Beszélgetés Bezerédi Zoltánnal

 

1980-ban végzett a főiskolán, közel negyven éve van a pályán. Annak idején dacból választotta a színészetet, ma már úgy látja, szerencsésen ráérzett, hogy a színpadon van a helye. Huszonhárom évet töltött Kaposváron, tizenhat éve a Katona József Színház tagja. Mint mondja, nem két külön állomásról van szó, hiszen az egyikből egyenesen következett a másik. Rendezésről, színészetről, a színház mai szerepéről is beszélgettünk.

 

 1 Bezeredi portre Suveg Aron

(fotó: Süveg Áron)

 

Az elmúlt hetekben sok időt töltöttél Szegeden, ahol a Tótékat állítottad színpadra. Meglepő, hogy nem volt még dolgod a darabbal.

Valóban elkerült mostanáig. Még a főiskolán sem foglalkoztunk vele, pedig Major Tamásnak és Székely Gábornak is tananyaga volt, de mivel mindketten a Kulcskeresőket rendezték akkor, mi is azzal foglalkoztunk.

Örkény műve minden korban aktuális. Mi az, amit most rajta keresztül közölni akartál?

Minden korszakban felerősödnek bizonyos gondolatok, mondatok. Legtöbben keressük a felszín alatti tartalmakat azokban az üzenetekben, amelyeket a politika közvetít felénk, mert úgy érezzük, nem elég felelős ez a megnyilatkozás. Örkény bravúrosan világított rá minderre műveiben, így a Tótékban is. Azt hiszem, nem tévedek, ha a hatvanas évek és a jelen valósága között párhuzamokat vélek felfedezni.

Mennyire lehet mást és másképp mondani a darab kapcsán, mint a korábbi megközelítések?

Én inkább a Tót családra helyeztem a hangsúlyt. Eddigi életem során megtapasztaltam: a diktatúra többnyire nem úgy hat, hogy a diktátor megmondja az embereknek, mit hogyan kell tenniük, és mindenki lázasan követi az utasításait. A diktátornak elvárásai vannak, s a nép megfelelési kényszerből, bután és sokszor feleslegesen túlteljesít. A hatvanas években is túlteljesített, és ma is túlteljesít. Ezt a magatartást tökéletesen érzi Örkény. A darab csúcsjelenete az, amikor a két nő egy szabályszerű tárgyalást folytat le Tót Lajos ellen, hogy megharapta-e az őrnagy lábát, vagy nem. Olyan gazember módon tekerik el a mondatokat, hogy okfejtésüknek semmi értelme nincs, de egyedül az érdekli őket, hogy ráfogják, tényleg megharapta az őrnagy lábát.

Az őrnagy figuráját milyennek láttatod?

Nem annyira diktátornak, ő egy beteg ember, aki pihenni vágyik, játszani akar, fordítva él, mint a civil emberek. Számomra az volt a fontos, hogy Tóték hogyan akarják mindenáron kiszolgálni az őrnagyot a gyerekük érdekében. Ezért hangsúlyosabb helyre tettem a fiú halálát, amiről a néző értesül, de a család nem tudja meg. A regényben rögtön az elején kiderül, Szegeden az első felvonás végén kerül erre sor.

A bemutatót követően mennyire tudod figyelemmel kísérni, gondozni az előadásaidat?

Igyekszem. Nem túl gyakran sikerül, mert elég sokat játszom a Katonában. De mivel megszerettem ezt a csapatot – a próbák alatt már-már családias légkör alakult ki közöttünk –, felelősséggel is tartozom irántuk. Hamarosan lemegyek Szegedre, megnézem őket.

 

2 Bezeredi Badogdob Domolky Daniel

Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán – Bádogdob, Katona József Színház, Kamra (fotó: Dömölky Dániel)

 

A kaposvári színház egyik erénye az volt, hogy a vezetés egyedülálló nyitottsággal adott lehetőséget a művészeknek arra, hogy kísérletezzenek, kipróbálják magukat akár rendezőként is. Nálad hogyan kezdődött? Korábbról eredeztethető belső igényből fakadt, vagy váratlan felkérés nyomán született meg első saját rendezésed?

Nyilván motoszkált bennem valami, de soha nem gondoltam arra, hogy rendeznem kellene. Akkor teljesen véletlenül kezdődött. Lukáts Andor megkért, csináljam meg készülő előadása, az Etűdök a szerelemről koreográfiáját. Sajátos élmény volt, ahogy lentről figyeltem a színpadi történéseket. Pontosan tudtam, hogy nem vagyok koreográfus – játszottam egy kicsit a dologgal –, de megéreztem, hogy lehet közöm a rendezéshez. Akkor és ott nem csak színész voltam, láttam az összefüggéseket, a szerkezetet. Újabb koreográfiák következtek, majd Babarczy László váratlanul „megtámadott” azzal az ajánlattal, hogy rendezzek valamit. Először megijedtem a lehetőségtől és nem mertem elvállalni, de azért izgatott a dolog. Eltelt egy év, mialatt sokat keresgéltem, darabokat olvastam, végül rátaláltam a 3:1 a szerelem javára című operettre.

Mindenképpen zenést akartál? Miért? 

Mert eredetileg Babarczy ajánlata zenés produkcióra vonatkozott, mivel a koreografálás során kiderült, van érzékem a műfajhoz. Bevallom, azt gondoltam, majd valahogy elsunnyogok vele az évad végén, ám amikor Laci elolvasta, kijelentette, hogy ez lesz az évadnyitó nagyoperett, feltétlenül meg kell csinálnom. Mondanom sem kell, hogy megint megrémültem, de aztán összekaptam magam, és igyekeztem felnőni a feladathoz.

Ami óriásinak tűnhetett. Nagyszínpad, sok szereplő... 

Bizony. 53 szereplő és 22 zenész vett részt benne. Nagyszerű időszaka volt a kaposvári színháznak. Éppen felújítás után voltunk, és felvettünk egy csomó tehetséges fiatalt. Csatlakozott hozzánk Imre Zoltán, a kitűnő koreográfus, akinek buldog módjára folyton a sarkában voltam, hogy mindenképpen dolgozzon nekem, és nagyon erős kapcsolat alakult ki Zoli és a társulat között. Így született meg az előadás, ami sikeres lett, Babarczy pedig megbízott a következővel.

Ez lett a Hegedűs a háztetőn

Igen. Már túl voltam négy vagy öt rendezésen, amikor Laci, aki akkor a főiskola rektora volt, azt mondta: „Zoli, vedd úgy, hogy mostantól rendező vagy!”

Egy ideig a zenés produkciók felelőse maradtál. Mi érdekelt bennük? 

Nagyon szeretem ezt a műfajt. Két-három éve meg is jegyeztem Máté Gábornak: csak egyetlen bajom van itt, a Katonában, hogy alig játszunk zenés darabot. És egyszer csak jött A bajnok. Engem mindig felfrissít a zene, énekelni csodálatos. Izgalmas és sokrétű feladat színészként és rendezőként egyaránt. Egyszerre realista, miközben el is emelkedik attól, istenien lehet játszani a zenével, felerősíti a darabban rejlő gondolatokat.

Lehet fontossági sorrend a színészet és a rendezés között? 

Nálam nincs ilyen. Nagyon élvezem, hogy sokfélét csinálhatok. Jó érzés átsétálni a színészetből a rendezésbe, és vissza. Végigjátszom az életemet, ezért szerencsésnek tartom magam.

Mégis hogyan hat egymásra a két tevékenység?

Alapvetően nem rendező vagyok, hanem színész, aki próbálja megfogalmazni a színpadon, ha olykor felötlik benne valami. Jót tesz nekem emberként is, ha rendezek, és jót tesz a színészetemnek is.

Másképp bánsz a színészeiddel a saját tapasztalataid birtokában?

Bármilyen koncepcióval előállhat a rendező, és kitalálhatja a legkülönlegesebb látványvilágot, de mindig a színész teremti meg az élő kapcsolatot a nézővel, ő az, aki közöl és hat. Ezért szeretem és mélységesen tisztelem a színészt.

Hogyan fogalmazódott meg benned, hogy akár a színészet is lehet az utad? Kaptál indíttatást otthonról ahhoz, hogy a színpad vonzásába kerülj?

Sokat beszéltem már erről, ezért csak röviden mondom el. Apám katonatiszt, anyám távírász volt. Semmilyen indíttatást nem kaptam otthonról, egyszer csak kitaláltam magamnak, hogy színész leszek.

Valami csak hatott rád.

A tagadás. Nem akartam civil ember lenni, egészen mást akartam csinálni.

Mikor döntötted el, hogy a főiskolára jelentkezel?

Tizennégy éves koromban. De ez nem végiggondolt elhatározás volt, csupán dacból döntöttem így. Később aztán kiderült, hogy van is hozzá tehetségem, és a főiskolán ráébresztettek, hogy ezt alaposan alá kell dúcolni, és rengeteget kell tanulni.

Elsőre azonban nem vettek fel. Ez nem szegte kedvedet? 

Nem. Kifejezetten jót tett.

Miért?

Mert nagyképű voltam. Éreztem, hogy nem tudok még eleget, de azt gondoltam, tévednek, ha nem vesznek fel. Ráadásul a tizennyolc éves fiúk még nagyon gyerekek, engem is érettebbé tett, hogy elvittek katonának, „megvastagodtam” emberileg, és felnőttebb aggyal tudtam elkezdeni a főiskolát.

Szerencsés voltál, hiszen nagyon erős évfolyamba, és jó tanárok keze alá kerültél. Tanított mások mellett Major Tamás, aki a huszadik századi színháztörténet ellentmondásos alakja volt. Hogyan láttátok őt? Mit lehetett tőle megtanulni?

Akkor már nem rendelkezett hatalommal. Nagyon jó tanár volt, briliáns elme, és csodálatos színész. Ő tanította meg a színjátszás filozófiáját, azt a gondolkodásmódot, aminek segítségével minden szituációból a lehető legtöbbet lehet kihozni. Nagy hatással volt rám Nádasdy Kálmán, az Operaház akkori főigazgatója, aki irodalom- és zenetörténetet tanított. Nagyszerű ember volt, minden mondata kincset jelentett számunkra. Ugyancsak meghatározó volt Gáti József, Székely Gábor és Babarczy László. Valóban szerencsénk volt, mert velünk párhuzamosan indult Ádám Ottó rendező osztálya, valamint Makk Károly és Fábri Zoltán filmes osztálya, így velük is dolgozhattunk.

Gyakorlati idődet a Nemzeti Színházban töltötted. Miért éppen oda kerültél? 

Fura helyzet volt, ugyanis Ádám Ottó a Madách Színházba hívott engem és Máté Gábort. Mi azonban a Nemzetibe akartunk menni, mert akkor került oda Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, és úgy éreztük, fontos dolgok történhetnek velünk. Egy évig maradtunk, de ők szóltak, hogy nincs idejük ránk, mert össze kell kovácsolniuk a társulatot, inkább menjünk le vidékre.

Az ottani feszültségeket mennyire érzékeltétek? Milyen tapasztalatokra tettél szert? 

Nyilván érzékeltünk valamit, de a periférián voltunk, kevés jutott el hozzánk belőle. Inkább személyek hatottak rám, azok a nagy egyéniségek, akiket csodálattal néztem. Valamiért az előadások többségét nem találtam elég jónak, de amikor ezek a „fia-tal srácok”, Székely, Zsámbéki és Ascher Tamás odajöttek, jó színházat csináltak.

 

 3 Bezeredi Borisz Godunov Szilagyi Lenke

Máté Gábor és Bezerédi Zoltán – Borisz Godunov, Katona József Színház (fotó: Szilágyi Lenke)

 

Kaposvárra Babarczy hívott benneteket? 

Igen. Ő is tanított bennünket. Amikor odakerültem, egyből sokat és sokfélét játszottam. Gyorsan követték egymást az események, fel kellett venni a ritmust. Viszonylagos nyomorban éltünk mindannyian, de szép lassan konszolidálódott a helyzetünk. Közben a filmes karrierem is beindult.

Már a főiskolán filmezni kezdtél.

Szabó Istvántól kaptam egy kisebb szerepet a Bizalomban, ami jó indítás volt, aztán jöttek egymás után a filmek, és a Te rongyos élettel robbantam be. A filmgyár akkor saját társulattal rendelkezett, még az is megfordult a fejemben, hogy csatlakozom hozzájuk, és filmszínész leszek.

Miért gondolkodtál ezen?

Fiatal srác voltam, és többször választottak hősnek, míg a színházban főként karakterszerepeket kaptam. Több örömöm volt akkor a filmezésben, miközben nem lehettem elégedetlen, hiszen játszottam a Szentivánéji álomban, a Marat halálában – és hosszan sorolhatnám a fontos szerepeket. A történethez az is hozzátartozik, hogy pesti voltam, és nehezen barátkoztam meg a kaposvári léttel, eleinte ketten, hárman laktunk egy szobában, sokáig a várost sem szerettem, túl sivárnak, szűkösnek találtam.

Mi tartott végül Kaposváron?

A rendezés. Akkor léptem egy olyat, ami miatt úgy éreztem, elegendő mozgásterem van a színházi világban.

Tehát inkább a rendezés, nem pedig a színészet miatt maradtál?

Igen. Többet adott akkor a rendezés, mint a színészet. Huszonhárom hullámzó évet töltöttem Kaposváron. Küzdelmes időszak volt, sikerekkel és kudarcokkal. De nincs ez másként a Katonában sem, itt is vannak jobb évadaim, és rosszabbak is.

A kaposvári előadások gyakran túlmutattak önmagukon, amennyiben megfogalmaztak valami fontosat és érvényeset a korszakról, szemben a fennálló rendszerrel. Mennyire voltatok tudatában ennek az ellenzéki, politizáló törekvésnek?

Eörsi István volt a színház dramaturgja, aki Lukács György tanítványaként indult, ugyanakkor hihetetlen éleslátású, ellenzéki beállítottságú művész volt, aki gyakran feszegette a határokat. A Marat halála bemutatója után Aczél György megfenyegetett minket, de Eörsinek felajánlott egy német ösztöndíjat, így Babarczynak nem kellett kirúgni őt. Nem sokkal a rendszerváltás előtt térhetett vissza Kaposvárra. Nem voltunk naivak, pontosan tudtuk, miről szól a Marat halála vagy éppen a Nehéz Barbara. Tisztában voltunk azzal, hogy bizonyos értelemben politizálunk.

Mennyire sikerült a rendszerváltást követően, az ellenzéki pozícióból kizökkenve betölteni a teret, és megtalálni az aktuális mondanivalót? 

1990-ben mutattuk be az Állatfarmot, és mire elkészültünk vele, annyit változott a világ körülöttünk, hogy jórészt hatástalan maradt. Ha ma tűznénk műsorra, mindenki értené az üzenetét, de akkor megszűnt az a rendszer, amelynek fricskát mutathattunk. Olyan volt, mintha belerúgnánk még egyet a döglött kutyába. Felgyorsultak az események, mi pedig nem tudtunk elég gyorsan reagálni a világra. A nézőknek sem volt erre akkora igénye, hiszen mindenki más ügyekkel foglalkozott. Ráadásul azok, akik hatalmi pozícióba kerültek, maguk sem nagyon tudtak mit kezdeni a színházzal. Egyszerre volt örömteli és zavaros az az időszak, hol támogattak minket, hol megvonták tőlünk a támogatást. Egy idő után, ahogy a társadalmi berendezkedés stabilizálódott, újra felmerültek bizonyos problémák, amelyeket megmutathattunk a színpadon. Újra jó előadások születtek, és megjelent a fiatal generáció, másfajta stílussal és formanyelvvel. De azt látni kell, hogy a legendás kaposvári időszakban sem csináltunk kilenc nagyszerű előadást egy évadban. Volt köztük egy-két kimagasló, a többi közepes vagy egyszerűen csak jó.

 

4 Bezeredi A bajnok1 Horvath Judit 

Rezes Judit és Bezerédi Zoltán – A bajnok, Katona József Színház (fotó: Horváth Judit)

 

2002-ben elhagytad a Csiky Gergely Színházat. Miért éppen akkor léptél tovább?

 Többen eljöttek akkor. Babarczy át akarta adni az irányítást, és úgy éreztük, az új vezetésnek kevésbé van szüksége ránk.

Valahol azt mondtad, már korábban is gondolkodtál a váltáson, nemcsak akkor, amikor a filmezés vonzott.

Ez többször megfogalmazódott bennem. Huszonhárom év egyetlen társulatban nagyon hosszú idő. Félő, hogy elkényelmesedik az ember, és nem tud eléggé megújulni. És ha úgy érzi, nem kap megfelelő szerepeket, olyankor a színésznek kell lépni.

De addig mégsem léptél, végül mindig maradtál.

Talán azért, mert addig nem éreztem ezt annyira erősen. Mindig visszatartott valami – egy főszerep, egy rendezés. De időnként lépegettem azért, hiszen sok helyen dolgoztam, rendeztem, filmeztem, tanítottam is, volt tehát alkalmam a kilépésre. Akkor viszont a körülmények úgy alakultak, hogy megerősítették az elhatározást, jobb lesz, ha eljövök Kaposvárról. Utolsó ottani előadásom a Kasimir és Karoline volt, még abban az évben Pécsen vendégként eljátszottam a Polgármestert A revizorban, ami nagyon jó találkozás volt Bagossy Lászlóval.

Felmerült kérdésként a „hogyan tovább”, vagy rögtön egyértelmű volt, hogy csakis a Katona József Színház lehet a következő állomás?

Teljesen egyértelmű volt. Nem is tekintem két külön állomásnak, hiszen egyenesen folytatódott tovább a kaposvári időszak. Annyi különbség volt, hogy az egyik vidéki színház, a másik fővárosi, vagyis más az életforma, más a struktúra, de művészi értelemben, szellemiségét tekintve ugyanolyan a két műhely. Először óvatosan közeledtünk egymás felé, ugyanis a Szeget szeggel című darabban eljátszottam Luciót, tesztelték, hogy milyen állapotban vagyok. Jó benyomásaik lehettek, mert szerződtettek.

Ide érkezve mintha nem kaptál volna igazán nagy feladatokat.

De, kaptam, játszottam jókat. Ahogy már utaltam rá, ez a tizenhat év is hullámzó volt. Ráadásul itt kisebb társulat van, sok darabot játszunk, bonyolultabb felépíteni a repertoárt. Inkább az okozott némi nehézséget, hogy az utolsó kaposvári években koromnál idősebb szerepeket játszottam, mert nem volt színész abban a korosztályban. Hatvan-hetven éves öregembereket alakítottam, nem is rosszul, szabadjára engedtem a fantáziámat és a játékkedvemet. Komoly váltás volt, hogy amikor idejöttem, hirtelen megint a saját koromnak megfelelő figurákat osztottak rám. Eleinte nehezen éreztem meg, hogyan kell játszani. Két-három évig túl hangos voltam, mindig rám kellett szólni, mert Kaposváron megszoktam, hogy nagy teret beszélek át, oda helyeződött az alaphangom, ebben a kis térben pedig vissza kellett vennem belőle.

Rendezőként viszont nem kaptál lehetőséget anyaszínházadban.

 Ezt már az elején megbeszéltük Zsámbéki Gáborral.

Miért?

Viszonylag állandó volt a Katona rendezőgárdája, talán nem is fértem volna be. Jó volt ezt előre tisztázni, így nem nyomultam ezen a területen. Nem sértődtem meg, elmentem máshová rendezni. Mindig kiadnak, ha kell, és nem vagyok helyhez kötött ezáltal.

Érdekes, hogy Zsámbéki Gáborral korábban nem dolgoztatok együtt. Kaposvárról eljött, mielőtt odakerültél, a Nemzetiben nem szerepeltél az előadásaiban. Ascher Tamással viszont rengeteget dolgoztál Kaposváron és a Katonában is. Róla tudni lehet, hogy a bemutatót követően is alakulnak az előadásai. Milyen különbségeket látsz kettejük munkamódszere, gondolkodása között?

Nem érzékeltem lényeges különbséget a rendezők között. Mindig úgy kezdünk próbálni, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki az anyagból. Az odáig vezető úton ki így, ki úgy halad végig, ki ezt, ki azt a figurát látja meg bennem, de a szándék mindig ugyanaz. Legtöbbször valóban Ascherrel dolgoztam. Szeretek vele próbálni, és – bár sokat veszekszik velem – azt hiszem, ő is szereti, amit csinálok. Ahogy mondtad, ő általában nem szívesen fixálja az előadást, még a bemutató után is változtat rajta, Zsámbéki viszont már korábban szereti késznek látni a produkciót. Számottevő különbséget inkább a fiatal alkotók esetében látok. Sokat lehet tanulni tőlük. Bátrabban közlekednek a formanyelvek között, mint a mi generációnk, izgalmas meglátásaik vannak, és kiválóan elemeznek. 

Pintér Béla két előadásában is szerepet kaptál. Itt ismerkedtél meg vele?

Nem, már korábban is dolgoztunk együtt, mert beugrottam a Parasztoperába Tóth József helyére, akit akkor műtöttek. Bélát még az amatőr mozgalomból ismertem, amikor tehettem, megnéztem az előadásaikat.

A bajnok 1 óra 15 perc, de rendkívül feszes, minden pillanat a helyén van, amit a zene, az operai struktúra alapvetően meghatároz. Hogyan tudtál ebbe belehelyezkedni?

Operát énekelni külön kihívás. Kicsit vicces, amikor az előadás napján fél 6-tól skálázó, beéneklő színészek bukkannak fel itt-ott a Katonában, ahol ez egyébként nem szokás. Minden alkalommal, mielőtt színpadra lépek, végigéneklem a szerepet, hogy minden hang biztosan meglegyen. Nagyon élvezem.

 

5 Haromszeken76 VenerOrsolya 

Bezerédi Zoltán – Ascher Tamás Háromszéken, Katona József Színház (fotó: Véner Orsolya)

 

Az előadás fogadtatása, A bajnok körüli botrány mennyire hatott rátok?

 A színházvezetésnek kellett reagálni a butábbnál butább politikai támadásokra, a színésznek nem ez a dolga. Számunkra az a legfontosabb, hogy esztétikai értelemben nem megkérdőjelezhető az előadás.

Pintér Béla következő rendezése, az Ascher Tamás Háromszéken éppen bizonyos reakciókra adott válasz.

Bájos fricska, amiben számomra az a megtisztelő, hogy saját magamat játszhatom, legalábbis egy Bezerédi nevű figurát, aki hasonlít rám. A kihívás az, hogy el kell énekelni, táncolni, és el kell mondani a szöveget. De attól, hogy a Béla csipkelődik velem is, még helyesebb a történet.

Meglátásod szerint az elmúlt években mennyit változott a Katona mondanivalója, témaválasztása?

A színház jelen idejű műfaj, pontosan meg tudja mutatni azt a környezetet, amelyben élünk. Mint minden teátrum, a Katona is folyamatosan keresi, hogyan szólíthatja meg a nézőket. Volt, amikor ezt sikerült eltalálni, volt, amikor nem. A kísérletező kedv, a megújulás igénye változatlanul megvan. Az elmúlt években mérhetetlen bizalommal fordul felénk a közönség, a legtöbb előadásra két hónappal korábban nem lehet jegyet kapni. Ez nagyon jó érzés, ami remélhetőleg nem tesz kényelmessé minket, és igyekszünk meghálálni a bizalmat.

Minek tulajdonítod a megnövekedett érdeklődést?

Több összetevője van ennek. Nyilván hozzájárul bizonyos médiumok rendkívül alacsony és nevetséges színvonala. Az egyik nagyon komoly ember kijelentette, hogy nem Esterházy, Spiró vagy Jancsó kell, hanem olyan művészetre van szükség, ami a 8. kerületi választónak is megfelel. Szerintem nem ez a kultúra, és azon belül a színház feladata, hanem nívósan, érdekesen közölni valami fontosat, és abból mindenki a saját igényének megfelelően kiveszi a magáét. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy leszállítjuk ezt a szintet, hagyni kell, hogy felemelkedjen a néző. Mert ő szeretni és érteni akarja a művészetet. Mivel egyre többen közös nyelvet beszélünk, folyamatosan bővül a Katona nézői gárdája, még a 8. kerületi választók közül is eljönnek hozzánk.

Hasonlóképpen hozzá kell szólni bizonyos kérdésekhez, akár politizálni is, mint tettétek Kaposváron?

Igen, ez feladata a színháznak. De kérdés, hogy politizálok-e azzal, ha megfogalmazom, amit a világról gondolok. Nem teszek mást, csak gondolkodom, és próbálom gondolkodásra késztetni a nézőt. Ott érzem jól magam, ahol erre lehetőség van.

Mi vár rád a mostani évadban?

Három nagy szerepet kaptam, igyekszem jó lenni ezekben. Először Ascher Tamással próbálom Szuhovo-Kobilin
Az ügy című darabját, a Rozsdatemetőben az öreg Hábetlert játszom Máté Gábor rendezésében, végül Gothár Péter állítja színpadra Tar Sándor Szürke galamb című regényének adaptációját, abban a cigányfőnököt alakítom.

Ma visszatekintve hogyan látod, milyen döntést hoztál annak idején, amikor dacból a színészetet választottad?

Jó, hogy így döntöttem. Akkor hülyeségből fakadt, ma viszont úgy látom, hogy valami jófajta megérzés volt részemről. És ez bejött.

Az interjút készítette:  Ménesi Gábor

 

NKA csak logo egyszines

1