Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozója, Kecskemét, 2018

 

„A Találkozó »szakmai megbeszélés« koncepcióján az elmúlt évek tapasztalatai és kritikái alapján változtattunk – olvasható a műsorfüzet bevezetőjében. – Nem lesz »zsűri«! Az esti szakmai megbeszélések kötetlen beszélgetés formájában zajlanak majd.” Vagyis úgy döntöttek a 14. találkozó szervezői, hogy fontosabbnak tarják az érintettek érzékenységét, mint az őszinte, elemző vitát. Zsűri eddig sem volt, sem az előzetes válogatásnál, sem a produkciók utólagos elbírálásánál. De eddig ott ért véget a demokrácia, hogy a színházak maguk dönthették el, melyik előadásukkal kívánnak számot adni eredményeikről az elmúlt két évad választékából. A megmérettetésben már nem érvényesültek a demokratikus elvek. (Ódon anekdotikus bölcsesség, hogy a demokráciának három helyen nincs semmi keresnivalója: a hadseregben, a bordélyházban és a színházban.)

A zsűrinek eddig is inkább csak némi iróniával nevezett hazai és külföldi elemző szakértők helyén az idei előadásokon és megbeszéléseken tizenhárom színházi kritikus foglalt helyet. Ebben semmi kivetnivalót nem lehet találni, még akkor sem, ha akadnak közöttük olyanok, akik eddig alig, vagy sohasem foglalkoztak bábszínházzal. A szervezők hátsó szándéka nyilvánvaló: új híveket kívántak toborozni a műfajnak; a régi szakemberek elemzései mellett újabb impulzust kaphatnak az együttesek az előadásokat „szűz” szemmel megközelítő bírálóktól. Ennél messzemenőbb következtetéseket egyelőre korai lenne levonni. A régi koncepció megváltoztatásának következményeit legjobb esetben két év múlva, a következő kecskeméti rendezvényen lehet majd lemérni.

Sokkal fontosabb az a körülmény, hogy fennállása, 1992 óta a mostani volt a legrövidebb és legzsúfoltabb találkozó. Anyagi okokból az eddig megszokott öt helyett négy nap alatt kellett lebonyolítani a programot, amelyben a városi fenntartásban működő tizenhárom bábszínház és nyolc független csoport, illetve szólista mellett OFF programokra, ezen belül a rendezvényen immár rendszeresen szereplő Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész és bábrendező hallgatóinak bemutatkozásaira is sor került. Vagyis október 3. és október 6. között reggel 10-től éjfélig kellett állnia a sarat annak, aki egyetlen eseményt sem akart elszalasztani. A leglelkesebb résztvevők október 6-án, szombaton az előadások, ebédek, vacsorák között még a hivatalos programban nem szereplő utcaszínházi eseményeket, vásári bábjátékokat is megtekinthették a város főterén, amelyeknek a nyárias időjárás is kedvezett. (Tintaló Cirkusz, Lúdas Matyi – Griff Bábszínház, Az égigérő fa – MárkusZínház, Babszem Jankó – Ziránó Színház, Vitéz László – Pályi János, Mamlasz királyság krónikája – Kabóca Bábszínház, Stop! – Lénárt András műsora, továbbá Bartha Tóni csúzliládája, Tekergő tér – ügyességi játékok, Kádár Ferkó Fotószínháza, Bábjáték automata, Bálnasimogató, Ládafia Bábszínház körhintája.)

 

Konfliktusmentes1 20 25 DSC 0171 jav

A császár új ruhája – Gyurkovics Zsófia, Fritz Attila, Gelányi Bence, Császár Erika és Janicsek Péter (fotó: Trifusz Ádám)

 

Hosszas morfondírozás után úgy döntöttem, hogy – két kivételtől eltekintve – csak a hivatalos program előadásairól számolok be, mégpedig nem valamiféle szubjektív rangsort felállítva, hanem időrendben, ahogy egymás után következtek az események.

Az ünnepélyes megnyitó és a házigazda Ciróka Bábszínház szokásos zenés pamfletje után a pécsi Bóbita Bábszínház volt az első hivatalos bemutatkozó. A Lúdas Matyit játszották, meghökkentő módon átalakítva Fazekas Mihály kiseposzát. Annak ellenére (vagy talán éppen azért), mert az alkotók három éves kortól ajánlják az előadást, vagyis olyanoknak, akik éppen most találkoznak először a történettel, Szálinger Balázs feldolgozása (dramaturg Kocsis Rozi) meglehetősen szabadon kezeli a témát. Valamiféle politikai színházat vizionál, amely egy libapásztorból lett földesúrról szól. Nem egyszer az ötvenes évek szocreál fordulataira ismerünk, kizsákmányolásról és más sematikus dolgokról esik szó a zanzásított és sok fölösleges epizódot tartalmazó szövegekben ahelyett, hogy a szerző megpróbálna igazi színpadi pillanatokat teremteni. Pedig érdemes lett volna Fazekastól ellesni a mesteri szerkesztést és a tömör nyelvezetet, amellyel az ősi asszír mese moldvai csángó (és/vagy román) változatát kezeli. Ehelyett az író szemrebbenés nélkül elhagyja Döbrögi harmadik megverését. Hőse úgy dönt, hogy inkább „megfúrja” az uraságot, és ő maga ül a helyére. Semmi kétség: ez a Matyi semmivel se különb ellenfelénél, és ugyanolyan zsarnok lesz belőle. 

Az előadás (rendező Markó Róbert, tervező Boráros Szilárd) megpróbál érdekes és divatos lenni, de a paraván nélkül megjelenő kesztyűsbábokkal alig lehet szituációt teremtetni. Mert abból nem lesz szituáció, hogy a színészek a földön csúsznak-másznak, és hol ők maguk, hol a kezükre húzott báb próbál drámai pillanatokat teremteni. (Zeneszerző: Rab Viki, koreográfus: Fitos Dezső, játsszák: Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Matta Lóránt, Illés Ilona, Balog Zita.)

Gimesi Dóra  szép, okos és tanulságos meséje, A csomótündér először könyv alakban látott napvilágot 2012-ben, majd egy évvel később ugyanolyan szép, okos és tanulságos előadás született belőle a Ciróka Bábszínházban. Most a Budapest Bábszínház egész más módon, monodrámaként játssza el a tévedésből kötött csomó súlyos következményeinek történetét. Az új változat vállaltan didaktikus játék, amelyben Menyus királyfi és Panni királylány szüntelen veszekedése átalakul egy igazi beszélgetéssé a tündér rossz döntése nyomán válásba torkolló helyzetről.

A szándéknak köszönhetően a tanulságos játék elveszítette báját, finom humorát, és mindezek helyett a történet tanulsága vette át a vezető szerepet. A színész (Ellinger Edina) és a rendező (Tengely Gábor) mindent elkövetett a történetben rejlő értékek átmentésére, de a színpadi hatást kénytelenek voltak feláldozni azért, hogy az előadást követő foglalkozáshoz minél gazdagabb muníció álljon rendelkezésre. (Dramaturg: Pallai Mara, látványtervező: Michac Gábor, foglalkozásvezető: Végvári Viktória.)

 

 Konfliktusmentes2 20 25 USP7182

A lepkeoroszlán – Ivanics Tamás és Bárnai Péter m. v. – Ciróka Bábszínház (fotó: Ujvári Sándor)

 

A Miú és Vau, a veszprémi Kabóca Bábszínház kétszemélyes játéka Timo Parvela könyvei nyomán született. A finn író szinte valamennyi meséje a barátságról szól. Tanítói múltjának köszönhetően jól ismeri a gyerekeket. Miú, a macska és Vau, a kutya barátsága cseppet sem kutya-macska barátság, kapcsolatuk nagyon is emberi, azaz inkább gyermeki. Jól ismerik egymás minden rezdülését, elválaszthatatlanok, és éppen ezért szüntelenül veszekednek. Mert ugyebár igazán jóízűt veszekedni csak azokkal tudunk, akiket nagyon szeretünk. 

Minden együtt van egy nagyon jó előadáshoz: valóban kisgyerekekhez szóló, színvonalas irodalmi alapanyag, professzionista feldolgozás (Markó Róbert), két nagyon tehetséges színész (Benkő Zsuzsanna és György Zoltán Dávid) és a célkorosztályt, a három éven felülieket kiválóan ismerő rendező (Kolozsi Angéla). A kilenc kiválasztott epizód valahogy mégsem illeszkedik egymáshoz. A vérszegény történeteknek nem jön át a sava-borsa. Az a plusz hiányzik belőle, amitől egy előadás varázslattá válik. Pedig csak egy hajszálra voltak tőle. (Tervező: Rumi Zsófia és Sipos Katalin, zene: Laun László.)

A soron következő előadásban Kolozsi Angéla szerzőként volt jelen. A Vojtina Bábszínház előadása, A só forrását – elsősorban Benedek Elek feldolgozásának köszönhetően – mifelénk  magyar népmeseként tartják számon, pedig már Shakespeare is valószínűleg kelta eredetű mondaként akadt rá és dolgozta fel a Lear királyban. A szláv nyelvterületen többnyire szlovák népmesének mondják, főként Božena Němcová népszerű, sokszor dramatizált és többször megfilmesített feldolgozása alapján. A hiú király, Bámulatos Balabán a debreceni előadásban is fölteszi három lányának a kérdést: ki mennyire szereti őt. A két idősebbik hízelkedése után a legkisebb nem Cordeliát követi, aki „hallgat s szeret”, hanem az ismert népmese nyomán azt mondja, hogy úgy szereti édesapját, mint a sót. Ezután sok invenció nélküli és erőltetett fordulat következik, amelyeket számos dalbetét és revüjelenet igyekszik feledtetni, kevés sikerrel. Ezek előadásmódjában a társulat nem minden tagja képes jeleskedni. A feldolgozás modorosságaiért és a bábjáték teljes hiányáért a tárgyjátékok igyekeznek kárpótlást nyújtani; a zománcedények táncai azonban nem pótolják a valódi konfliktust, és nem rejtik el a választott formanyelv felesleges sallangjait. (Dramaturg: Dobák Lívia, tervező: Mátravölgyi Ákos, zeneszerző: Czapp Ferenc, koreográfus: Barta Dóra. Szereplők: Baditz Dávid, Nagy Mónika, Hajdú Péter, Kiss Gergely Máté, Nagy Viktória Éva, Reschovszky György, Szűcs Kinga. Rendező: Kuthy Ágnes.)

 

Konfliktusmentes3 20 25 manogyar 38

Manógyár – Klim Zsolt és György Zoltán Dávid – Csodamalom Bábszínház (fotó: Mocsári László)  

 

A Tintaló Társulás fellépései mindig üde színfoltot jelentenek a bábfesztiválokon. Most is így volt ez, pedig a Horgászni tilos! hajmeresztő ötletet valósít meg. A sokszor elcsépelt viccelődést az ajánlott életkorral ezúttal véresen komolyan veszik. Úgy gondolják, hogy vannak előadások, amelyek egyszerre képesek szórakoztatni valamennyi korosztályt „4 éves kortól 99 éves korig”. Ilyenek voltak hajdanán Chaplin, Max Linder, Buster Keaton, Stan és Pan burleszkjei, vagy az utóbbi évtizedek komikusai, mindenekelőtt Louis de Funes, akinek bizonyára Horgász a pácban című bohózata volt az ihletője a mostani vállalkozásnak. A Horgászni tilos! „szellemes” burleszk; olyannyira, hogy igazi szellem, azaz vérfagyasztó, fehér lepedőbe öltözött kísértet is van benne. Meg ezen kívül sok-sok szellem átvitt értelemben. Az előadás létrejöttét számos bába biztosította: Veres András író, Takács Dániel zeneszerző, Bartal Kiss Rita, Kolozsi Angéla, Kovács Domokos szakmai konzultánsok, valamint a két szereplő-tervező, Sipos Katalin és Sisak Péter. Rendezőként a teljes kollektívát jelöli meg a műsorfüzet. A sok bába között ezúttal nem veszett el a gyerek. 

Sokan gondolják úgy, hogy Petőfi káprázatos humorú romantikus hőseposz-paródiája, A helység kalapácsa színpadra, filmre, televízióra kívánkozik. Ezért gyakran próbálkoznak az átültetésével. De mint minden remekmű, amely más műfajban vált közkinccsé, ez is becsapja a kísérletezőket. A történet pompás karakterei nem egykönnyen szabhatók át színpadi méretekre. Még a bábszínház is, amely műfaji adottságai révén kínálja a szereplők újfajta megközelítését, súlyos próbatételek elé állítja a merész vállalkozókat. Különösen akkor, ha az alkotók akkorát tévednek a célközönség korosztályának megítélésében, mint a békéscsabai Napsugár Bábszínház. A témát öt éves kortól ajánlani teljes félreértés. Valószínűleg az illetékesek is megérezték ezt, mert – biztos, ami biztos – egy didaktikus előjátékkal toldották meg a színpadi változatot, amitől óhatatlanul hibriddé vált az előadás. Az ember nagyságú és kevés mozgásra képes bábok alkalmazása tovább fokozta a bajt. Mivel összesen hat színész állt rendelkezésre, a látható játékosok – mindenfajta indok nélkül – nyílt színen kénytelenek cserélgetni szerepeiket-bábjaikat. 

A műsorfüzet Petőfit jelöli meg szerzőként. Átdolgozót nem tüntet fel, csupán dramaturgot. Ez is olyan félreértés, ami magyarázatra szorulna. Ahogy az is, hogy miért nem gondolkodtak el a színház vezetői azon, van-e elég olyan színész a társulatban, aki képes megbirkózni az előadás szerepeivel. (Dramaturg: Tasnádi-Sáhy Péter, zeneszerző: Czári Tibor, tervező: Bodnár Enikő, koreográfus: Dávid Attila. Szereplők: Soós Emőke, Gyarmati Éva, Balázs Csongor, Bíró Gyula, Czumbil Örs, Lovas Gábor. Rendező: Béres László.) 

Többször voltam szem- és fültanúja, amikor Lázár Ervin kifejtette, hogy az ő meséi alkalmatlanok színpadra. Nem volt ebben semmi affektálás vagy álszerénység, ennél ő sokkal komolyabb ember volt, és én nem egyszer érteni véltem érveit. Féltette azt a különös világot, amely írásait valahogy tényleg nem engedik teljes varázslatosságukban érvényesülni más műfajban. Igazát több makacs próbálkozás kudarca igazolta.

Ezt távolról sem azért említem, mintha a miskolci Csodamalom kissé nyakatekert című Lázár Ervin-feldolgozásában, a Mindenkinek vannak manói, avagy a Manógyárban igazolva látnám a szerző makacs ellenkezését. Ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy ez az előadás a nagyon kevés kivételek egyike, amely az effajta aggályokat cáfolja. Pedig a Nagy Petra ötletei alapján színpadra alkalmazó Pallai Mara merészen két Lázár Ervin-mese, a Manógyár és A zöld lific összeolvasztására vállalkozott, ami akár növelhetné a kockázatot. De az átdolgozó magabiztos színpadismerete, empátiája és tapintata még a megrögzött kétkedő szemét is elhomályosítja, amikor az öltések nyomát keresi.

Az átdolgozás értékeit az előadás tovább fokozza. Tengely Gábor pontos és következetes színészvezetése, az ember és a báb súlyának, arányainak végiggondolása példát mutat sok divatos előadásnak, amely nagyvonalúan kezeli a mai bábszínház e súlyos kérdését. Michac Gábor tervezésében a szobadíszlet falait és bútorait virágos mintás tapéta borítja. Már-már abszurdnak tűnik az ötlet, hogy az élő színészek ruházata pontosan ugyanilyen mintázatú; vagyis beleolvad a háttérbe. Ezáltal a bábok élesen elválnak a környezettől meg a mozgatóktól, és különleges hangsúlyt kapnak. A félelmekről szóló történet így a nézőkben nem szorongást ébreszt, hanem feloldódik a szellemes látvány kvázi-ironikus jelenlétében.

A Manógyár előadása fontos fordulópont a Csodalom Bábszínház életében. (Mozgás: Kovács Domokos, zene: Rab Viki. Szereplők: Juhász Judit, Tóth Fanni, Heiszmann Ildikó, Klim Zsolt, Hajdu Imelda, György Zoltán Dávid. )

A MárkusZínház ezúttal nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy A hős Miklós címen színpadra állítja a Toldi mindhárom részét. Persze nem egészen úgy, ahogy Arany János tette. Inkább azon töprengenek, mi volt a történet hőseivel, mielőtt világra jöttek.  Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna szárnyas angyalok képében hozzálátnak Toldi Miklós megteremtéséhez. Kikeverik a lelkét, és elképzelik jövendő sorsát. Nagyon körültekintően járnak el, hiszen magyar hős jön a világra, aki különös erejével le fogja győzni a cseh vitézt meg a bikát, aztán beáll zsoldos vitéznek, majd a király szolgálatába, később szerelmes lesz, és végül – mint minden földi halandó – meghal. Az előadás most is csupa irónia, humor, de van benne némi rosszmájúság meg nemes pátosz is, amikor nem megy másképp. Mi meg úgy viselkedünk, mint minden MárkusZínház-rajongó. Jókat kacagunk, néha elérzékenyülünk, és közben a szomszédjainkat lessük, vajon titokban ők is előveszik-e a zsebkendőjüket. (Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida, tervező: Boráros Szilárd, zeneszerző: Kovács Márton és Pilári Áron. Rendezte és a játékot kitalálta: Vajda Zsuzsanna.)

Cseh Tamás szelleme kétszer suhant át a találkozón, mindkétszer az indián kultúra iránti közismert vonzalmával. Először a megnyitón, amelyen Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár átadta az ajándékát: egy Cseh Tamás által készített tomahawkot. Másodszor a Csillagokkal táncoló kojot című előadáson kellett volna találkoznunk vele. A Felvidékről érkezett rozsnyói Meseszínház produkciója Cseh Tamás észak-amerikai indián népmese-válogatása alapján készült. De a kétszemélyes játék nélkülözött mindent, amitől közelebb kerülhettünk volna a költő-énekes kivételes művészetéhez. A színészek jelenléte egyetlen pillanatig sem sugárzott, mindvégig megőrizték civil önmagukat. (Bábszínpadra alkalmazta: Boráros Milada, tervező: Grosschmid Erik, zene és dalszövegek: Czakó József. Szereplők: Badin Ádám és Czakó József, rendezte: Badin Ádám.)

 

Konfliktusmentes4 20 25 FV 3330

Szegény Dzsoni és Árnika – Pájer Alma Virág (fotó: Fűrjes Viktória)

 

A házigazda Ciróka Bábszínház kiváló produkciója, A lepkeoroszlán Michael Morpurgo azonos című meseregénye alapján készült. A bábosok világa akkor tanulta meg az angol író-költő nevét, amikor 2007-ben a londoni Nemzeti Színház a híres dél-afrikai Handspring Puppet Company közreműködésével bemutatta A katonaló című regényének színpadi változatát. A két regényben annyi a közös, hogy mindkettő az emberek és az állatok kapcsolatát beszéli el. A lepkeoroszlán egy dél-afrikai kisfiú és egy fehér oroszlánkölyök barátságáról szól. Meg a kényszerű búcsúról, a felnőtté válásról és sok más nagyon fontos dologról. Vidovszky György újabb kecskeméti rendezése hasonló erényekkel jeleskedik, mint néhány évvel ezelőtt a Hamupipőke. Most is magától értetődően alkalmazza a mindennapi használati tárgyakat. A díszlet ezúttal egy kupolaszerű csővázas szerkezet, amelynek mozgatása-forgatása fokozatosan árulja el igazi jelentését: azt, hogy valójában egy oroszlánfejet ábrázol. Ez a szerkezet pompásan idomul a gyakran változó helyszínekhez: hol a főszereplő Bertie családjának otthonát, hol kertet, hol a háború helyszínét vagy kórházat képes ábrázolni. Bárnai Péter (Bertie) és Dénes Emőke (a kisoroszlán) a barátság és a szeretet minden árnyalatát eljátssza anélkül, hogy érzelmeik érzelgősségbe csapnának át. Krucsó Júlia Rita és Ivanics Tamás számos szerepben jelenik meg, és még zenei kíséretről is gondoskodnak. Az előadás igazi erénye, hogy a szomorú befejezés ellenére mindvégig derű árad belőle. (Színpadra alkalmazta: Kolozsi Angéla, dramaturg: Dobák Lívia, tervező: Mátravölgyi Ákos, zene: Monori András, koreográfus: Gyevi-Bíró Eszter.)

Csővázas díszletben játszódik az egri Harlekin Bábszínház előadása, a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi is. A romantikus történet sokadik megidézéséhez kevésbé illik a fém hidegsége és konstruktivista jellege, mint Morpurgo modern meséjéhez. Talán ez is az oka, hogy a tündér és a földi királyfi szerelme nem tud igazán felragyogni. Gimesi Dóra adaptációja túlságosan szikár; hiányzik belőle az a plusz, ami indokolja a téma újbóli felidézését. A számos részlet-szépség és költői pillanat meg a nagyon szép és jól kezelhető bábok ellenére csalódást okozott az előadás. (Tervező: Grosschmid Erik, zeneszerző: Takács Dániel. Szereplők: Mészáros Pancsa, Sóvári Csaba, Szűcs Réka, Zádori Szilárd, Szilner Olivér. Rendező: Veres András.)

A Ziránó Színház és a szombathelyi Mesebolt Bábszínház közös produkciójában Veres András szerzőként vett részt. Az Ágoston, avagy Egér a felhők között című „kalandos történetből” kimaradt az írói alaphelyzet, ahonnan el lehetne rugaszkodni a különféle mulatságos helyzetek során. Kézenfekvő, hogy a tervező (Grosschmid Erik) könyvekből alakította ki a helyszíneket, hiszen az alkotók az olvasás fontosságára kívánják felhívni a gyerekek figyelmét. De ez nem pótolja az igazi szituációkat, amelyek helyett csupán piszmogások, készülődések, helyzetgyakorlatok és látszat-konfliktusok töltik ki a játékidőt. (Zeneszerző: Szabó Balázs, szereplők: Pfeifer Zsófia és Varga Péter Róbert. Rendező: Kovács Géza.)

A szegedi Kövér Béla Bábszínház Hurka Gyurka című előadásának díszlete is fémcsövekből van. A „hentes mese” Benedek Elek Feketeország című meséjére épül. Nem csak az a baj vele, hogy az iskolás dramaturgia iskolás előadást eredményez, de a fehér hentes-ruhába öltöztetett élő szereplők harsány jelenléte valami meghökkenteni akaró szándékot sejtet, amivel feledtetni próbálják a vérszegény alaphelyzet problémáit. (Írta: Kardos Tünde, tervező: Michac Gábor, zene: Monori András. Játsszák: Balasi Jolán, Nikodémusz Hajnalka, Rózsa Teodóra, Presits Tamás, Sperger Anna, Szalkai Dénes. Rendező: Halasi Dániel.)

A szombathelyi Mesebolt Bábszínház Andersen-feldolgozása, A császár új ruhája mindig aktuális téma a színházak és a bábszínházak számára. A műsorfüzet hat éven felülieknek ajánlja, de a találkozó nézői között akadtak olyanok is, akik aktuálpolitikai allúziókat próbáltak felfedezni az előadásban. Kétségtelen, hogy Parti Nagy Lajos személye és briliáns feldolgozása nem zárja ki az efféle magyarázatokat sem, amelyeket Somogyi Tamás rendezésének bizonyos elemei tovább mélyítenek. Ennek ellenére nem szándékozom a hatalom hálójában vergődő tányérnyalók abszurdba hajló ábrázolásában felfedezni az általánoson túli (pontosabban „inneni”), földhözragadt vulgarizálás szándékát. Minden ilyen törekvés az olcsó paródia felé csúsztatná ennek a nagyon magas színvonalú produkciónak a szándékait. 

Minden, amit látunk, a hatalomról szól. A játékteret fokozatosan átszövi egy pókháló, amely egyrészt az alaphelyzet, a takácsok csodakelme-szövésének és a bábjátéknak az erőteljes metaforája, másrészt a mindent behálózó zsarnokságot szimbolizálja. Ugyanakkor nem árt hangsúlyozni, hogy az előadásban egyetlen báb van, maga a császár, akit felváltva mozgatnak a társulat tagjai. Ez tovább bonyolítja és erősíti a nyilvánvaló írói-rendezői szándékot, hogy tudniillik a zsarnokot a környezete teremti meg és manipulálja. Ez is bizonyítja, hogy az előadás jócskán túllép a vulgáris magyarázatok által sugallt szándékokon. A takácsok pedig színészek (az egyik férfi, a másik nő), nem pedig szabók. Ezért – ha úgy tetszik – vegyük úgy, hogy színház az egész világ.

Az előadás végén a nézőtéren egy kisgyerek elkiáltja magát: „A császár meztelen!” Felszalad a színpadra, és többször elismétli az ominózus mondatot, majd kirohan. Kitör a pánik, a fogdmegek utána rohannak. Tényleg színház az egész világ. Nem is akármilyen. (Tervező: Árvai György, Szűcs Edit, zeneszerző: Sáry Bánk. Szereplők: Császár Erika, Kovács Bálint, Gelányi Bence, Gyurkovics Zsófia, Fritz Attila, Janicsek Péter, Rajnoha Milán Norbert.)

Valaki azt mondta kifelé jövet Fabók Mariann előadásáról, A háromágú tölgyfa tündéréről, hogy ez a kiváló színésznő előadásról előadásra ugyanazt a „figurát” hozza. Ugyanaz az ízes-zamatos beszéd, ugyanaz a temperamentum, ugyanaz a humor. Beszélgető partnere azt mondta erre: na és? Ha egyszer bevált és hatásos?! Ha a pallérozott modorom megengedte volna, beleszólok a vitájukba, valahogy így: Ez nem szerep, kérem szépen, hanem Fabók Mariann másik énje, Fabók Mancsi. Ők ketten vannak. Egyikük egy finom modorú, bájos színésznő, meg családanya, meg feleség, az alteregója pedig egy cserfes szájú, mindenre elszánt fehérszemély. De lakik benne még néhány alak, akiket bármikor előhúz a tarsolyából, vagy újraformál, átszab, aztán ha már nincs rá szüksége, félreteszi. Egész tüneményes színháza olyan, mintha most születne, itt, a szemünk előtt. Pedig ne higgyék el! Minden mozzanat ki van számítva, meg van komponálva, be van gyakorolva. Hihetetlen biztonsággal jár-kel a maga teremtette világban, és hódít meg bábszínháza számára újabb és újabb híveket. Most éppen a tizenhárom újságírót bűvölte el, akik a Színházi Kritikusok Céhének díját ítélték oda neki. (Népmesék alapján a szövegkönyvet írta: Fabók Mariann, díszlet, bábok: Mátravölgyi Ákos, bábos tanácsadó: Lénárt András. Az előadást megalkották és játsszák: Fabók Mariann és Keresztes Nagy Árpád.)

A győri Vaskakas Bábszínház előadása, A halhatatlanságra vágyó királyfi népmeséből készült, a Halál és a Halhatatlanság viszályáról szól. A címben szereplő királyfi leghőbb vágya, hogy megtalálja a Halhatatlanságot, feleségül vegye és örökké éljenek. Vándorútja során nem éri be száz, kétszáz vagy ötszáz évvel, neki a végtelen időre van szüksége. Szálinger Balázs feldolgozása megmarad a vérszegény történet közhelyei között. A drámai erőt az ugyancsak vasból készült díszlet dübörgése és a dinamikus koreográfia próbálja pótolni, de igazi konfliktus híján csak a közhelyek maradnak: nem érdemes a halhatatlanságot kergetni, inkább a ránk mért rövid idő alatt teremtsük meg magunk számára a boldogságot. (Dramaturg: Nagy Orsolya, díszlet: Cziegler Balázs, jelmez-báb: Szűcs Edit, zeneszerző: Tarr Bernadett, koreográfus: Fitos Dezső. Szereplők: Föglein Fruzsina, Horváth Márk, Kocsis  Rozi, Markó-Valentyik Anna, Szúkenyik Tamás. Rendező: Markó Róbert.)

Bevallom, sokáig idegenkedtem a csecsemőszínháztól. Aztán néha, egy-egy kivételes alkalommal lassan felfedeztem benne az igazi varázslatot. Most már úgy érzem magam a nézők között, mint külföldön, amikor olyan előadást nézek, amelyet csak félig-meddig értek. Körülöttem mindenki az „anyanyelvén” vesz részt a játékban, én meg hiányos ismereteimmel próbálom megfejteni a történéseket. Azóta azt is megtanultam, hogy nem feltétlenül a színészek játékát kell mindig figyelni, hanem a nézőket. Így kezdtem a Kolibri Színház Hengergő előadásán is, amelynek megszállott alkotói, Török Ágnes, Szívós Károly meg a zenész Bornai Szilveszter már hibátlanul tud „csecsemőül”, én viszont még mindig csak az alapfokú nyelvvizsgára készülök. Viszont remek tolmácsaim vannak. Azok a tüneményes pici gyerekek, akik tátott szájjal bámulják az eseményeket, a szavak nélküli (?) gügyögéseket, brummogásokat, sustorgásokat, sziszegéseket,  azt a csodát, amit nagyképűen úgy szoktunk nevezni, hogy beavató színház.  „Ajánlott életkor: 0-3 éveseknek” – írja a műsorfüzet. Én már jócskán túlléptem a felső korhatárt, most mégis „gyermek vagyok, gyermek lettem újra.” Nagyon jó érzés volt. Mindenkinek szívből ajánlom. 

 

Konfliktusmentes5 20 25 IMG 0572

Hengergő – Török Ágnes és Szívós Károly – Kolibri Színház (fotó: HSC Stábiskola)

 

Van úgy néha, hogy négy-öt nagyon tehetséges ember összefog, és nem sikerül az, amit akartak. Boráros Milada, Nagy Viktória Éva, Schneider Jankó, Boráros Szilárd és Takács Dániel közösen létrehozott Jancsi és Juliska édes álma című előadása, a Hepp Trupp Családi Bábszínház és a Magamura Alkotóműhely közös előadása nem azért nem jó, mert a horrorisztikus Grimm-mese történetét megszelídítik és modernizálják az alkotók, meg mert a történet csattanója, a mézeskalács házikó és a vasorrú bába a gyerekek álmában jelenik meg.  Hanem azért, mert minden egyes mozzanata hevenyészett, átgondolatlan és kidolgozatlan. Az apró marionettfigurák sután röpdösnek a három különálló dobogó között, minden epizód elkapkodott. Az előadásnak nincs ritmusa, csak tempója. Olyan, mintha egy nyers összpróbán vettünk volna részt. Kíváncsian várjuk, milyen lesz majd a kész előadás.

Lázár Ervinről még egy előadásnak sikerült bebizonyítania, hogy művei képesek kiteljesedni a színpadon is. Csak azt kell tudni róla, hogy nem szabad belegyömöszölni a klasszikus bábszínház korlátai közé. A Szegény Dzsoni és Árnika azért nagyszerű előadás, mert – annak ellenére, hogy létrejöttében számos alkotó vett részt – egy megszállott rajongó személyes vallomása. Ezt a rajongót úgy hívják, hogy Pájer Alma Virág. Régi emlékek között kutat, régi vacak bútorok, ócska konyhakredenc, ütött-kopott íróasztal, komód meg elsárgult fényképek segítenek megidézni Lázár Ervin szellemét és a világ legszabadabb emberének olthatatlan szerelmét Árnika kisasszony iránt. A színpadon régi idők illata meg egy bájos ifjú színésznő. Ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy újra végigéljük szegény Dzsoni és Árnika meg a Százarcú boszorkány történetét. Csak őszinteség, szív meg tehetség kell hozzá.

 Az előadás a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Kabóca Bábszínház és a Budapest Bábszínház közös produkciója. (Színpadi adaptáció: Nagy Orsolya, látvány: Kármán Dániel, Szabó Mátyás Péter, Raffai Péter, Pájer Alma Virág. Bábok: Raffai Péter, Kármán Dániel, Pájer Alma Virág, zene: Teszárek Csaba, Wagner-Puskás Péter, konzulens: Ellinger Edina. Játssza: Pájer Alma Virág.)

A találkozó záró akkordja, a zalaegerszegi Griff Bábszínház Varázskert című előadása – némi túlzással – akár az egész 2018-as rendezvénysorozat összefoglalásának is tekinthető. A korábban nem csekély identitászavarral küzdő társulat kilábalni látszik a hosszú ideig tartó bajokból. A távol-keleti népmesei motívumokra épülő darab Veres András feldolgozása. A műsorfüzet a darab rendezőjét, Boráros Miladát dramaturgként is feltünteti. Az alaphelyzet, a hazatérő katona csalódottsága és helykeresése gyakori témája a népmeséknek. A korábban hősként ünnepelt bajnok a romokban heverő városban nekifog, hogy régi és új barátaival ismét megtalálja a kis közösség számára a boldogságot. A szép, költői történet kiegyensúlyozott feldolgozása, Boráros Szilárd gerendákból és ládákból formált játéktere, rusztikus bábjai meg az időnként lelassuló balladai hangulatú rendezés szép előadást teremtett a történetből. (Zene: Csernák Zoltán Samu, koreográfus: Fejes Kitty. Játsszák: B. Szolnok Ágnes, Fekete Ágnes, Berta Csongor, Ritz Ármin, Szilinyi Arnold.)

Kiemelkedő előadások a korábbi találkozókon is szép számmal akadtak, az átlag színvonal azonban az idén magasabb volt a megszokottnál. Csak elvétve akadtak hevenyészett, tévútra siklott produkciók. Ez mindenképpen bíztató jel. Akár meg is nyugodhatnánk. Kijelenthetnénk, hogy a rendszerváltozás óta megkésve kialakult magyarországi bábszínházi hálózat ma már nem mutatja a lemaradás jeleit a hasonló körülmények között működő közép-kelet-európai mezőnyben. Egyetlen kérdőjel merül fel, és erre céloztam a zalaegerszegi előadással kapcsolatban. Mi az oka annak, hogy az alkotógárda ennyire leszűkült? Miért ugyanaz a három-négy tervező, rendező, író-átdolgozó-dramaturg neve szerepel a találkozó számos produkciójának plakátján? Miért csak ők vannak „divatban”? Hol vannak a többiek? Hol vannak a fiatalok meg a kevésbé fiatalok, akik néhány éve még kiemelkedő előadásokkal vívták ki tekintélyüket a szakmában? Hol vannak a másfajta esztétikát követők? Hol vannak a vitapartnerek? Mert a mostani seregszemlén többségében egyfajta bábszínház-eszmény érvényesült. Ez az eszmény igen magas színvonalú. De hiányzik a vitára ingerlő többi irányzat.

Ha majd ennek is sikerül teret hódítania, akkor elmondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.  Vagy ki tudja?

 BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1