Hány arca, szenvedélye, műfaja van egy sokat tapasztalt írástudónak?
Egyetemista korunk óta ismerem, kiváló fordítóként, szerkesztőként tisztelem Vajda Miklóst. Egy mára többé-kevésbé elfelejtett Bródy Sándor- tanulmányának (Előszó A nap lovagja 1956-os kiadásához, Szépirodalmi Kiadó) olvasójaként fedeztem fel, hogy nemcsak felkészült irodalomtörténész, de a Nyugat nagy nemzedéke nyomába lépni kész, írói vénával rendelkező esszéista is. Csak mintha a magyar irodalom exportját szolgáló fáradhatatlan gyakorlati tevékenység, a fordítás, a szervezés nem hagyott volna elég (?) időt számára az alkotó munkára. De ne keressünk nem létező, vagy akár felnagyított ellentéteket, hiszen ha valaki, Vajda Miklós pontosan tudja, hogy a magyar és a világirodalom kapcsolatának szolgálata is – küldetés. Küldetés a modern nyugati drámák színpadképes, repertoártágító importja, de irodalmunknak teret és tehetségeket hódító exportja is. Szerkesztőként költészetünk skót fordítójának érdemeit ecsetelve fogalmazza meg Vajda: keveseknek van akkora része abban, hogy a magyar vers „megjelent a költészet világtérképén”, mint az általa laudált Edwin Morgannek.
Meglepetéssel, sőt – utólag bevallom – némi gyanakvással fogadtam, amikor híre járt, és először a Holmi hasábjain ki is derült, hogy a The New Hungarian Quarterly szerkesztője nyolcvanhoz közelítve megírta első regényét, méghozzá nem is akármilyet. Édesanyjáról és kettőjük eltéphetetlen, ugyanakkor folyamatosan ellentmondásos kapcsolatáról közreadott memoárja (Anyakép, amerikai keretben) a legszemélyesebb vallomás, ugyanakkor az elbeszélés hagyományos kronológiai rendjét felborító regény és korrajz. Ha mindenáron skatulyát keresünk e kései és merőben szokatlan szépírói indulásnak, az 1931-es születésű „fiatal író” művét rendhagyó családregénynek nevezném, amelynek szerzője – a műfaj követelményeinek megfelelően – merészen mélyre ásott, mindenekelőtt önmagában. Hitelét csak akkor tette egyetlen mondatban kockára, amikor egy interjúban azt állította, hogy nem a kitárulkozás céljával írta meg memoárját. Ha nem akarunk a legautentikusabb kommentátorral, magával a szerzővel vitába szállni, kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ez a fajta kitárulkozás nem annyira cél, mint eszköz. Hitelesíti a hozzá a földrajzi távolság ellenére a legközelebb álló, hányatott sorsú, ártatlanul börtönbe zárt, a történelem fogaskerekei közt őrlődő szépasszony világrészeken átívelő folytathatatlan életrajzát. Az egyedi és egyszeri sorsok mögött egy korszak és egy osztály történelmét. Anya és fiú kettős portréjának hátterében felidézett hősök, az őrangyalként is funkcionáló, tüneményes keresztanya Bajor Gizi, és néhány, azóta a legendák világába költözött jó barát megjelenése és plasztikus megjelenítése nemcsak letehetetlen olvasmány, de nem mellesleg az olvasók számára kimondatlanul is beteljesítetlen. Paradoxona, hogy a cselekménybe ágyazott, portrékban torlódó irodalmi emlékek nem a hektikus történet folytatására, hanem a megélt és ábrázolt világ kitágítására sarkallták az arcképfestő Vajdát.
Új kötetének választott hősei nemzedékünk literátus tagjai számára régi irodalmi – sőt többnyire személyes – ismerősök. Vajda szubjektív kánonjának nyilvántartott szereplői, Abody Bélától Vas Istvánig olyan kortársak, barátok, akik a szerzőnek hála, ezúttal nem – vagy nem csak – irodalomtörténeti, hanem esendő emberi arcukat fordítják felénk. Ez a Vajda-esszék esetében nem feltétlenül jelent deheroizálást, hanem sokszor szinte ennek az ellenkezőjét. Mintha egy különleges látcsővel a kezünkben figyelnénk, hogy válnak az óriások törpévé, az óriások legalább ember nagyságú modellé. Pilinszky János, egy angliai magyar felolvasókörút testileg-lelkileg sérülékeny résztvevője az őt ért utcai rablótámadás megalázott áldozataként nem annyira kártérítésre, mint megértésre, jó szóra, emberi érintésre vágyik. Vas István a maga eleganciahiányból átlényegített eleganciájával a tökéletlen nyakkendőbog kötésének mestere. Orbán Ottó, az árvaházlakó vadóc, „magánképzettségű szabadgondolkodó” költőként is, betegként is szkeptikus hívő és kételkedő ateista. Latinovits Zoltán, nagy művészi sikerek és emberi kudarcok ideiglenes túlélője Vajda – valójában vitatható – állítása szerint jó ügyekért rossz eszközökkel harcol. De ettől függetlenül ott lebeg a szöveg fölött a kísértő gondolat, hogy milyen lett volna Hamletnek, hogyan alakult volna a sorsa, művészete, ha megéri, hogy kortársak darabokat írnak neki, és ő, elismert nagy rendezőként taníthat a főiskolán. Milyen magasra ívelt volna az elfuserált zseninek tartott jó barát, Abody Béla sorsa, ha nem tékozolja el Vajda által nagyra – sőt, alighanem túl nagyra! – becsült tehetségét. A portrék felsorolt és fel nem sorolt, voltaképpen esetleges mozzanatai alapján, némi gyanakvással megkockáztathatjuk, lehet hogy Vajda, a jó barát portréteremtőként főként a tudni nem érdemes tudnivalókat állítja reflektorfénybe. Ez azonban megbocsájthatatlan tévedés: Vajda portréinak izgalmas újdonsága a felfedező értékű másság. Hogy nem csak szokatlan oldalról, különös színekkel ábrázolja hőseit, de például habozás és fenntartások nélkül el meri dönteni a körülöttük éveken és évtizedeken át gyűrűző vitákat is. Vajda volt az, aki Bajor Gizit először fosztotta meg a választott halál glóriájától, amikor kimondta, hogy a tüneményes tehetségére féltékeny orvos férj tébollyá növekedett kisebbségi érzésének lett áldozata. Latinovits tragikus halála pedig, a legendákkal ellentétben, nem öngyilkosság, hanem fiziológiailag igazolható betegségének kikerülhetetlen következménye. Alighanem voltak, akik tudták – engem letaglózott, amikor azt olvastam –, hogy az életmű folytatásáért és az élet befejezéséért heroikus harcot vívó Ferenczy Bénit hűséges társa, Erzsi segítette át kegyesen a túlvilágra.
A végletesen kiélezett konfliktusok – az esszé álcájában megjelenő hősköltemények, a regényes történetek sokszor komikus mozzanatai – színpadra kívánkozó egyperces drámák, sőt komédiák. Bizonyítják, hogy az esztéta a hétköznapokban fél szemét nyitva tartja az élet fura, groteszk jelenségeire is. Elregéli, leleplezi, hogy Ferenczy Béni főiskolai tanárként ugyanaznap kapja meg Révai József minisztertől az „elbocsátó szép üzenetet”, amikor az aláíró, a kommunista művész hajdani elvtársaként, Józsi aláírással baráti biztatását is küldi a raktárba száműzött Petőfi-szobor alkotójának. De Vajda iróniájának célkeresztjében nemcsak a hatalmasok, ellenfelek és szövetségesek, hanem olyan szeretve tisztelt nagyok is megjelennek, mint Illés Endre vagy Nemes Nagy Ágnes. (Illésről, aki nem mellesleg Vajda hivatali, kiadói főnöke volt, a hazai irodalmi sajtóban nemigen merték megírni, hogy az írók és az irodalom nagy barátja értő állami mecénás létére csak azokat nem állhatta, akiket magánál jobb írónak tartott…) Vajda elegánsan fogalmazott tapintatlanságának legfőbb mentsége a minden megállapításon átszüremlő értéktisztelet és az a könyörtelenség, amivel önmagát is képes már-már szánalmasan nevetségessé tenni. (Londoni horror)
Az új kötet némileg patetikus, a szavak hátterében érzékelhetően ironikus címe – Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon – épp annyira rendhagyó, mint a kötet legtöbb írása. Kibicsaklott idézet, ami ebben a formában is inkább egy szonett vagy rapszódia élére kívánkozik, mint egy esszégyűjtemény lobogójának. Feltételezem, hogy a sor hallatán kevesen gondolnak majd Pilinszkyre… Valljuk be, hogy az egy angliai felolvasókörút alkalmából reflektorfénybe állított élő klasszikusról, Pilinszky Jánosról és költészetéről olvashattunk már monográfiát, elemzést, laudációt, csak éppen a londoni utcai rablótámadás áldozatává alázott, sérült és sérülékeny hős kiszolgáltatottsága „újdonság”, ennek az éjszakának a bizarr hangulatát sem tudtuk – mostanáig – elképzelni. Vajda viszont a kínos kaland feszengő szemtanújaként azt is érzi, hogy a sértettnek anyagi káránál is jobban fáj maga a sérelem, és a köznapi história valójában alkalom számára a szűk körű íródelegáció tagjai közt feszülő, sőt kirobbanó politikai és irodalmi ellentétek megvallására. Így válik Vajda memóriájának hála nemegyszer az anekdota is szubjektív irodalomtörténetté. Szubjektív az elbeszélő látószöge, de szubjektív maga a kánon is. Amelyben mondjuk Orbán Ottó rangja, érdeme vitathatatlan, Domokos Mátyás felkészültségének méltatása hézagpótló, Abody Béla szellemének testi méreteihez való közelítése viszont inkább nosztalgia fűtötte, hűtötte baráti gesztus.
Értéktudat, az arányérzék és az önirónia viszonylag ritka, de jellemzően esszéista erények. Arra a nemzedéktársaink számára (is) megkerülhetetlen kérdésre, hogy kitől mit tanultunk ebben a túlélésre berendezkedő, nehéz korban, Vajda azt feleli, ő személy szerint Domokos Mátyástól és Réz Páltól tanulta, hogy kell az ifjúkori nagy röhögésekkel elviselhetővé tett, nehéz években és helyzetekben, a mocsokban is aránylag tisztának maradni. Személyes sorsa úgy hozta, hogy a történelmi traumák és tanulságok kora nem ért véget a huszadik századdal. A huszonegyedik század első évében kelt New York-i naplórészleteiben (Ground Zero) szerzőnk arról vall, mit jelent egy sokat próbált, európai, zsidó megrendülésekben edződött tanúnak az amerikai terrortámadás áldozatainak emlékét hirdető New York-i siratófal tövében egy sokszereplős tragédia színpadán járni. De hiszen ott járunk, topogunk, lépkedünk valamennyien, minden világrészben. Erre a színpadra idézte meg hőseit Vajda Miklós, olvasói okulására és gyönyörűségére.
Újfent bizonyítva, hogy nemcsak a kortársi magyar irodalomban, képzőművészetben, történelmünk keserves útvesztőiben is érdemes útitárs.
FÖLDES ANNA
