Beszélgetés Kocsis Gergellyel

 

Csodálkozó tekintet, ami nem mindig a kíváncsiságé, inkább a megdöbbenésé: hol is vagyok? Aztán a mindent átlátó, megértő és értékelő bizonyosságé, megint egy másik az életuntságé, az életfáradtságé, majd kópés, egy igazi Puck, egy Robin pajtás. Kocsis Gergely Jászai Mari- és Máté Erzsi-díjas színész, rendező a színművészeti elvégzése után a Katona József Színházhoz szerződött. Azóta – a színpadi adattár szerint – színpadi szerepeinek száma itt és másutt: 103. Már az indulása is rendkívüli volt. A Legjobb pályakezdő díját érdemelte ki az Országos Színházi Találkozón 1999-ben (ez még Győrben volt), s a kritikusoktól is 2000-ben a Kés a tyúkban című előadásban nyújtott alakításáért. Többszörös Vastaps-díjas; legutóbb Azdak (Kaukázusi krétakör), Platonov, és Rank doktor (Karácsony Hermeréknél) alakításáért érdemelte ki a közönség és a szakma elismerését.

Szeretem az atvaltozos 1

(fotó: Süveg Áron)

 

Hogyan választódott ki ez a szakma?

Ez a pálya nagyon későn választódott ki ahhoz képest, amilyen történeteket ismerek. A gimnázium (Vajda János Gimnázium, Keszthely) második osztálya környékén még nem tudtam, hogy mi a csuda lesz belőlem. Sokat bohóckodtam, de ezzel többen voltunk így. Ezek nem mentek túl a hülyéskedésen, a szituációs paródiákon. Több barátommal együtt élénk alak voltam. Másodikban osztályfőnököm és magyartanárom, Zavagyil Éva adott egy szórólapot a zalaszentgróti színházi táborról. Oda elmentem, és ott lehetett kurzust választani. Én a színész mesterség kurzust választottam, mert nagyon tetszett ez a szó. Akkori agyammal a mesterség az mindenféleképpen valami kézművességet jelentett. Tetszett, hogy ezt mesterségnek hívják, és oda volt írva egy név: Máté Gábor. Nem tudtam, hogy ki ő. Ebben a táborban nagyon jól éreztem magam, és semmire sem voltam alkalmas, amit ott csináltak, de jó társaság volt. Ez a jó társaság szeptemberben följött a Katona József Színházba az évadnyitó előadást megtekinteni. Ez a Platonov volt Ascher Tamás rendezésében, Balkay Géza főszereplésével. Én akkor voltam először nagybetűs színházban. Ide beültem hét órakor, és kimentem fél tizenegykor úgy, hogy eldöntöttem: én színész akarok lenni. Azzal megfejelve, hogy nemcsak általában színész akarok lenni, hanem azt is eldöntöttem, hogy itt, ezen a színpadon akarok színész lenni. Ez megfogalmazódott bennem, de sokáig valótlannak tűnt, mert Keszthelyről, meg egyáltalán abból a pozícióból, hogy ezzel kapcsolatban soha semmit nem csináltam, ez agyrémnek és teljességgel elérhetetlen dolognak tűnt. Folytatódott a gimnázium és beadtam a jelentkezésemet a Színművészeti Egyetemre. A szüleim vegyes érzelmekkel viseltettek ez iránt, de engedték, mert jelentkeztem egy rendes egyetemre, a pécsi bölcsészkarra is. Akkor itt az első rostán átengedtek. Ekkor elhittem, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. A második rostán kirúgtak, és akkor elkezdődött a pécsi egyetemi élet. Egy év múlva eljöttem újra, akkor már az első rostán kirúgtak. Folytattam Pécsett az életem, amit szerettem, mert a műkedvelő egyetemi színházi munkában úgy éreztem, hogy a heppemet kiélhetem. A rend kedvéért harmadszor is felvételiztem. Akkor eljutottam a harmadik rostáig, ahol Horvai István−Máté Gábor osztály indult. Oda nem vettek föl, viszont közölték, hogy szeretettel látnak az akkor először induló bábszínész osztályba. Mondtam, hogy eszem ágában sincs bábszínész lenni, hiszen most hallom először, hogy egyáltalán ilyen van. De aztán Békés András és Méhes László rábeszéltek, hogy kezdjek el ide járni. Ez végképp kicsapta a biztosítékot a szüleimnél, mert nem elég, hogy tisztes magyartanári, bölcsész jövőt föladok, de még csak nem is a színészetért, de hanem hogy bábszínész legyek! Ezt nagyon nehéz volt a torkukon lenyomni. Sikerült, s elkezdtem ide járni.

Mit adott az egyetem?

Nagyon szerencsés pillanatban jártam oda, mert párhuzamosan, Székely Gábor rendező osztályába járt akkor Schilling Árpád, Forgács Péter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor. Az ő vizsgáikban – többekkel együtt – nagyon sokat dolgoztam. Ezekre a vizsgákra odafigyelt a szakma. Ilyen módon egyszer csak előkerültem mint létező alak, és így a negyedik évben, Zsámbéki Gábor idehívott gyakorlatra a Katonába. Idekerültem pici szerepbe, Az elveszett levélbe (Ion Luica Caragiale), pici szerepbe a Periclesbe, Tyrus hercegét játszottam (Shakespeare), és Schilling Árpád akkor rendezte meg a Közellenséget (Tasnádi István), abban is játszottam. Ment három előadásom, és akkor negyedik év végén Zsámbéki azt mondta, hogy nem lenne egyszerűbb, ha ideszerződnék? Mondtam, ha nincs más megoldás, akkor én nem bánom, belemegyek ebbe a csínybe. Azóta itt vagyok. Mondhatnám, hogy megvalósult az álmom, és amikor mostanában néha elégedetlenkedem, akkor mindig emlékeztetem magam arra, volt idő, amikor a fél karomat odaadtam volna, hogy ide egyáltalán beléphessek…

Azóta itt, és több mint száz szerepben.

Amikor Zsámbéki felajánlotta a szerződést, akkor csatolta azt a mondatot, hogy most természetesen bekerülsz a kis szerepeket játszó fiatal színészek sorába. Mondtam, az nekem nagyon jó. Ehhez képest az első bemutatóm a Kés a tyúkban (David Harrower) című előadás volt Gothár Péter rendezésében. Láttam kiírva, hogy Fullajtár Andrea, Lengyel Ferenc, Kocsis Gergely, és mivel Zsámbéki nekem azt mondta, hogy kis szerepeket fogok játszani, gondoltam, biztosan meghalok az ötödik percben. Ehhez képest ebben három majdnem egyenrangú szerep volt, s el is játszottuk vagy száz valahányszor. Aztán csakugyan bekövetkezett az apró szerepek garmadája. Az első években Gothár volt az, aki kiemelten figyelt rám. Mindig jelentősebb szerepeket kaptam tőle. Aztán valahogy szerencsére ez átragadt a többiekre is az évek folyamán. A szerepekből nem tudok kiemelni.

De hát az első meghatározó színházi élménytől eljutott Platonov szerepéig…

Jól be is rezeltem tőle, amikor megtudtam, hogy én játszom. Szeretem is játszani, bár most már nem úgy kelek föl reggel, hogy jajaah, ma én vagyok Platonov. Nem hatódom meg minden nap, de örülök, hogy így van. Remélem, hogy ez nem az út vége, csak egy kiemelendő állomása.

A rendezők közül Gothárt említette…

Azért említettem őt mint elsőt, mert időrendileg ő bízott először rám nagyobb és fontosabb feladatokat. Aztán megtette ezt hamarosan Máté Gábor és Ascher, és megtette Zsámbéki Gábor is. Ha itt dolgozik valaki az elmúlt húsz évben a Katonában, akkor szerencséje van, itt nem tud kutyaütő kezekbe kerülni. Fölsoroltam ezt a négy nagy alakot, akik ezt az épületet megtöltötték hiteles előadásokkal. Később jöttek a fiatalabbak. Székely Krisztát feltétlenül meg kell említenem, mert ő már több jelentős feladatot bízott rám: a Platonovot és a Kaukázusi krétakörben Azdakot, a Nórában Rankot. Úgy gondolom, hogy talán ő is kedvel velem dolgozni.

A Katonára mindig is az volt a jellemző, hogy kis szerepek és nagy szerepek váltogatják egymást. Nagyon sok jelentős tehetségű színész dolgozik itt. Mi jelent ez a közeg?

Sajnálom, hogy nem magamtól jutott eszembe ezt szóba hozni. Itt eléggé egészségesen működik az a rendszer, hogy ha főszerepet kap az ember, akkor a következő előadásban kaphat pár mondatosat is. Természetesen alapos elemzéssel meg lehet állapítani, hogy kik azok, akik többször és kik azok, akik kevesebbszer jutnak nagyobb feladatokhoz. De ebben a társaságban, ami a Katona József Színház társulata, ezek nem okoznak feszültséget. Itt igazi csapatmunka folyik. Ez nem lózung. Soha nem éreztem nagy, fontos, vagy főszerepet játszva az aktuálisan éppen mellettem levő kollégánál semmiféle irigységet, semmiféle neheztelést. Mindenki tudja, hogy most ezt dobta a gép, ez most így van, de holnap máshogy lesz. Azt a próbafolyamatot, amíg a Kaukázusiban megszültük az Azdakot, azt a második felvonást, azt nem tudom elfelejteni. Rengeteg támogatást kaptam a kollégáktól abban a két hónapban. De én sem szoktam rosszul érezni magam kisebb szerepet játszva, ha támogatnom kell azt a kollégát, aki tegnap engem támogatott. Ez itt eléggé jó rendszer, segít egészséges szellemben maradni.

Szeretem az atvaltozos 2

Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler – Katona József Színház (fotó: Dömölky Dániel)

 

Mikor érezte azt, jól választott, hogy otthagyta a bölcsészkart ?

Az Ódry színpadán sokáig nem éreztem ezt. Az a négy év, amit az egyetemen töltöttem, folyamatos reszketés volt, hogy jól teljesítsek. Úgy jártam oda négy évig, hogy minden vektorom folyton e színház felé mutatott. Sokszor csak az én vektoraim mutattak erre. Eléggé kilátástalannak tűnt, hogy én a bábszínész osztályból a Katona színpadára kerüljek. Ráadásul ezért én nem tudtam semmi mást tenni azon kívül, hogy dolgoztam, mint az állat. Mikor mondtam azt, hogy jól döntöttem? Hát a nagyképű énem az azonnal tudta, hogy jól döntöttem, az elemző alkatom az azt mondja, hogy talán mostanában. Igen, mostanában érzem azt, hogy érdemes színházcsinálással foglalkozni. Önzőségből? Igen, meg hát jól döntöttem, mert nagyon is szórakoztat ez az egész. Nem tudom, mi lett volna, ha nem leszek színházcsináló. Az a voksom, hogy ez biztosan érdekesebb számomra, mint bármi más. Nem mondok olyan magasztosakat, hogy adni a nézőknek és kulturálisan nevelni. Ez is benne van, de hát mégiscsak az én jóllevésem a legfontosabb ebben, és én nagyon jól szórakozom.

Annyi nagyszerű szerepet játszott, nem hiszem, hogy ne lett volna kedvenc.

Közhelynek hangzik, de mindig az aktuális, a legfrissebb a kedvenc. A készülő előadások és azokból az első tíz-tizenöt, az mindig egy plusz drukk és kedvelt izgalom. Talán nem a kedvenc a legjobb szó, de mindig az a szerep a legfontosabb, amit éppen játszom. Nyilván másképp megyek be egy Platonovra, mint az Ahogy tetszikre – ez nem vitás. De ez természetes is. Ugyanakkor nagyon fárasztó vagy szétmosó lenne, ha minden este Platonovokat játszanék. A repertoár színház gyönyörűsége az én szememben éppen az, hogy az egyik nap gázszerelő vagyok, a másik nap Platonov. Ebben én találok gyönyörűséget. Bármennyire fáradt vagyok és bármennyire elegem van sokszor az egészből, hálát adok az általam nehezen behatárolható magasságosnak, hogy ez így alakult. Végtére is ez játék.

Rendez és a Színművészeti Egyetemen tanít is.

Az egyetemen úgy írják ki, hogy rendező-tanár. A módszer, amit én kedvelek az az, hogy megpróbálom a hallgatókat valami olyasmire sarkallni, hogy kénytelenek legyenek megcsinálni a saját előadásukat. Ezek már nem vizsgák, hanem a nyilvánosságnak szánják őket. Természetesen a végén én hozok bizonyos döntéseket, az irányelveket megjelölöm, de az a fontos, hogy saját ötleteik legyenek és azokat jól működtessék.

Fontos a tanítás?

Nekem? Nagyon. Mint mindenbe, ebbe is véletlenül sodródtam bele. Most nincsenek óráim, mert máshol tartanak azok az osztályok, akikkel foglalkoztam. Bár nagyon jólesik a délutáni ráérés, ugyanakkor érzem, hogy valami hiányzik. Kedvelem a tanítást. Szükségem is van rá – ez megint csak önös –, mert frissen tart, fenntartja az érdeklődésemet, ugyanakkor a saját szakmámat egy másik nézőpontból is gyakorolhatom. Sok dolgot megértek a saját működésemből is. Igyekszem a diákoknak csak olyanokat mondani – azt is kevésbé kategorikusan –, amiben száz százalékig biztos vagyok. A szakmánkban kevés dolgot lehet ex katedra kijelenteni. Talán nem beképzeltség, hogy úgy gondolom, általában megtalálom a hangot a fiatalokkal. Ebben van egy jó adag nárcizmus is. Néha szeretetet kapni megyek oda, mert szükségem van rá. De igyekszem megfizetni ennek is az árát.

Itt a színházban is egy közegben van és az egyetemen is egy közegben él. Miért fontos, hogy közegekben létezzen?

Igen, amikor azt mondtam, jól döntöttem, hogy ezt a pályát választottam, akkor elsősorban nem azokra a percekre gondolok, amikor rajtam van a reflektor fénye és csodálják a művészetemet, hanem hogy ezzel foglalkozom éjjel-nappal. Azt szeretem, hogy ezzel foglalkozunk. Nagyon fontos a többes szám és fontos ez a társaság, amihez tartozom. Ez nem a valóság, amiben én vagyok. Ha a Vas utcában és a Katona József Színházban töltöm az időm nagy részét – márpedig ez így van –, akkor én nagyon kevés kapcsolatot ápolok a valósággal.

Ezeken a helyszíneken is megjelenik a valóság, csak szublimáltan.

Én nem tudom, hogy milyen a valóság Vannak erről információim, sokszor nálam okosabb emberek elárulják, hogy mi a valóság, és tudom, hogy ennek valami leképezése történik itt. Fontos nekem, hogy ebben a társulatban élek. Vannak barátaim, akik nem színészek, és vannak barátaim, akik színészek, de nem ebben a társulatban. Velük képtelen vagyok kapcsolatot tartani, mert – hál’ Istennek – itt vagyok egyfolytában. Valójában harminc valahány barátom van itt, és ez még akkor is igaz, ha nem szoktuk egymásnak napi szinten megvallani ezt a hatalmas barátságot. Velük töltöm a legtöbb időt. Mindent, ami ér az életben, velük beszélem meg, és ráadásul művészettel foglalkozunk! Nekem ezért roppant fontos ez a közeg. Tulajdonképpen fontosabb, mint az én művészetem. Természetesen a pályám tekintetében izgat, hogy hol tart a színészetem. Ennek a belső és külső megítélése viszont hetente változik.

Szeretem az atvaltozos 3

Munkavégzés során nem biztonságos – Katona József Színház (fotó: Dömölky Dániel)

 

Színházban él, tanít, rendez, az Oralinál is már kettőt, a Varsói melódiát és a Becéző szavakat. Színházat csinál – mi az, amit szeretne ezzel?

Színházcsináló vagyok. De nem fogok zászlót bontani és saját társulatot alapítani soha, mert nincsenek még olyan kialakult, a mai gyakorlattal élesen szemben álló esztétikai alapvetéseim. Nem vagyok egy forradalmár. A színházcsinálást színészként gyakorlom időm nyolcvanhét százalékában, és tanárként egy másik nyolcvanhét százalékban. Igen, néha ott van a kézjegyem egy-egy produkción, mert én rendeztem. Szeretek rendezni, de a szívem alatt nem hordozok következő ötletet.

Mindig önt keresik meg a rendezéssel?

Az anyagokat az iskolában én választom, én döntöm el. Amiket eddig az egyetemen kívül és kvázi rendezői minőségemben csináltam, azok a dolgok megtaláltak engem. Nem én vetettem el a magot. Ha lenne valami, ami szétfeszít, akkor biztosan foglalkoznék vele. Ebből a szempontból van bennem lustaság is. Egyszerre kívánok egy rám szakadó szabadságot, másrészt meg nem, félek, hogy a kéretlen szabadság valami rosszat jelentene.

Sokféle szerepet alakított, de van szerepálma?

Nincs . Azt is szeretem, amikor olyasmivel találnak meg, ami hasonlít hozzám, és azt is, amikor valami egészen más.

Mi volt, amit így élt meg?

A filozófusban (Bessenyei György darabja, Gothár-rendezés) Pontyi bácsit játszottam. Semmi módon nem hasonlított rám, nemhogy rám, de élő emberre sem. Szeretem a radikális átváltozós dolgokat. Természetesen többnyire a habitusom szerint kapom a szerepeket, de azt sem gondolnám, hogy ha elhangzik a szó, Platonov, akkor sokan az én nevemet említenék először. Él egy olyan képzet, hogy Platonov hatalmas jelenség, aki élethabzsoló és önsorsrontó. Én nem vagyok hatalmas és nem vagyok önsorsrontó, vagy legalábbi azt hiszem, hogy nem vagyok az. Itt jól érzem magam.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1