Bábtörténeti kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetemen

 

A hetvenéves Állami, illetve Budapest Bábszínház impozáns kiállítással köszöntötte a jeles évfordulót. A kurátor, Kolozsváry Marianna (és a kurátorasszisztens, Palya Gábor) a legizgalmasabb és napjainkban talán a legkevésbé ismert korszakot, a kezdeti évtizedeket választotta a jubileumi köszöntőhöz. Ország Lili 2016-os nagyszerű életmű-kiállításáról szóló beszámolómban annak idején kénytelen voltam szóvá tenni, hogy egyetlen szó sem esik a 90 éve született művész színházi munkásságáról.1 Most az akkori kurátor sokszorosan pótolta korábbi mulasztását. Ország Lili joggal az egyik főszereplője a mostani történetnek, de mellette ott sorakozik az éppen betiltott Európai Iskola számos kiválósága, aki betévedt az 1949-ben megnyílt – még több mint harminc évig egyetlen – hivatásos magyar bábszínház valamelyik műhelyébe, és kilátástalan helyzetében rövidebb vagy hosszabb időre ott ragadt. Tervezői feladatot sokáig egyikük sem kaphatott (van, aki sohasem), hiszen valamennyien magukon viselték a modernizmus stigmáját. Egyetlen közös vonásuk az volt, hogy mindannyian gyanúsak. Nem az egyetlen igaz úton járnak. Nem a szovjet művészet és a szocialista realizmus példáját követik.

A magyar bábjáték háború utáni története 1947 végén kezdődött, amikor az MNDSZ-ben (a gyengébbek és a fiatalok kedvéért: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége)2 felvetődött egy állandó bábszínház alapításának gondolata. Az illetékesek úgy tettek, mintha most találnák fel a spanyolviaszt. Az új rend mindent elölről akart kezdeni. Szakítani kívánt a múlt minden átkos emlékével. Az, hogy korábban is voltak már Magyarországon művészi bábjáték-törekvések, éppúgy nem érdekelt senkit, mint az, hogy a Népligetben meg a Városligetben vásári bábjátékokat játszanak. De ekkor még arról sem volt tudomásuk, hogy a nagy példakép, a Szovjetunió területén nyolcvan-valahány bábszínház működik. Mindenki a saját feje után ment, és néhány hónap leforgása alatt megszervezték a Mesebarlangot. Az első társulat hat színésze között egy sem akadt, aki valamilyen formában találkozott volna a bábjátékkal. Nem volt tájékozott a műfaj dolgában a Színházi élet, majd a Színházi Magazin rajzolója, Gábor Éva sem, akit a kiszemelt igazgató a bábműhely vezetésével bízott meg. Az első bemutatók fotóit nézegetve minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a hatalmas ambíciók ellenére roppant szegényes látvány fogadta a nézőket, ami jókora visszalépés volt a háború előtti művészi bábszínházak törekvéseihez képest.

Tiltottak 1

(fotó: Éder Vera)

 

A fordulatot az államosítás hozta meg, amely új helyzetet teremtett az előző időszak zűrzavarai után. Az 1949. március 29-től Állami Mesebarlang Nemzeti Vállalat névre hallgató intézményt – a biztonság kedvéért – a többi színházzal együtt még egyszer államosították, Állami Bábszínháznak nevezték át, és a Paulay Ede utcai Parisien Grill nevű mulatóból átköltöztették az Andrássy út 69. szám alá, az egykori Nemzeti Kamaraszínház helyiségébe, a Képzőművészeti Főiskola alagsorába. Új igazgatót neveztek ki Bod László festőművész személyében, aki igazi szakmabeli (korábban a miskolci Művész Bábszínház vezetője) és művelt, tisztességes ember volt a munkáskáderek világában.

Bod vezetése alatt létszámban és minőségben évről évre gyarapodott a társulat. Az újonnan érkezett színészek többsége korábban más-más műfajban tevékenykedett. Akadt közöttük, akit politikai okokból leparancsoltak a színpadról. Másokat az államosítással bekövetkezett szakmai létbizonytalanság kényszerített arra, hogy végleg búcsút mondjon korábbi sikereinek. De Bod nemcsak a pályáról kiszorult színészeknek kínált lehetőséget; meghívta dramaturgnak a publikálás minden lehetőségétől megfosztott Mészöly Miklóst, és menedéket kínált olyan formalistának bélyegzett képzőművészeknek, mint Ország Lili, Márkus Anna, Korniss Dezső és Jakovits József. Őket és az 1956-ig csak álnéven publikáló, fordításból élő Passuth László feleségét, a varrodában dolgozó Passuth Lolát látogatta meg gyakran Bálint Endre, aki plakátokat tervezett a színháznak, és Pilinszky János, aki hamarosan feleségül vette Márkus Annát. A házasság nem tartott sokáig, de barátsága Ország Lilivel és Jakovitscsal egész életre szólt. Ekkor már a bábműhely dolgozója volt Kemény Henrik is, és ebben a társaságban vált a következő évtizedek kiváló tervezőjévé Bródy Vera.

„A Bábszínház az ország történetének egyik legsötétebb időszakában a nyugalom szigete volt, a kommunista kultúrpolitika látóköréből szinte teljesen kiesve, amolyan »törvényen kívüli« helyként működött, az akkor még egyetlen hivatásos magyarországi bábszínház alkotói ki tudtak bújni a kötelező szabályok béklyóiból – írja Kolozsváry Marianna a pompás kiállítási katalógus bevezető tanulmányában. – Egy humortalan korban megnevettették a felnőtteket, a gyerekeknek szóló mesék pedig álomvilágot kínáltak a nézőknek. S a színház menedéket, megélhetést nyújtott azoknak a kultúrpolitika által tiltott kategóriába sorolt művészeknek, akik műtermük magányában különleges, az egész magyar művészetet meghatározó műveket alkottak.”3

A kiállítás címe – Tiltottak menedéke – frappáns és tökéletes. Pontosan fedi a létrehozók szándékát. A jogutód Budapest Bábszínház és a Magyar Képzőművészeti Egyetem összefogásából született kamarakiállítás híven tükrözi a különös szimbiózisban élő két intézménynek azt a kapcsolatát, amelyet nem csupán az 1907-től tartó kényszerű társbérlet teremtett meg, de 1949 óta a bábjáték műfajából adódó sajátosság is. A Képzőművészeti Akadémia Andrássy úti alagsori helyiségében 1907-ben nyílt meg a Modern Színház Cabaret, amely 1924−25-ben, majd 1937 és 1945 között a Nemzeti Színház, 1948−49-ben pedig a Művész Színház Kamaraszínháza volt; 1949 és 1970 között ebben az alagsorban működik a Bábszínház, majd 1970 júniusában megkezdődik a régi terület nagyszabású rekonstrukciója. 1976 decemberében foglalják el a régi helyén épült új, nyolcemeletes székhelyet. Ezt csupán azért érdemes megemlíteni, hogy az olvasó maga elé tudja képzelni a falusias hangulatú földszintes műhely-házikót, ahol a mostani kiállítás szereplői élték mindennapjaikat.

Tiltottak 2

(fotó: Éder Vera)

 

Persze a kiállítás címe nem minden szereplőre érvényes. Bródy Verára például egyáltalán nem. Ő a kakukktojás a történetben. Többek között azért, mert rendhagyó pályája alaposan eltér a többiekétől. Ő zenei, színészi és némi iparművészeti stúdiumok után, majd egy nagyon rövid és sikertelen színészi pályával a háta mögött került a színház kötelékébe – gépírónőnek. Aztán Jakovits közbenjárására Bod László mégiscsak áthelyezi a bábműhelybe, ahol hamarosan megindul és rohamosan felfelé ível a pályája. „Tiltott” tehát egyetlen percig sem volt. 1952-ben kapta meg első önálló tervezői feladatát, és ettől kezdve rendszeresen báb- és díszlettervezőként foglalkoztatta az igazgató.

Márkus Anna, aki öt évig volt a színház tagja, a távozása előtti pillanatokban, 1956-ban jutott első és egyben utolsó tervezői feladatához, de már nem Bod László, hanem az őt követő munkáskáder-igazgató regnálása alatt. A katalógusban olvasható, 2011-ben készült interjúban nem tesz említést egyetlen tervezői munkájáról, Polivanova Csintalan bocsok című meséjének díszleteiről.

Ehhez képest Ország Lilinek még tizenkét évet kell várnia, hogy első tervezésére sor kerüljön. Tervezői státuszt pedig csak 1973-ban kap, amikor Bródy – családi okokból – Párizsba költözik, és felszabadul a státusza. (Kolozsváry Marianna tévesen állítja bevezető írásában, hogy 1965-ben az Amerikába távozó Jakovits státuszát örökli. Jakovits sohasem volt tervezői státuszban.)4 A japán halászok tervezése után még nyolc évig a festőműhely vezetője.

Nem könnyű persze a címben meghatározott programnak maradéktalanul megfelelni. A bizonytalanság odáig megy, hogy a meghívón és a kiállítás katalógusának borítóján A fából faragott királyfi fabáb-terve látható, amely semmi körülmények között nem felel meg a címben sugallt „tiltott” kategóriának. Természetesen Bródy Vera munkássága semmiképpen nem megkerülhető, hiszen 1951-től tagja a színháznak, részese mindannak, ami azóta történt, és még a 2000-es években is rendszeresen dolgozik vendégként.5 Viszont ha a korszakhatárokat komolyan vesszük, akkor nehezen magyarázható, hogy miért marad ki a többi alkotó, Gábor Éva, aki a tárgyalt időszak szinte valamennyi jellegzetes produkciójának tervezője volt, vagy maga Bod László, aki tervezőként és rendezőként is rendszeresen dolgozott, és aki nélkül ez a menedék sohasem jöhetett volna létre.

A „névsorolvasásban” nyakon csípett hiányokért azonban kárpótolnak az olyan nevek, mint Korniss Dezső, aki a korábban megjelent bábszínházi monográfiákban egyáltalán nem szerepelt. Ő nemcsak azért érdemel megkülönböztetett figyelmet a történetben, mert válságos helyzetében rendszeresen bejárt éhbérért bábfejeket festeni a bábszínház műhelyébe, de a kényszerhelyzet nyomot hagyott festői világában is: 1963 és 1969 között kísérleti rajzfilmeket készített Kovásznai György6 társaságában, melyekben „a modern formanyelvet ötvözték a legújabb animációs technikával.”7

Kemény Henrikkel is mostohán bánik a kiállítás. Egyetlen Vitéz László-báb emlékeztet rá, pedig nemcsak az államosítás körüli hercehurca, de egész jelenléte egyértelmű lázadás a pártállam ellen. És nemcsak a mechanikai műhelyben vették hasznát, de Bod László egy óvatlan pillanatban még a színpadra is beengedte: 1954-ben a Bohócverseny című vegyes műsorban eljátszotta a Vitéz László csodaládáját. Később, 1958-tól néhány évig színészként volt tagja a színháznak. A katalógus egyik írása idézi Bálint Endre visszaemlékezését: „Harminc évvel ezelőtt különös dolgok történtek a Népligetben is, mint életem más területein is. A népligeti »vurstlit« halálra ítélte a Politika és kezdték lebontani a mutatványos bódékat, a hullámvasutat, a céllövöldéket, a ringlispílt és a Vitéz László bódéját is. Henni egy ládába rakta hőseit és sógorom, Jakovits József szobrászművész segítségével éjjel egy targoncán ezt a ládát kimenekítették a Népligetből és felcipelték hozzánk a Rottenbiller utcai közös nyomortanyánkra.”8

A kiállítás komoly követelményeket támaszt a látogatókkal szemben. Gondolkodásra, együttműködésre késztet. Azt kívánja, hogy összevessük az alkotók képeit, szobrait a Bábszínház számára készített műveikkel. Ránk bízza, hogy felfedezzük a hasonlóságot – vagy a különbséget – a műterem magányában született önvallomások és az „alkalmazott művészet” kényszerű korlátai között. Ezt a feladatot nem lehet közömbösen, kívülállóként elvégezni. Vagy ha mégis, akkor kár volt megnézni a kétféle tevékenység összehasonlítható vagy összehasonlíthatatlan eredményeit.

A legjobban akkor járunk, ha hosszabb ideig elidőzünk abban a teremben, ahol Ország Lili első tervezésének rekonstrukcióját tekinthetjük meg. A japán halászok látványa volt a legközelebb Ország Lili tervezői világához. A felidézett látvány – annak ellenére, hogy nem veszi figyelembe az egykori színpad építészeti adottságait, a hármas tagozódást – szellemében tökéletesen tükrözi az előadás légkörét.

Sajnálatos viszont, hogy nem esik szó Ország Lili egyik legkedvesebb munkájáról, a Rózsa és Ibolyáról. Az Arany János verses meséjét feldolgozó Gáli József még a bemutató idején, 1978-ban is tiltottnak számított.9 Már csak ezért is helye lenne a kiállítás névsorában. Amikor felkértük a közös megegyezéssel kiválasztott mese feldolgozására, nagy ambícióval látott neki a munkának. Arany műve tele van csodákkal és átváltozásokkal, költőisége és metaforái nehezen élnek meg a színpadon. Szemérmetes erotika és áradó líra természetes egysége a költemény. Gáli azonnal megtalálta a kulcsot: azt javasolta, hogy foglaljuk keretbe a történetet, és ezt a keretet Arany másik műve, a Tengeri-hántás szolgáltassa. Ország Lili szinte valamennyi megbeszélésünkön jelen volt. Örömmel konstatálta, hogy Gáli a korszerű bábjáték lényegét, az élettelen tárgy életterét teremti meg a számára. Az élő szereplők kukoricaszárak meg cserépedények segítségével a nyílt színen fogják „rögtönözni” a szereplőket. Az író egyetlen ötlettel kijelölte a stilizáció mértékét, amely egyszerre képes létezni az illúziószínház zártságában és az elbeszélés nyitottságában.

Ország Lili költészetté nemesítette a terménybábok józan anyagszerűségét. A játékteret pedig a hímzett szűrgallérok, szőttesek, dolmányok, posztórátétek gazdag motívumaiból alakította ki. Tamási Áron A szegény ördögje és Weöres Sándor Csalóka Péterje után ez volt az utolsó találkozása a magyar népművészettel. A múlt nagy szellemi birodalmai, transzcendentális ihletésű kultúrái között a magyar folklórt is hatalmas szókinccsel, anyanyelvi szinten beszélte.

Kár, hogy a kiállítás létrehozóinak figyelmét elkerülte ez a munkája.

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

Árny a kövön, Ország Lili életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, Criticai Lapok, 2017/01-02, pp. 45−47.

2 A Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére 1945-ben alakult szervezet. 1948-ban az összes nőegyesületeket egyesítette. Mint a Magyar Dolgozók Pártja irányítása alatt álló egyetlen női tömegszervezet működött 1956-ig, majd a Kádár-korszakban feladatait a Magyar Nők Országos Tanácsa vette át.

3 Tiltottak menedéke – Művészek az Állami Bábszínház műhelyében, Kiállítási katalógus, p. 17.

4 Márkus Anna állítja helyesen: „… amikor Bródy Vera elment, Lili vette át a helyét, és ő lett a bábtervező.” Katalógus, p. 28.

5 Az utolsó tervezése a Mi újság a Futrinka utcában? volt a Budapest Bábszínházban, 2003-ban.

6 Az egyik filmlexikon szerint Korniss Dezsővel három rajzfilmet készítettek közösen: a Reggeltől estig (1967), az Egy festő naplója (1968), és a Házasodik a tücsök címűt (1969). (Új filmlexikon, Bp., 1971. Főszerkesztő: Ábel Péter.)

7 Kolozsváry Marianna bevezető tanulmánya, katalógus, p. 13.

8 Katalógus, p. 25. A kordokumentum-értékű idézet egyetlen tévedése, hogy Keményék bódéját nem rombolták le. Kötelezték a tulajdonost, hogy tüntesse el az építményt, de Kemény Henrik elszabotálta a parancs végrehajtását. Még évekig itt laktak, innen járt be a bábszínházba. (Vö. Kemény Henrik: Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig. Korngut-Kemény Alapítvány, 2012. P. 87.) 1963-ban Kemény Henrik végleg beköltözött a Népligetből. 1983-ban helytörténeti szempontból védetté nyilvánították a Kemény Bábszínházat, majd 1989-ben felújították. 2011. október 2-án valószínűleg gyújtogatás következtében leégett. Két hónappal később Kemény Henrik meghalt.

9 Gáli József (1930−1981) novellista, drámaíró. 1949-ben mint osztályidegent eltávolítják a Színművészeti Főiskoláról. Két évvel később József Attila-díjat kap egy mesejátékáért. 1957-ben „ellenforradalmi” tevékenységéért halálra ítélik. Az ítéletet nemzetközi nyomásra 15 év börtönre változtatják. 1962-ben amnesztiával szabadul. Egyetlen novelláskötete csak halála után jelenhet meg.

 

NKA csak logo egyszines

1