Első magam kitalálta mondataim megfogalmazása óta egyetlen percre sem tudtam elválasztani magamban az ismereteket bővíteni kívánó tanítót és a szavaktól örömet kapó és a szavakkal örömet adó író-költőt.” Ez a mondat az 1991-ben megjelent A magyar irodalom kincsesháza című művének előszavában olvasható. Könyve – akárcsak ikerpárja, a Világirodalmi arcképcsarnok látszólag kislexikon. Ő azonban vallomásnak nevezi. Amíg alaposabban bele nem ástuk magunkat a szócikkekbe, költői túlzásnak vélhetjük a furcsa műfaji meghatározást. A kötet 222 magyar író és költő portréját nyújtja át az olvasónak. Már a válogatás is rendhagyó. A névsorban akadnak olyan nevek, akik a szerző és az olvasó ízlése szerint nem feltétlenül tartoznak a magyar irodalom színe-javába. Janus Pannoniusszal, Berzsenyivel, Vörösmartyval jól megfér Illés Béla vagy Szabolcska Mihály, mert a szerzőnek személyes közlendője van róluk. Illés Béláról például az, hogy bár hosszabb ideig élt Bécsben és két évtizeden át a Szovjetunióban, németül is, oroszul is siralmasan beszélt. Hegedüs Géza szerint mindkét nyelven „csak a legszükségesebbeket tudta kifejezni. Viszont ki gondolná, hogy kiválóan tudott latinul. (Ez utóbbit inkább elhihetjük a szerzőnek, mint a másik állítást, mivel maga is kiváló ismerője és rajongója volt a latin nyelvnek.) És a kommunista Illés Béla arcképéhez az is hozzátartozik, hogy a Rákosi-időkben titokban többször meglátogatta Herczeg Ferencet.

 

hegedus-geza

 

Az ilyesféle fordulatok roppant jellemzőek Hegedüs Géza szemléletmódjára. Ilyen sajátos módon tanított írásban és a katedrán. A korábbi évszázadok alakjait is úgy tudta felidézni, mint személyes ismerőseit. Szenvedélyes olvasó volt, és olvasói élményeit osztotta meg másokkal. Nem azt ismételgette, amit az irodalomtörténetek lapjain bárki megtalálhat. Arra ösztökélt, hogy szálljunk vitába vele. Ezt persze csak akkor tehetjük meg, ha mi is jól ismerjük azokat a műveket, melyekről szó van. Ritkán haragudott a tanítványaira, de nagyon dühös tudott lenni, ha kiderült a vizsgán, hogy valaki nem olvasta azt a regényt vagy drámát, amelyről megpróbált néhány buta közhelyet összehordani. Írásait és előadásait egyetlen cél vezérelte: meggyőzni bennünket, hogy érdemes remekműveket olvasni. Meg időnként kevésbé értékes könyveket is. 

Harmadikos gimnazista voltam, amikor először hallottam őt előadni. A Madách Gimnázium vezetői meghívták, hogy beszéljen Móricz Zsigmondról. Már nem tudom, hogyan és miért került sor a meghívására, csak arra emlékszem, hogy több százan zsúfolódtunk össze az iskola dísztermében. Rengeteget cigarettázott, egyiket a másik után szívta. Szipkát használt, a csikket kidobta belőle, és már gyömöszölte is bele a következőt. Akkoriban alighanem láncdohányos volt. Csak idősebb korában tért át a pipára, mint a nikotinszükséglet – szerinte – kevésbé ártalmas megszerzésére. 

A gomolygó füstben úgy beszélt Móricz Zsigmondról, mint az egyik legeslegjobb barátjáról. Lehet, hogy az is volt, nem tudom. De ha Móricz nevét hallom, ma is először mindig Hegedüs Géza raccsoló beszéde jut róla eszembe. Olyan „lényegtelen” dolgokat is megtudtunk tőle Móriczról, hogy például káprázatosan tudott gépírni, meg hogy minden idők legjobb magyar újságírója és – ma így mondanánk – oknyomozó riportere volt. 

 

hegedüs geza-borito

 

          Aztán a Színművészeti Főiskolán hetente élvezhettem szórakoztató okfejtéseit régi korok drámairodalmáról. Annál „vegyesebb” hallgatóságot aligha lehetett elképzelni, mint az ötvenes évek főiskolai növendékei. Az őstehetségek korszaka volt ez, amikor – legalábbis a színész főtanszakon – hiányos iskolai végzettségű és hiányos műveltségű hallgatók is szép számmal akadtak. Hegedüs Géza megtalálta a hangot azokhoz is, akik először hallották Szophoklész, Arisztophanész, vagy Racine nevét. Egész irodalmi munkásságának egyik fő vonzereje, hogy mindenkihez szól. Tanult, művelt emberhez és a művelődést még csak kóstolgatóhoz egyaránt. Nem úgy, hogy lekuporodik hozzá, hanem magasba emeli, „hogy nagy, hogy óriás legyen”, mint Szabó Lőrinc verse sugallja. Ez a képessége bizonyára a Színművészeti Főiskolán bontakozott ki, ahol 1945-től évtizedeken keresztül megszakítás nélkül tanított. 

1912. május 14-én született Budapesten. Szülei, nagyszülei irodalomkedvelő, színházba járó kereskedő-polgárok voltak. A család egy ideig Nagyváradon élt, itt járt elemibe, majd visszatérésük után a Berzsenyi Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol 1930-ban érettségizett. 1930 és 1935 között a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult. Egyidejűleg a bölcsészkar hallgatója is volt  történelem és filozófiatörténet szakon. Doktori disszertációjának témája valamennyi egyetemi tanulmányához kapcsolódott: Anyagi büntetőjog az Árpád-házi királyok korában. Ez volt az első nyomtatásban megjelent műve. Apja kívánságára ügyvédi vizsgát tett, majd 1940-ig ügyvédjelöltként dolgozott.

 

Hegedus Geza_Az_irnok_es_a_farao_8_135940

 

Még ügyvédbojtár volt, amikor érdeklődése végleg az irodalom felé fordult. 1937-ben megjelent első regénye,  A mámor zendülői. 1938-ban kapcsolatba került a Rádióval. Eleinte ismeretterjesztő előadásokat tartott, majd hangjátékokat kezdett írni. Ez a vonzalma egész életén át elkísérte. Saját bevallása szerint körülbelül ezer alkalommal állt a mikrofon előtt, hol mint szerző, hol mint népművelő. 1939-től az Anonymus Könyvkiadó lektora, majd irodalmi vezetője volt. Közben öt évet töltött munkaszolgálatosként a Don-kanyarban és németországi koncentrációs táborokban. (Nem titok, hogy ő ajándékozta Tabi Lászlónak a Mit tud egy vödör? című hátborzongatóan mulatságos humoreszk témáját. Ő volt az, aki egy lyukas vödörrel tette meg az utat a Dontól Kijevig, akit „senki sem lőtt le, senki sem igazoltatott, hiszen látták kezemben a vödröt, és nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová”.)

„1945 és 1948 között jól éreztem magam a bőrömben”nyilatkozta egy interjúban a rendszerváltozás után. – „Lelkesen szerettem a szocializmus eszméjét, amelyet én nem Marxtól tanultam, hanem Morus Tamástól és Campanellától. Marx már nem tudott annyira a lelkemhez férkőzni… A materializmus ugyanis tudományosan éppoly bizonyíthatatlan, mint a vallások tételei.” A nyilatkozat időzítése ne tévesszen meg bennünket. Nem arról van szó, hogy az egykor lelkes kommunista, túl a nyolcvanadik életévén, megpróbál utólag magyarázatot adni „eltévelyedésére”. Hegedüs Géza ugyanazt az utat járta végig, mint sok ezer sorstársa. A szörnyű megpróbáltatások után szerencsés fordulatot vett az élete. A koalíciós időkben joggal hitte, hogy új, az addiginál különb világ következik. Tele volt tervekkel, és tervei meg is valósultak. 1946-ban megnősült, két év múlva megszületett a második fia. 

1946 és 1949 között a budapesti városházán tanácsos, osztályvezető. Folyóiratokat szerkeszt (Köztársaság, Jövendő, Március Tizenötödike). A Színművészeti Főiskola világirodalmi tanszékének (későbbi elnevezése: művészetelméleti tanszék) vezetője. 1946 és 1949 között filozófiatörténetet tanít a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A Győrffy Kollégium, a József Attila Kollégium és más kollégiumok meghívott előadója. Nehéz időkben, 1955-től a Magvető Könyvkiadó igazgatója. Saját egykorú állítása szerint az 56-os „eseményeket” – sógora nagy mennyiségű szilvapálinkája segítségével – átaludta. Talán igaz, talán nem, így mindenesetre nem kellett állást foglalnia a történtekkel kapcsolatban. 

A biztonság kedvéért 1959-ben azért lemondott igazgatói állásáról.

Közben évente megírt két-három regényt, drámát, hangjátékot, irodalomtörténeti, drámatörténeti, színháztörténeti összefoglalót, verset, esszét.  Amikor nem érezte jól magát a jelen időben, a múltba fordult, történelmi életrajzokat, monográfiákat, ifjúsági regényeket írt.  

Első felesége 1982-ben bekövetkezett halála után egy évvel újra megnősült. Nyolcvanhét éves korában, 1999. április 9-én hunyt el. Halála évében a Fiastyúk utcai Általános Iskola az ő nevét vette fel. Szép számú kitüntetése és elismerése között alighanem erre lett volna a legbüszkébb.

Hogy életművének melyik darabja bizonyul maradandónak (kedvenc kifejezésével, Horatius szavaival: aere perenniusnak) és melyiken fog ki az idő, tizenhárom évvel a halála után korai lenne eldönteni. Azt mondják, ő maga az Európa közepén című válogatását, a Valló Bonifác címen kiadott kétkötetes novellagyűjteményét, valamint négykötetes Önéletrajzát becsülte legtöbbre. Bizonyára sokan egészítenék ki a sort verstani munkáival, vagy a Kónya Judittal közösen írt egyetemes drámatörténetével, a Kecskeénekkel, A magyar dráma útjával és másokkal. Esetleg egyik legkedvesebb írójáról-költőjéről, Heltai Jenőről írott remek kismonográfiájával. Egy kicsit önmagára is érthette, amit a könyv bevezetőjében Heltairól ír: „Szófukar ember, aki könnyed csevegés mögé rejtette, amit nem mond ki.”

Ha nagyritkán összefutottunk egy-egy színházi premieren, kiállításmegnyitón, fogadáson vagy más rendezvényen, mindig úgy beszélt velem, mint egykori kedves tanítványával. Gyanítom, minden fél-ismerősével hasonlóan bánt, legalábbis a nála egy-két-három évtizeddel fiatalabbakkal. 

 

hegedus-geza-az-erdntuli-veszedelem

 

Utoljára egy banketten találkoztunk. Fehérlófia című hangjátékának bábszínpadi változatát mutattuk be sokadik felújításban a Bábszínházban. Az előadás után néhányan felkísértük a klubba, ahol már várta a terített asztal a résztvevőket. Lassan összegyűlt a társulat, a színészek tisztelettudóan és kissé elfogódottan bemutatkoztak a szerzőnek. Lehettünk ötvenen-hatvanan. A színház vezetői, az előadás szereplői, műszakiak, a bábműhelyek dolgozói. Néhányan még a gazdasági hivatalból is eljöttek. A hallgatóság nevetgélése, viccelődése hamar alábbhagyott, amikor a Tanár Úr beszélni kezdett. Valaki feltett egy irodalommal kapcsolatos kérdést. A helyszín néhány perc alatt átalakult virtuális tanteremmé. Úgy éreztem magam, mint negyven évvel azelőtt, amikor a főiskolai óráján ültem. A meglehetősen vegyes társaság tátott szájjal hallgatta. Ha valaki véletlenül megnyikkant, a többiek nyomban lepisszegték.

Hegedüs Géza mindig, minden körülmények között néptanító volt. Írásban, élőszóban, színpadról, a rádió hullámhosszán, a tévében, egyetemi vagy főiskolai katedrán. Nem a tudását fitogtatta. Mint minden igazi tudós és megszállott pedagógus, azt szerette volna, ha mindenki ugyanannyit olvasna és tudna, mint ő. Egy hatalmas tanterem volt számára a világ. És akkor volt a legboldogabb, ha valaki az ő példája nyomán vált szenvedélyes olvasóvá.                 

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1