Nem, nem is regény ez igazán. Világéletemben irtóztam az esztétikai érték misztifikálásától, most mégis azt írom: Stendhal műve ezernyi fénnyel szikrázó kristályvirág.

Lassan bomlanak ki szirmai. Stendhal 1833‒34-ben bukkan Rómában „a Farnese-család nagyságának eredetét” taglaló XVI. századi krónikára, benne a gyönyörű Vandozza Farnese, szeretője, Rodrigo Lenzuoli bíboros, Vandozza unokaöccse, Alessandro Farnese, a későbbi III. Pál pápa és annak szerelme, Cleria, a nemesi származású hölgy történetére. Megragadja az olvasmány. Évekig őrizgeti, építgeti magában a témát, mígnem 1838 őszén hirtelen összeforr benne egy másik, korábbi regénytervvel, egy Napóleon-rajongó lelkes fiatalember történetével, és aztán 1838 őszén és telén 52, igen, hihetetlen, mindössze 52 nap alatt írja meg a világirodalom e páratlan remekét, ezt a bonyolult és tökéletes remekművet, A pármai kolostort. Megírja? Jó szó ez? Szabatos? Nem, túlságosan is könyökvédős. Túlságosan is szabályszerű. Kizúdul belőle, kiáramlik a könyv, le kell írni, még akkor is, ha e két ige sután és képzavarosan illeszkedik a kristályvirág-metaforához. 1838. november 4-én kezdi és 1838. december 25-én, karácsony napján fejezi be a regényt, amely által az egész nyugati civilizáció lett gazdagabb.

Nagy költészet. Poézisét a valóság ismerete, a pontos analízis és az emberi szenvedély természetének megértő és tiszta ábrázolása tartja egyensúlyban. Rendkívül érzékletes a korrupt pármai diktatúra ábrázolása, a kincstári intrikától a zsarnokság hétköznapjainak embernyomorító konzekvenciáiig. Letisztult és szép a karbonáró-romantika sajátos stendhali olvasata, amely képes megragadni a morális nagyságot hazug idealizálás és patetizmus nélkül. Mély és igaz az emberi szenvedélyek útjának ábrázolása. És a történelemé. 34 tengerrengéses évé, 1796 és 1830 között. Egy fondorlatos világé, amely látszólag nagy eszményeket, hősies bálványokat kínál, majd kiforgatja belőlük az őket komolyan vevő embert. Fabrizio del Dongo, a főhős útja a Napóleon-álomtól, Waterloo ambivalens élményétől, a gyerekkor történelmi fiestájától Párma emberingoványán át végül a karthauziak kolostorába visz, ahol már csak egyetlen esztendőt él haláláig. Sem szocializációjának kora, sem a későbbi pármai évek nem alkalmasak rá, hogy életének szilárd középpontját jelentsék, jelenthessék. Elszakad az élettől? Felmorzsolódik benne a létezés? Igen, így is olvasható. De értelmezhető másképpen is. Az önformáló és egy adott ponton egyetlen élet keretei közt szükségképpen kimerülő szenvedély fókuszából. „A kettő összefügg” – mondjuk azonnal, már-már reflexszerűen. És azt, hogy milyen bonyolult módon függ össze, Stendhal zseniális érzékenységgel világítja meg. Nyugtalanító élet. Nyugtalanító lét. Nyugtalanító, hiszen nincs egyértelmű feloldás. Ne tanuljunk saját tapasztalatainkból? Tegyük rögeszménkké a szenvedély jegyében kiformált önelvűséget? Esetleg az idealizmust? Vagy dobjuk sutba az egészet, és… nem, ezt nem is érdemes végiggondolni, hiszen képtelenség. Hiszen lehetetlen. Nincs kézenfekvő lehetőség. Nincs olcsó válasz. És nincs melodramatikus (ejtsd: kényelmes) értelmiségi exodus sem. 

Az élet iszonyú, de gyönyörű. Az élet iszonyú, mégis érdemes végigélni. Hisz szeretni lehet Cléliát. Át lehet élni a waterlooi csatát – Napóleonnal ugyan nem találkozhat az ember, kissé komikus huszáregyenruhában feszítve félúton révület és bohózat között, viszont találkozni lehet egy emberséges markotányosnővel. Szörnyűek a sorskényszerek, de mélyükön új világokra lehet lelni. Szörnyű a Farnese-torony, a börtön, a mérgezett étel iszonyata, de a legszörnyűbb, hogy a pármai alattvalók nem csak rettegnek tőle, hanem arra kényszerülnek, hogy higgyenek benne – a zsarnoki lélektiprás minden korszakban egy és változatlan, de még a börtönablakból is a boldogság reményére lehet látni. Millió és millió finom egyensúlyon, reflexión és reveláción, költői önkorrekción épül fel Stendhal világa. Izzás hatja át, formálja, melegíti és nemesíti ezt a világot: a stendhali létezés valóságban gyökerező, elemeiben abból építkező, szintézisében mégis költői érvényű varázslata. 

Fontos és szükséges, hogy újra és újra megjelenjék ez a könyv. Klasszikus érték, amely Illés Endre mostanra már úgyszintén klasszikus érvényűvé vált műfordításában szólal meg magyarul. Fontos, mert hitetlen és hitét veszített világban élünk. A költőietlenség korában, amely ebben a tekintetben ráadásul még büszke is önmagára. Stendhal költészete A pármai kolostorban önmagunkhoz vezet vissza. Szükségünk van rá. Halaszthatatlanul. Ezt bizonyítja egy apró, közvetett tény is: márciusban egy hónapra megnyitották a nyilvánosság előtt azt a kolostort, amely állítólag a végkifejlet modellje volt. Áradtak az emberek, az ötlet túlnőtt önmagán. A könyv – fölmérték, a könyv és nem csupán a közelmúltban is vetített filmváltozat – sokak eleven élménye. Személyes lábjegyzet: az, aki a Háború és békét, a Don Quijotét, A pármai kolostort és a Copperfield Dávidot őrzi a szívében, ott őrzi talán az egész emberi életet. 

„Arrigo Beyle, milánói. Éltem, szerettem, írtam.” Ez Stendhal sírfelirata. Csodálatos mérleg. Irigyelhetjük érte.

MARTON GÁBOR