Mozartnap a Zeneakadémián

 

Harmadszor szervezett egésznapos Mozart-programot Keller András és a Concerto Budapest. Nem a születésnapra időzítve, s elkerülve az egészségtelen torlódást a Müpa maraton-kínálatával. Mondhatni, közönségbarát módon – hiszen Mozartot hallgatni mindig jó! Amire a legkevésbé van tekintettel e program, az a rezidens együttes, vagyis a Concerto Budapest zenekari művészei. Hiszen ők adják a programok jelentős részét, s az évadok folyamán egyébként is „többfunkciós” hangszeresekre (zenekari játékos, kamaramuzsikus, szólista) az a többlet-feladat hárul, hogy a koncertek között gyorsan lényegüljenek át, hogy valamennyi fellépésükkor tudásuk legjavát adhassák. Aki rendszeresen figyelemmel követi az együttes munkáját, elnézően mosolyog: ugyan kérem, ennél „meredekebb” vállalkozásoknak is részesei. A hallgatás napja alkalma (amelynek a Budapest Music Center ad hagyományosan otthont) hasonló erőpróba, azzal súlyosbítva, hogy ott nemcsak muzsikus-attitűdöt, hanem stílust is kell váltaniuk. Ahhoz képest most kizárólag Mozart zenei világában kalandozhatnak, ami ugyan hatalmas és gazdag, ám stilárisan (így a megkövetelt játéktechnikákat illetően is) körülhatárolható.

A 11 órától 22 óráig tartó zenefolyam nyolc hangversenyből állt össze, valamint délután „Varázsóra” címmel két gyerekprogramot is tartottak a X. teremben. Ezek „átfedésben” voltak a Nagyterem és a Solti Terem folyamatos kínálatával, így fájdalommal bár, de le kellett mondanom róluk (pedig igazán érdekelt volna Simon Izabella rendezvénye, hiszen jó tapasztalatokat őrzök korábbi hasonló foglalkozásáról).

A Müpa megjelenése fővárosunk kulturális életében, jó magyar szokás szerint, szélsőséges érzelmi reakciókat váltott ki: „ortodox” réteg ragaszkodott hűségesen a Zeneakadémiához, míg a „neológusok” azokat a másságokat, többleteket hangsúlyozták, amelyek az új játszóhely sajátjai. Az idő múlása jótékony kiegyenlítődést eredményezett, s bár ki-ki preferálhatja valamelyiket, csitulnak az ellenérzések, s az érdemi szempontok győzedelmeskednek. A különbségek, a sajátosságok, természetesen megmaradnak.

Ezeket is figyelembe vették a Mozartnap körültekintő tervezői. Míg a Müpában megunhatatlan élmény a hatalmas épület birtokbavétele (tehát a maraton fél-koncertjei között kaland cikázni egyik teremből a másikba), a Zeneakadémián számolni kell a tér behatároltságával (a ruhatár kapacitásával és a várakozás barátságtalan körülményeivel). Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Mozartnap egy, illetve másfél óránként következő programjainak mindegyike tudatosan a teljesség igényével lép fel. Kiváltképp igaz ez a Concerto Budapest három koncertjére: a nyitó- és záróhangverseny három műsorszámból álló szünet nélküli komplett program volt (nyitány és két versenymű, illetve szólóhangszeres zenekari tétel, versenymű és szimfónia), csakúgy, mint Baráth Emőke áriaestje. A további két zenekari koncert műsorán egy-egy szimfónia és versenymű szerepelt, hasonlóképp teljesértékű élményt adva. Ez utóbbiak egyikének kuriózumértékét az előadók jelentették, az élőben ritkán hallható Concerto Armonico és Spányi Miklós, régizenei együttesként csembalón játszott zongoraversennyel.

Különleges csemegének ígérkeztek a kamarakoncertek is, a 2019-es Bartók Világverseny I. és II. helyezettjének, Szokolay Ádámnak és Balogh Ádámnak előadásában egy-egy kétzongorás és négykezes szonáta, a programként meghirdetett Gran Partita, valamint Kaczander Orsolya, a Keller Quartet és Móré László előadásában a C-dúr fuvolanégyes és a G-moll vonósötös.

A (bármelyik) maraton és a Mozartnap különbségét úgy tudnám szemléltetni, hogy az előbbi egy gazdag svédasztal, míg az utóbbi a la carte kínálatot nyújt. Mindkettő lehetőséget ad a habzsolásra, a kedvencekre-specializálódásra, az újdonsággal való ismerkedésre – és a diétázásra is. De az a la carte-nál talán erőteljesebben érvényesül az érdeklődés jellege; a tapsokból, a gyakran viharos-lelkes fogadtatásból ítélve, a legtöbben eleve „biztosra mentek”, magukat-megajándékozni választottak koncertet. A szeretetteli elfogultsággal való zenehallgatás napjainkban ritka élményének lehettünk részesei, tehát egy kicsit „időutazás” is volt ez a nap, olyan korba, amikor úgy jött létre (akkor még egyetlen lehetőségként) közvetlen kapcsolat az előadók és a közönség között, hogy interpretációjukkal magát a kompozíciót továbbították a hallgatóknak. Aligha volt valaki ezen a napon, aki korábbi hangzó tapasztalataival kívánta volna szembesíteni a hallottakat. Az „itt és most” élménye volt eluralkodó – különbség legfeljebb abban van, hogy melyiknek tartósabb a hatása. A legemlékezetesebbek közé tartozik Ránki Dezső szólójával a G-dúr (K. 453) és a B-dúr (K. 450) zongoraverseny, Kaczander Orsolya éteri tisztaságú fuvolahangja, Klenyán Csaba fantasztikus teljesítménye, aki a műsorösszeállításból adódóan közvetlenül a Gran Partitában való igényes szólamát követően játszotta a Klarinétversenyt (a következő koncert nyitószámaként!). Játékának eléggé nem értékelhető zenei igényessége mellett ezúttal „terhelhetőségéből” is ízelítőt kaphattunk. És a g-moll vonósötös lassú tételének varázsát a tetszetős áriaest sem tudta elnyomni… − mármint azokban, akik ezúttal is több hangversenyt hallgattak végig. Merthogy Mozartból sosem elég.

Fittler Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1