Könyv Kóti Árpádról1

 

Máig úgy él bennem Kóti Árpád emléke, hogy verset mond a Színművészeti Főiskola osztálytermének dobogóján. Egy ideig évfolyamtársak voltunk ama nevezetes, 1954-ben összejött évfolyamon, amelyből végül néhányan tényleg káprázatos pályát futottak be. Ahányszor Árpi felment a világot jelentő deszkákra, teljesen megváltozott. Átszellemült. Megszűnt körülötte minden, csak a vers létezett. Például a Kései sirató. Sokszor képtelen volt végigmondani, könnybe lábadt a szeme, elcsuklott a hangja. Aztán zokogásban tört ki. Tanárai eleinte nem tudtak vele mit kezdeni. Hadart, összefolytak a szavak a szájában. Akik nem vették észre különlegességét, elkezdték gyötörni. Begörcsölt. Egy idő után már föl se mert menni a dobogóra. Egyre reménytelenebbnek érezte a helyzetét. Sokáig nem lehetett tudni, zsenivel vagy menthetetlen dilettánssal állunk-e szemben. És tartok tőle, hogy ezt még Gellért Endre se tudta eldönteni, aki pedig tényleg mindig mindenkin átlátott, ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén.

A vilagteremtes 2

A Gézagyerek (2001)

 

Ez abban az időben történt, amikor a főiskola Szirtes Ádám, Horváth Teri és Soós Imre kivételes képességeinek nyomdokán haladva megpróbálta felkutatni és kinevelni a szocialista realizmus további csodáit. Lámpással keresték a romlatlan őstehetségeket. Néha elég volt, ha faluról jött valaki, már belelátták az eszményképek kópiáit. Aztán ha tévedtek, hamar túlléptek rajtuk.

Kóti falusi gyerek volt, apja néhány holdon gazdálkodott, kubikolt, kiváló kaszás hírében állt. Árpádot is hamar munkára fogta, aki aztán jóval többre vitte szegényparaszt édesapjánál. Leérettségizett a kiskunfélegyházai tanítóképzőben, de nem fogadta el a Nagyhegyesre szóló tanítói kinevezést, hanem elhatározta, hogy tovább tanul. Magyar tanára bíztatására beadta a felvételi kérelmét a Színművészeti Főiskola színész szakára. Pedig saját bevallása szerint addig soha életében nem járt színházban. Minden szempontból megfelelt tehát annak az eszménynek, amely az ötvenes évek főiskolai káderpolitikáját jellemezte. Igazi romlatlan őstehetség, ahogy az a Rákosi korszak nagykönyvében meg volt írva. Pályája mégis hosszú ideig keserves kínlódások közt formálódott.

A vilagteremtes 1

(fotók: Máthé András)

 

Kudarcait nem járja végig a róla szóló könyv. Pedig ez lehetne az igazi témája, egy sötét korszak rendkívül izgalmas és szívszorító mementója. De a szerző beéri annyival, hogy néhány mondattal letudja a főiskolai éveket. „1958-ban fejezte be tanulmányait, ám diplomát nem kapott. Az okot később többször elmondta interjúkban: egy éjszakai kihágásból rendőrségi ügy kerekedett, aminek abban az időben mindig volt politikai színezete.”2 A bizonytalan és homályos magyarázatot több téves információ egészíti ki. Ilyen például az, hogy „az évfolyam Bródy Sándor Dada című színművével vizsgázott. Kóti Árpád Péter szerepét kapta.”3 Valójában az osztály négy produkcióval mutatkozott be, Bródy darabján kívül a máig méltán emlékezetes Koldusoperával, Shaw A sors embere című művével és Maupassant Gömböcével, ám ezek közül Kóti egyikben sem vett részt. Ő akkor már Békéscsabán volt szerződésben. (Nem egészen „a frissen alapított Jókai Színházban”, ahogy a szerző állítja, mert a Békés Megyei Jókai Színház ekkor már négy éve működött.) Ami a tévedések és az elnagyolt állítások között rejtve marad, abban húzódnak meg azok az események, amelyek Kóti pályakezdését meglehetősen beárnyékolják. Hogy ezeket az író nem kutatta fel, az egy komoly monográfia esetében megbocsáthatatlan mulasztás.

Ugyanilyen elnagyolt mindaz, ami a színész Debrecenbe kerülése előtti öt esztendőről olvasható. A két békéscsabai évad,4 az Egerben, Veszprémben és Szolnokon töltött egy-egy szezon egy nehezen induló, küzdelmes pályakezdés súlyos tanulságait mutathatná fel, ha a könyv nem érné be néhány újságírói közhely-idézettel. Kóti kivételes tehetségéhez méltatlan, néhány mondatos szerepeket, valójában segédszínészi feladatokat kap. A helyzet okaival kapcsolatban a szerző találgat, néha Kóti magyarázatait hívja segítségül, amelyek a színész őszinteségére, nyers modorára, belső nyugtalanságára és művészi ambícióira vonatkoznak.

1963 jelentős fordulatot hoz: Debrecenbe szerződik: „ötven évadon át szolgálta Tháliát a cívis városban”. Itt már némileg otthonosabban kalauzolja az olvasót a könyv szerzője, aki 1964-től a Hajdú-bihari Napló munkatársa majd főszerkesztője, és nem mellékesen Kóti kortársa. Hiteles szemtanú. De többnyire beéri a korabeli sajtó nem mindig megbízható reflexióival. „A debreceni színész, Kóti Árpád művészi portréját elsősorban a helyi napilap, a Hajdú-bihari Napló és az Alföld folyóirat kritikái alapján tudjuk megrajzolni, kiegészítve egyéb forrásokkal, főleg a Színház folyóirat bírálataival és személyes emlékezésekkel” – olvashatjuk a bevezetőben. Az idézetek – kevés kivételtől eltekintve – nem lépnek túl az újságírói közhelyeken. „Dicsérjük meg Kóti Árpád színesen formált málészájú vőlegényét” (Peer Gynt), „kisebb szerepében ő is kiemelkedő teljesítményt nyújtott” (Bíró Lajos: Sárga liliom), „Kóti Árpád vérbő buffó humorral ábrázolja ezt az alakot” (Scapin furfangjai), „néhány pillanat alatt helyzetet és jellemet teremtett” (Gáspár Margit: Ha elmondod, letagadom) és így tovább. Ritka, mint a fehér holló, ha egyik-másik recenzens bővített, netán egynél több mondatra ragadtatja magát: „Nagy öröm Kóti Árpád nagyszerű alakítása a magyar baka szerepében, aki végre tehetségével és színészi karakterével egybevágó szerepet kapott. Nagy erejű, döbbenetes pillanatai vannak. Figurája a kiszolgáltatott néprétegek megtestesítője…” (Kerekes Imre: Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar).

A vilagteremtes 3

Lear király szerepében, a háttérben Sárközy Zoltán – debreceni Csokonai Színház, 2006 (fotó: Máthé András)

 

Kár, hogy a szerző a megérdemelt kitüntetések nyomán osztja fejezetekre a mondandóját („A pályakezdéstől a Jászai Mari díjig”, „Újabb sikerek felé az Érdemes Művész rangig”, „Az aktív nyugdíjas, avagy a Nemzet Színésze”; csak éppen a Kossuth-díjnak nem jut külön fejezet). Az is kár, hogy az elemzéseket egy idő után felváltják a humoros történetek, sztorizások és a kollégák egészen más fajsúlyú visszaemlékezései. Meg hogy a színházi munka mellett nem jutott hely a – valóban jóval kevésbé jelentős – filmszínészi munkákra meg a televíziós szereplésekre.

De a könyv súlyos fogyatékosságai ellenére Kóti Árpád győztesen kerül ki a történetből. Jó, hogy a Debrecen határain túl alig ismert nagyszerű színészre emlékezhetünk. Legnagyobb szerepalkotásai, Ványa bácsija, Learje, a Cseresznyéskert Firsze, a Bűn és bűnhődés Marmeladovja, a Csongor és Tünde Balgája és a többiek így talán tovább élnek az utókor emlékezetében.

Az első igazán méltó elemző bírálat – úgy tűnik – egészen 1972-ig váratott magára. Nem is színészi feladattal, hanem előadóművészként érdemelte ki, amikor egy Móricz Zsigmond-esten A boldog ember Joó Györgyének monológját adta elő egy alkalmi rendezvényen. „Egy olyan monológot hallhattunk kísérteties hitelességgel, ami megbabonázta a közönséget – emlékezik a könyv írója. – Szellemtáncoltatás közben élhet át a médium ilyet, ha megszólal a halott. Attól lehetett ugyanis tartani, hogy Joó György feltámadt, s egyenesen a színház pódiumán termett.”

Aztán átadja a szót a korabeli beszámoló írójának. A recenzens értő szavai így emlékeznek a különös eseményre: „Hol s meddig találnánk akkor a boldogságra? Márpedig megtalálta Joó György. És az ő jóvoltából, illetve Móricz Zsigmond jóvoltából megtalálta egy debreceni színész is: Kóti Árpád. Megtalálta, ha csak egyetlen estére is a világteremtés örömét. Olyan világot teremtett maga köré, hogy nyilvánvalóvá lett: ennek a világnak csak ő lehet a gazdája. Rádöbbentett ugyanakkor, hogy kevés színésze van egész magyar színjátszásunknak, aki ennyire magától értetődő természetességgel, ízzel, színnel tudná megidézni Móricz világát.”5

Amikor ezeket a sorokat olvasom, az elsőéves Kóti Árpád jut eszembe, aki valamikor húszéves korában elbőgte magát a Színművészeti Főiskola tantermében a Kései sirató előadása közben.

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

1 Bakó Endre: KÓTI ÁRPÁD, A Nemzet Színésze, MMA, 2019

2 I. m. 10. o.

3 Uo.

4 Valójában az 1957/58-as évad közepén lett a színház tagja, tehát másfél évadot töltött Békéscsabán. Első bemutatójára 1958. február 2-án került sor. Visnyevszkij Optimista tragédia című művének egyik néhány mondatos szerepében mutatkozott be. Ugyanezt a szerepet nyolc évvel később Debrecenben is megkapta.

5 Márkus Béla: Muszáj Forgolányba menni – A Csokonai Színház Móricz-műsoráról. Hajdú-bihari Napló, 1972. november 22.

 

NKA csak logo egyszines

1