közös történelmünk megidézésével. Invenciózus etap a még harmincadik életévét sem betöltött rendező, dramaturg, író pályáján, akit máris számos szakmai elismerés övez, akinek újabb és újabb produkcióira odafigyelünk, és aki alkotótársait megint maga mellé tudta állítani, hogy létrehozzanak valamit áthallásosan, ízlésesen, nem didaktikusan, alapvetően az ő korosztályuk optikáján át az ő szakmai elődeik, az ötven évvel ezelőtti színiegyetemisták mindennapjairól.

Sajátszerűen, magu(n)knak-magu(n)król. 

 V. Gilbert Edit

 

NKA csak logo egyszines

1