A Nagy Színészverseny – TÁP Színház, Trafó

 

Ha majd egyszer valaki megírja a TÁP Színház krónikáját, részletesen elemezheti, miért is robbanhatott annak idején akkorát a Minden Rossz Varieté sorozat, milyen űrt töltött be, milyen várakozásokat/vágyakozásokat keltett fel a „rossz színház” irányába. A színészi kreativitásra épülő, lehengerlő gátlástalansággal elővezetett, nagy adag öniróniába csomagolt, természeténél fogva hullámzó színvonalú és folyton változó etűdsorozat mindenesetre máig ikonikus műsora a szerteágazó tevékenységet folytató, jelentős előadások sorát létrehozó TÁP Színháznak, még akkor is, amikor éppen szünetel (úgy is mondhatnám: a közönség nem kis részének alighanem ma is ez ugrik be először a TÁP-ról). A Minden Rossz Varietével egy tőről fakad a Nagy Színészverseny is, noha nem a „rossz színház” eszményének kiteljesítése a résztvevők célja, ellenkezőleg: elvben mindenki nyerni akar. A színészek itt csak kevés feladatra készülhetnek előre, a legtöbb szituációban azonnal kell reagálniuk, így a győzelmet remélőknek remek helyzetfelismerő és improvizációs készséggel kell rendelkezniük. Következésképpen a Nagy Színészverseny kiszámíthatatlanabb a Varieténél, ugyanakkor a verseny mint az előadást szervező forma határozott keretet ad neki. Hiszen – mint minden versenyben – vannak műsorvezetők, van neves színházi (és nem színházi) szaktekintélyekből álló zsűri, van meghatározott számú feladat (bár számuk előre nem ismeretes, s az idő szorításában alighanem kihullik néhány), van eredményhirdetés és van győztes is. Formáját és végeredményét tekintve a Nagy Színészverseny eltér tehát a Minden Rossz Varietétől, de az egyes feladatok éppúgy etűdsorozatként működnek, mint a Varieté számai, s ahhoz, hogy a produkció változatos, élvezetes, szórakoztató legyen, itt is nagy adag kreativitás, önirónia és gátlástalanság szükségeltetik.

Gyoztesek 1

Vajdai Vilmos és Mészáros Béla – Minden Rossz Varieté

 

Noha a színészversenyek régebben is ritkábbak voltak a varietéknél, mostanság gyakorlatilag kikoptak a repertoárból. Hosszú évek óta nem rendeztek Nagy Színészversenyt – a legutóbbira emlékeim szerint úgy egy évtizeddel ezelőtt került sor. Változott azóta a színházi világ, változtak a közreműködők és minden bizonnyal – legalább részben – változott a közönség is. A verseny maga azonban keveset változott, a keret, a forma alig, de még egyik-másik konkrét feladat is határozottan ismerősnek tűnik. Ezt az állandóságot talán éppen a sok változás és az eltelt idő indokolja: egy hosszú évek óta nem látott produkciónak nem muszáj radikálisan megújulnia. Az újdonságot a közreműködők hozhatják magukkal: személyiségükkel, ötleteikkel, rögtönzéseikkel, felvett szerepeikkel. A műsorvezetői funkciót a jól ismert páros, Vajdai Vilmos és Schönberger Ádám tölti be, akiknek spontán módon ironikus és önironikus kommentárjai megadják az este alaphangját. Inkább játékmesterek ők, mint műsorvezetők; fazont adnak a versenynek – akkor is, amikor egymást vagy a zsűrit froclizzák, a szereplőket illetik epés megjegyzésekkel, a nézőket fenyegetik (pl. 5-6 órányi játékidővel), vagy ironikusan utalnak a kortárs színházi élet anomáliáira (beleértve a TÁP Színház nem könnyű helyzetét is). Miként öniróniával kezelik a saját műsorvezetői csetlés-botlásaikat is, így a néző is inkább nevet, mint bosszankodik azon, hogy időről időre elvesznek papírjaik közt, és nem mindig sikerül figyelemmel követniük a játék menetét. A versenyzői stratégiák változatosak. Vannak erősen kompetitív résztvevők és olyanok is, akik láthatóan inkább maguk is szórakozni érkeztek. Vannak, akik saját spontán reakcióikra támaszkodnak, de olyanok is, akik következetesen játszanak felvett szerepeket. Utóbbiak közül a két végletet Egger Géza, illetve Hajmási Péter képviseli. Előbbi a mindenkit lehengerlő, gátlástalan, erőszakosan nyomuló, mindenáron nyerni és kiválóságát bizonyítani akaró színészt formálja meg, aki akkor is benyal a zsűrinek, amikor még nem ez a feladat (merthogy ilyen feladat is van). Utóbbi pedig a véletlenül idetévedt, szerényen félrehúzódó, önmagát legrosszabbként számon tartó civilt formálja. Amúgy a Nagy Színészversenynek – a TÁP Színház gyakran profik és műkedvelők termékeny együttműködésére építő hagyományaival szemben – alig-alig vannak amatőrnek mondható fellépői. Ha mégis, akkor a nézőtérről érkeznek, mint Nemmindegy Roland, aki a létszámbeli hiátust pótolva lép színre, s ott is ragad egy ideig (alkalmi vezetéknevét Vajdaitól kapja, miután az azt firtató kérdésre „Nem mindegy?”-gyel válaszol).

Gyoztesek 2

Egger Géza – A Nagy Színészverseny

 

A szereplők és a feladatok mennyisége nyilvánvalóan jelent némi dilemmát a szervezők számára. Ahhoz, hogy a produkció színes és változatos legyen, minél több közreműködőre van szükség, ahhoz pedig, hogy ők minél inkább megmutatkozhassanak, minél több feladatra (egyénire, párosra és csoportosra is). Ami viszont csaknem kizárja, hogy egységes színvonalú és gördülékeny produkció jöjjön létre. Hiszen kalkulálni kell azzal, hogy nem mindent oldanak meg sikerrel a játszók – előfordulhat, hogy a hosszas felkészülést igénylő csoportos feladat halovány eredményre vezet. Ám ez egyszerűen benne van a formában: a szünet nélkül kb. három órás versenynek szükségszerűen vannak üresjáratai, felejthető percei. De az is előfordul, hogy éppen a bakik, a szerencsétlenkedések, az ügyetlen megoldások maradnak emlékezetesek – aminek nem pusztán a néző káröröme az oka, hanem az is, hogy a játszók többsége jóleső öniróniával tudja kezelni saját gyengeségeit. És nemcsak ez fér bele a formába, hanem a szándékos ökörködések, a vissza nem fogott színészi exhibicionizmus, a kontroll híján szabadjára engedett ripacskodási hajlam is. Az, hogy Jankovics Péter és Janklovics Péter többször is eljátsszák (aligha ezen az estén először), hogy összekeverik egymást, hogy egyes közreműködők notóriusan vezetnek elő mind konkrét, mind metaforikus értelemben vett gatyaletolós poénokat, hogy a műsorvezető a páros feladatnál éppen azt választja el párjától, akinek párt akar keresni. Ékes bizonysága ez annak, hogy a Nagy Színészverseny egy tőről fakad a Varietével; alapvetően mindkettőt ugyanaz az alkotói szándék fűti. A szereplők mindkét esetben kilépnek a komfortzónájukból és kockáztatnak: ami létrejön így, az lehet frappírozóan eredeti, meglepően szellemes, vagy lehet olyan izgalmasan, viccesen szerencsétlen és kínos, hogy még a nézőt is kizökkenti a komfortzónájából, de rossz esetben lehet szimplán érdektelen és unalmas is. A mostani estén szerencsére viszonylag kevés ilyen perc volt – amit unalmasnak éreztem, az legtöbbször a lebonyolítás nehézkességéből fakadt, no meg abból, hogy a produkció – főként a csoportos feladatoknál – néha valóban inkább versenyre kezdett emlékeztetni, ahol a saját megoldandó feladatukra koncentráló versenyzők meg-megfeledkeztek a többiekről és a publikumról is. De jóval több volt a szellemesen, ötletesen megoldott etűd – sőt, több esetben már a feladat képtelensége is megmozgatta a rekeszizmokat. Így például akkor, amikor, a szereplők a saját alakításaikról szóló, kacifántosan megfogalmazott, különleges szóvirágokkal élő vagy éppen teljesen homályos értelmű kritikarészletekkel szembesültek, és alakításuk felidézésével kellett alátámasztaniuk a recenziót. Volt eset egyébként, amikor az elővezetett alakítás-fragmentum igazolta is a kritika észrevételeit, de olyan is, amikor a fellépők ihletetten ironizálták a recenzens sorait. És nehezen felejthető Kocsis Gergely tekintete, amint szembesül a kibogozhatatlan értelmű, többszörösen összetett mondattal, majd időt kér arra, hogy a sajátos dicséretet feldolgozza. De szinte minden feladatra – a rövid bemutatkozásra, a rajongógyűjtésre, a zsűri korrumpálására, a villámreakciókat igénylő egysoros mondatok megmutatására, a pár perc alatt összetákolt mini színdarabra – jutottak frappáns, meglepő, eredeti megoldások is.

Verseny lévén, győzteseknek is kellett lenniük – de felteszem, a nézők mindegyike kiosztotta magában a saját díjait. Nálam például az ítészek által harmadik helyre rangsorolt Szabó Zoltán nyert, akinek szinte mindenre volt csuklóból, pillanatok alatt valami egészen eredeti, frappáns válasza, ötlete. De ez nem jelenti azt, hogy vitatnám a zsűri döntését, hiszen a második helyezett Kurta Nikéhez hasonlíthatóan agilisan és talpraesetten versenyző színésznőre a korábbi alkalmakról sem igen emlékszem, a győztes személyét pedig úgy értékeltem, mint a játék szellemének kiteljesítését. Merthogy az a versenyző nyert, aki aprólékosan és lankadatlan energiával felépítette a „legjobb színész” karakterét, s ha öniróniába csomagolva is, de megingathatatlan következetességgel játszotta azt három órán keresztül. Egger Géza persze „figurában maradt” győzelmét konstatálván is, a többiek pedig abban bízhatnak, hogy a visszavágóra, az újabb megmérettetésre nem kell majd csaknem egy évtizednyit várniuk.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1