Monteverdi–Dinyés–Závada–Szabó-Székely: Poppea megkoronázása – Katona József Színház

 

Ritkán esik meg, hogy egy prózai társulat színlapjának élén klasszikus zeneszerző neve áll. Mint ezúttal, amikor első helyen Claudio Monteverdi fémjelzi a Poppea megkoronázását, a Katona József Színház bemutatóját. Vajon a barokk opera kiválósága ellenállhatatlanul csábítja-e a közönséget? (Amint a veszélyhelyzet múltával újra lehetséges.) Vagy inkább megriasztja azokat, akik nem rajongói e nemes műfajnak? Persze, itt számíthatnak arra, hogy az eredeti opusztól többé-kevésbé eltávolodik az előadás. S így csatlakozhatnak a konok hívekhez, akik szinte ünnepre készültek. Mi tagadás, az ezerhatszázas évek dereka táján született mestermű az idők során nem vívott ki magának „bérelt” helyet színpadainkon. Holott a mintegy félszázada történt operaházi bemutatója bevésődött az emlékezetünkbe, mindenekelőtt a sugárzó tehetségű Házy Erzsébet jóvoltából, akinek eredendően szenvedélyes egyénisége tökéletesen illett Poppea szerepéhez. A viszonylagos közelmúltban, idestova másfél évtizede nekiveselkedtek a műnek színinövendékek, szűk öt esztendeje pedig a MÜPÁ-ban szólalhatott meg. Lehet, hogy egyszercsak a virágkorához érkezik, hiszen az operaház is készül a színrevitelére.

Bármilyen kompánia mérkőzik a szóbanforgó operával, lehetetlen úgy előadni, ahogyan a korabeli publikum hallhatta. Már csak azért is, mert a tizenhetedik századi zeneszerszámok jónéhánya már visszavonult a múzeumokba. Dinyés Dániel dicséretére válik, hogy a mindössze három hangszerrel gazdálkodó átirata képes olyan hatást kelteni, ami nemcsak tapintatosan közelít a mai ízléshez, de nem is hökkent meg „anakronizmusokkal”, noha nyilvánvaló, hogy a zongora jóval fiatalabb a hajdani billentyűsöknél. Az egykori dulciánt fagott pótolja. Ez utóbbinak és a csellónak a mélyebb hangfekvése pedig jól illik egy olyan korszakhoz, amikor a „basso continuo” dívott. Abban a tekintetben pedig „szerencsénk” van Monteverdivel, hogy szerette a kísérettel szemben első helyre rangsorolni az énekszólamokat – adott esetben, befejezett partitúra híján különben is csak feltevések lehetnek arról, hogy pontosan mit tervezett –, így nem is lenne szükséges nagyzenekarról gondoskodni. (Arról aligha tehet a zenei vezető tisztét is betöltő művész, hogy a zenészek elhelyezése a színpad jobb oldalán, már-már a takarásban, nem segítette, hogy mindenhová egyformán jusson el a hang. Mindazonáltal nem marad kétségünk afelől, hogy a muzsikusok hibátlanul álltak helyt, a premieren a zongoránál Dinyés Dániel, a fagottal Horváth Andrea, a csellóval Kántor Balázs, akiket más előadásokon Termes Rita, valamint Beleznai Anna és Bokor Pál, illetve Rózsa Richárd és Vámos Marcell vált fel.)

Irgalmatlan Roma 1

Rujder Vivien, Tasnádi Bence, Rajkai Zoltán, Nagy Ervin és Samudovszky Adrián e. h. (fotó: Horváth Judit)

 

De szerencsénk van azzal is, hogy Monteverdi idején nem voltak még képzett operisták. Nem kell egykorú énekesek kvalitásaival vetekedniük a mai előadóknak. A Katona társulata pedig már többször megmérette magát zeneileg igényes szerepekben is, mint amilyenek a Woyzeckben vagy a Bajnokban voltak. Ezekben az énekesi képességeiket néhányan már bizonyították azok közül, akiket ezúttal hallhattunk. De nem érheti szó a (szín)ház elejét a többiek miatt sem. Amiben nagy része van annak is, hogy Závada Péter dalszövegei könnyen mondhatók, voltaképp a művelt köznyelven szólnak, nem zökkentik meg sem archaizmusok, de újdivatú szleng kifejezések sem. Ez nemcsak az ariosókra áll, hanem a Szabó-Székely Ármin jegyezte, tömör és logikus dramaturgiával megújult szövegkönyv dialógusaira is. Ráadásul a librettóban – karöltve a zenei matériával – sűrűn ismételgetnek szavakat, szintagmákat, tagmondatokat, ami szintén kedvez annak, hogy a szereplők az énekes feladatukra összpontosítsanak. A színlap nem tünteti fel a korrepetitort, de nyilvánvaló az értékes közreműködése a háttérben, amit különösen dicsér a kórusok minősége.

Opera-színpadokon is előfordul, kivált erőteljes rendezésekben, hogy a szokottnál nagyobb nyomaték kerül az adott szerep értelmezésére, színészi tolmácsolására. Ez a helyzet sarkosan érvényes a Katona József Színházra. Meghökkenne a közönsége, ha a szereplők mindenekelőtt énekesként brillíroznának, kieresztenék a hangjukat, úgymond: leénekelnék a mennyezetet. Mi tagadás, nehezen is illeszkedik a színjátékba az operaénekes Kiss András, aki huszonévesen alakítja a császár volt nevelőjét, tanácsadóját, a halálra ítélt Senecát. Nem kétséges, hogy a basszus szólamra mindenképp vendéget kellett hívni (a másik szereposztásban Cseh Antalt), aminek az operista kifogástalanul meg is felel, de tisztesen iparkodó játéka a filozófus balsorsával nem érint meg. Nagy Ervin pedig azokra lehet példa, akik először is színészként fogalmazzák a szerepüket, holott tapasztalhattuk már, hogy tudna énekelni „nagyobbat” is. De Othót játssza valósághíven, Poppea megcsalt, gyilkolni is kész férjét, aki konzuli ambíciója ellenére is kutyaszorítóba került „kisember”, ingatag érzelmekkel, megannyi gyarlósággal.

A hiteles iránytű tehát, amelyhez a színészeknek igazodniuk kell, korántsem – csak – Monteverdi zenéje. (Vajon úgy kalibrálták a zeneszerző idejéből fennmaradt tájolókat, hogy napjainkban is pontosan igazítanának útba a pólusok felé?) Mindenekelőtt a rendező Székely Kriszta vezet el a mai Poppea megkoronázásához, amelytől fényévnyi távolságra van az emelkedettség, a fennköltség, a méltóságteljesség. Holott mindmáig hajlamosak vagyunk úgy tekintetni az ókori Róma történelmi alakjaira, mintha valamiféle nagyság lappangana bennük, voltak bár zsarnokok vagy gyilkosok. Ebben a kijózanítóan gondolkodó színrevitelben minden és mindenki kisszerű (de nem úgy, ahogyan más színpadokon aktuális karikatúrákat szoktak kreálni). Noha tombolnak a szenvedélyek, nem a szerelem motivál, legföljebb a vágy az, amitől egymásba gabalyodnak, nemcsak kettesben szeretkeznek, de csoportosan is közösülnek, a testszínű bodyban is viszolyogtatóan pucér párok. A sértettség, a bosszú indulatai is dúlnak, nem utolsósorban az érvényesülés becsvágya, az érdek taszítja a végletekig a tetteket. Mígnem a hatalom mindent elrendez, csakhogy az eredeti művel szemben nem éri be irgalmasabb száműzetésekkel. Mindenkit eltakarít Néró és Poppea, átvágott torkú holttestek között jöhet a „szerelmi duettjük.”

E szellemben maga a császár, Néró sem nagyformátumú személyiség. Rajkai Zoltán játssza e fenséget, hol fancsali, hol pojácás, cseppet sem tűnik sikeres nőfalónak, nemhogy koncepciózus uralkodónak. Pontosan azt láttatja a színész, hogy „a fejétől bűzlik a hal”. Nagy birodalmának kis cézárja, aki szinte unalmában szórakoztatja magát élveteg kicsapongással, rosszabb esetben öldökléssel. Még a szeretője, Poppea is erősebb egyéniség nála. Pálmai Anna jól egyensúlyoz aközött, hogy a bővérű hölgynek nincs ellenére Néró ágyába bújni, de legalább ennyire hajtja oda a becsvágy, a trónra kapaszkodás csábító esélye. A feleség, Octavia sem megcsalatott ártatlanság. Jordán Adél a hajzuhatagába temetkező asszonyból hamar kibontja, hogy a kétségbeesését félretéve nagyon is képes manipulálni azokat, akiktől információkat sürget vagy elvégezhetik a piszkos munkát. Leginkább Drusilla az, akiben jóravaló természet sejlik. De ahogyan Rujder Vivien érzékletesen mutatja, ez a fiatal lány nem lát a szemétől, csupán azért bonyolódik bele a megtorló cselszövésbe s hovatovább az életveszélybe, hogy a szívének kedves Othót segítse, aki pedig arra sem emlékszik, honnan ismerik egymást. Az udvar alattvalóit képviseli többek közt a színiegyetemista Samudovszky Adrián egy hírhozó fiatalembert adva, aki szemlátomást óvakodik attól, hogy bennragadjon a „tűzvonalban”. Köznapian életszagú alakításaiktól a színjáték „prózistáinak” tetszenek ketten: Kiss Eszter asszonya kritikátlanul alkalmazkodik a környezetéhez, míg Csoma Judit dajka-féléje nem vesztette el éleslátását, maradt benne emberség is, mégsem számíthat majd kegyelemre.

A játék különös alakja Ámor, aki a Lucanus nevet viseli, amikor aranyszín testére, röpke szárnyaira kabátot vesz. E kettő – egy és ugyanaz az istenség, aki rendszerint szerelmi ügyeket bonyolít. Ám ezúttal nemcsak nyilacskákat lődöz a szívekbe, belekontárkodik súlyosabb történésekbe is. Ha nem is röpdös, de fejjel lefelé érkezik, ha kell, s gyakran szökell, már-már táncol (a mozgást Bodor Johanna tervezte). Szembeötlőn kiválik a halandók közül Tasnádi Bence személyében, aki meglelte a mitikus ifjonc legfőbb vonásait. Nem romlatlanul szeleburdi, hanem megfontolatlan, felelőtlen, kártékonyan lelkiismeretlen. Ne adja a sors, hogy ilyen istenek garázdálkodjanak az evilágiak felett…

Nincs császári pompa. De van fölöttébb ízléses látvány. A palota tereit lámpasorok jelölik ki, amelyek a szcénákra hol oldalfalról, hol szemből, hol alulról szórják a fényüket, mégsem törik meg azt a hatást, amely egyfajta „fekete dobozba” zárja a sötét eseményeket. A fekete dominál az öltözeteken is, legfeljebb a szürkéig, a fehérig tágul a színvilág, amiből az arany fémessége, a vérnek vöröse méginkább kiütközik. Mindezt – a hírek szerint – a tervezők, Balázs Juli és Tihanyi Ildi szinte a semmiből gazdálkodták ki. S a szűkös lehetőségek dacára pontosan azt teremtették meg, amit ez a jelen idejű Poppea megkoronázása kívánt. Ahogy e különleges színjáték egésze is azt sugallja, hogy célirányos, konzekvens, szigorú ítéletű alkotók hozták létre. Távol állt tőlük mindennemű megbocsátás a „rómaiak” iránt. Nincs feloldozás, megrendülés.

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1