Még csak néhány hónapja köszöntött be a huszadik század, amikor Bródy Sándor harsány hangon figyelmezteti a kor íróit az emberi nyomorúság elleni tiltakozásra, a csüggedők bátorítására: „Vigyázzatok!... Vigyázzatok, vezessétek le a szenvedéseket, mert a következő pillanatban kitörnek azok, mint a tüzes láva, a könnyek alámossák a talajt, nagy intézmények és erős trónusok meginognak rajta, ha meg nem erősítik ezeket…” Hauptmann Takácsokját ezeknek a kritériumoknak a megvalósításáért értékeli Bródy a színpad határait kiszélesítő, forradalmi munkának.

A következő esztendőben pedig már ő maga lép rá a veszedelmes útra. Megszületik és Nagyváradon bemutatásra is kerül A dada. Az egyik oldalon viharos siker, a másikon kirobbanó elutasítás. Ady szerint a darab hatása alól csak a legfelületesebbek menekedhettek. Kézenfekvő és elkeserítő a magyarázat is: „…nyolcvan esztendő óta egyebet sem csináltak a színpadok és színészek és színpadi írók, mint kiskorúságban tartották a közönséget. Mulattatták színes kavicsokkal, szappanbuborékokkal. Most kezd terhessé válni az idők járása, ostromolják a régi világot, viharok készülnek, csapkodnak a sirályok.” A vitát és vihart kiváltó nagyváradi bemutató nemcsak színházi forradalmat kirobbantó esemény, de vízválasztó korszakhatár is. A darabot elutasító Herczeg Ferenccel és a nézőtéren gáncsoskodó, az előadást otthagyó, sértett és értetlen nézőkkel szemben Ady megvédi Bródynak az ellenfelei által szennynek bélyegzett igazságát, lángoló zsenijét, megvédi még a nagy célokat szolgáló íróknál bocsánatos túlzásait is.

Csak önmagától és a magyar írósorstól nem tudja megvédeni A dada íróját. A sokat ígérő 1902-es esztendőnek –  A dadának, A nap lovagjának – nem következik méltó folytatása. A Fehér Könyv szerkesztésének lendülete és kudarca után egy szerencsére sikertelen öngyilkossági kísérlet következik, és a lábadozás éveiben szinte nem is születik Bródy műhelyében szépírói alkotás. A drámaíró csak A dada után hat évvel, 1908-ban szólal meg újra, ezúttal már a Vígszínház színpadán…

Egy újsághír nyomában

A tanítónőnek nemcsak közvéleményt megosztó sikeréhez, de már a keletkezéséhez is több irodalomtörténeti legenda fűződik. Amikor a címben Tóth Flóra odisszeáját említettem, valójában a Vígszínház igazgatóját, Ditrói Mórt követtem. Ő tért ki a maga színházi emlékeit összegző Komédiásokjában A tanítónő színpadra kerülését megelőző odisszeájára. Tőle és az író fiától, Bródy Andrástól is tudjuk, hogy eredetileg egy vidéki lapban – egyes források szerint a Szegedi Naplóban – megjelent újsághír, egy frissen végzett, Pestről érkezett szép, fiatal tanítónő tragédiája indította el Bródy fantáziáját. A falu egész intelligenciájának figyelmét és mohó vágyát felkeltő lányt ellenállása és meghurcolása vezette öngyilkosságához. Az ő tragikus történetéből született meg az Új Időkben közölt Petrovics Katalin című Bródy-novella, ami utóbb már A tanítónő címen került be az író soron következő elbeszéléskötetébe. (Bródy András Az írót megveszik című visszaemlékezése szerint a kis tanítónő történetének valódi befejezése kevésbé tragikus: eszerint a férfiak ostromának kitett, utóbb meghurcolt fiatal lány nemcsak ellenállt, de elég erős is volt ahhoz, hogy belerúgjon a parasztnábobba, majd „vette a sátorfáját és eltűnt az élet nagyon bonyolult forgatagában”. Irodalmi Újság, 1953.VIII. 15.) Csak az biztos, hogy Bródy felháborodásában leutazott Újvidékre, ahol ottani barátjával, a híres duhaj Dungyerszky Gyókóval elindultak igazságot tenni, vagy legalábbis felderíteni a történteket. A téma méltó volt a Nyomor-novellák és A dada szerzőjéhez. De a drámai konfliktust a színpad által már korábban rabul ejtett írónak magának kellett kiásni a történetből. Aki aztán bohém, ámde szorgalmas kávéházi íróként részletekben, gyakran főpincéri számolócédulákra jegyezte fel az aznapi penzumot. A bemutató sokak szerint azért késett, mert a Vígszínház Bródy kézírásában jól eligazodó súgójára hárult a feladat, hogy összeszedje és lemásolja a cédulákra széteső, nehezen olvasható kéziratot. De azért tavaszra csak megkezdődtek a próbák. Ditrói Mór idézi fel, hogy a legelső olvasópróbán, amikor a szerző maga olvasta fel az első két felvonást, a színészeket megrettentette a szövegtenger. A terjengősnek érzett párbeszédek hallatára deputációban közölték a főnökséggel elégedetlenségüket, hogy „ezt a darabot nem lehet előadni. Mire a színész a végére ér, kifogy a szusza és agyonköhögi a közönség, ha előbb meg nem szökik.” Ditrói bölcsen meghallgatta a panaszokat, aztán letöröltette a próbatáblát, és – a szerző felhatalmazásával élve – állítólag átdolgozta és majd’ egy harmadával meghúzta a szöveget. Meglehet, Bródy meglepődött, de nem tiltakozott. Oka sem lehetett rá, hiszen a premier őszinte, kivételes és kirobbanó sikert hozott. 

Életkép vagy diagnózis?

A szerző által mértéktartó és félrevezető szerénységgel „falusi életképnek” minősített dráma szenvedélyes és hiteles társadalomrajzként bontakozott ki a színpadon. Egyszerre fűtötte a feudális magyar világ elmaradottságát és züllött reprezentánsait leleplező szándék, és a Bródy legjobbik énjével azonos, saját romlatlan morális értékrendje mellett kiálló hősnő apoteózisa. Találóan állapítja meg monográfiájában Juhász Ferencné, hogy A tanítónőben sűrítetten van benne a jelen, és „tanítani lehetne belőle a századforduló magyar problémáit”. De a korabeli közönség nem (csak) erre volt fogékony. A Nyugat kritikusa, Lengyel Menyhért szerint a sikerben benne volt a naiv öröm, hogy a publikum – végre? – találkozott a maga írójával. (1908. 8. szám) Kritikusként tárgyilagos igazságérzettel és részrehajló elégtétellel fűzte ehhez hozzá, hogy „ez a roppant tetszés talán nem is egészen a darabnak szólott, hanem a költőnek. A közönségben lappang valamelyes igazságszolgáltatási ösztön, s ez most elementáris erővel tört utat… Itt most igazságot kell szolgáltatni az igazi írónak és költőnek… Pártjára kell állni és döntő sikerrel demonstrálni mellette.” Nem udvariasságból, hanem a közeledő veszély tudatában. Mert mire a premieren dübörgő taps elhalkult, Rákosi Jenő már vezércikkben követelte, hogy a lázító darabot vegyék le a műsorról.

Bíró Lajos, amikor a korabeli gyakorlattól eltérően a távolból újra megfogalmazza a Nyugatban a maga laudációját Bródy művéről (Strófák, 1908. 12–13. szám), azzal kezdi, hogy „Szabad-e írni egy könyvről, amelyről minden illendőség szerint tilos írni? Szabad-e írni egy könyvről, amelyről sehol sem írnak?” A válasz egyértelmű: „nem szabad, de kell. Muszáj. Megtenni oktalanság. De meg nem tenni lehetetlenség.” Bíró az életről készített színpadi jegyzőkönyv hitelességéről szólva azt is megkockáztatja, hogy a téma kopottra öregedett ezer kontár tökfilkó kezében, csakhogy „a téma semmi – a megcsinálás minden”. És bár a Nyugat igényességéhez ragaszkodó bírálóként tudatában van a mű gyengeségeinek is, sőt szóvá teszi, többek közt az elrajzolt figurákat, a karikírozás felesleges voltát, mégis azzal áll ki a mű és írója mellett, hogy „nem megelégedésre, – ujjongásra van okunk”.

Szilágyi Csenge e. h., Mátyássy Bence, Makranczi Zalán és Bodrogi Gyula a Nemzeti Színház Novák Eszter rendezte előadásában

Csakhogy Bródy kor- és honfitársai közül a hangadó, hatalmon lévő többség már akkor sem tudott jó szívvel ujjongani a magyar progresszió és az új magyar irodalom sikerén. Nem egészen egy esztendővel a nagy sikerű premier után, amikor örülni illett volna a magyar irodalom barátainak, hogy A tanítónő – Molnár Ferenc Az ördögével egy időben – színre került Berlinben is, a mű és szerzője ellen fordultak. A Budapesti Hírlap 1909. február 4-i számában névtelen cikk veti a lap korábbi, elmarasztaló kritikájával is vitatkozó baloldali polgári sajtó szemére, hogy a vígszínházi siker után diadalnak minősítette a berlini előadást is. „Ez a diadal azonban, közelebbről szemügyre véve, egy borzasztó csapás Bródy Sándor szegény hazájának. Le kell sütnünk a szemünket, a hajunkat szeretnők szégyenletünkben tépni azokért a szavakért, amelyekkel ellátnak bennünket a német birodalmi főváros kritikusai.”Állásfoglalásának alátámasztására a lap néhány idézetet hoz, hogy meggyőzze mindkét ország nézőit és olvasóit is: „ha az egész magyar birodalom dolga ilyen nyomorultan áll, mint a színdarab színteréé, ha az emberek ott mind olyan hitványak, durvák, züllöttek és gyalázatosak, mint elenyésző kivétellel ebben a darabban, akkor – ó édes Ausztriám!” A cikk szerzője, még ha nem vonja is kétségbe a színpadra állított miliőrajz állítólagos valódiságát, akkor sem érti, hogy a nézőtéren nagy számban jelen volt és vaskos kézzel tapsoló magyaroknak – akik már a Vígszínházban sem sokallták sem a gazembert, sem a piszkot a darabban, sem a tapsot, sem a kihívást, amellyel a költőt otthon ünnepelték – miért feküdt annyira a szívükön, hogy hazájuk műveletlenségének hírét elterjesszék.

Másnap már a szerkesztőség birtokában volt Bródy egyértelmű, ám némileg meglepő választávirata, amelyben azt fájlalja, hogy a lap, ahonnan írói útjára elindult, ilyen módon elmarasztalja. Rákosi Jenőt – aki pályája kezdetén látta és segítette – hívja tanúnak a maga vállalt és vallott magyarsága mellett. De ezt a kijelentését azzal toldja meg, hogy ami politikai vonatkozása volt a darabnak, és amit otthon elmondhatott, azt Berlinben – darabja rovására – elkerülte és kihagyta. S bár jelzi, hogy a rosszakarók támadásáról nyilvánvalóan nem tehet, megígéri, hogy hazaérkezése után személyesen fogja bizonyítani,  a bemutató a magyar ügynek, névnek hasznára volt.

Az író és a mű ellen felkorbácsolt indulatok fű alatt tovább izzottak, és az író későbbi művei megírásakor egyre több megszenvedett kompromisszumra kényszerült. Drámai hattyúdalának premierjét pedig megelőzte, amire senki sem számított: a hatóságok kifogást emeltek A szerető ellen, és a főpróbát már egy négytagú cenzorbizottság jelenlétében tartották meg. Ilyen körülmények között magától értetődött, hogy évekig – pontosan a Tanácsköztársaság kikiáltásáig – A tanítónő sem kapott itthon nyilvánosságot.

Siker és botrány 

A hazai műsorpolitika változása azonban már az őszirózsás forradalom idején megkezdődött. A tanítónő debreceni címszereplőjétől tudjuk, hogy a Csokonai Színház társulata munkáselőadásokon találkozott a maga korábban nem ismert, szokatlanul hálás és érzékeny közönségével. M. Lázár Magda, a debreceni teátrum későbbi dramaturgja publikálta Verő Mártának a helyi színházi lapban, a „Színházi Figaróban” közölt egykorú tanúvallomását. (Színház, 1969. III.) „…Azt mondják, elromlott a közönség. Figyelmetlen, lármás és köhög. És én mégis egy olyan közönségről, egy olyan színházi estéről mesélhetek, amelyhez fogható felemelőt, szépet, nívósat sokat kívánok magamnak színészéletemben. Múlt pénteken munkáselőadásként előadtuk a Tanítónőt.”

Csak Móricz Zsigmond lelkesedett ilyen eltökélten a nézőteret a Tanácsköztársaság idején meghódító új közönségért, mint ez az előadás figyelő, kacagó, nevető és megdöbbentő halotti csendbe forduló nézőit ünneplő drámai színésznő. „Ennek a közönségnek az érzésein játszottunk, mint egy zongorán, amely még nem tompult, nem hangolódott le… Ez a közönség megértett mindent, kiérezte a tendenciáját a szavaknak, a tetteknek, és az erkölcsét, becsületét védő kis tanítónő vádbeszédjét az erkölcstelenség ellen olyan dörgő tapsviharral viszonozta, amelyre csak a piros cédulás bohózatoknál volt eddig példa…” 

Utólag nehéz eldönteni, mennyire hiteles a sikerben egzisztenciálisan is, érzelmileg is érintett tanú vallomása. De ahhoz nem fér kétség, hogy a Tanácsköztársaság bukása után Bródyra cudar idők jönnek. Valójában még az is meglepő, hogy októberben újra műsorra tűzik – tűzhetik – a Vígszínházban A tanítónőt. De az Új Nemzedék ünneprontó kommentárjából újfent kiderül, milyen indulatokkal közeledik a jobboldal a műhöz és szerzőjéhez: „Vasárnap este a Vígszínház előadja Bródy Sándor hírhedt darabját, A tanítónőt. Azt a darabot, amelyben a magyar vidék olyan hülye, olyan gazember, olyan elmaradt, hogy azt még a jobb érzésű külföld sem volt hajlandó elhinni a gyűlölködő, hamis sablonokkal dolgozó szerzőnek. Pardon, de ha már nem elég hiba a Vígszínháznak, hogy a darab, mint darab pocsék, miért nem gondol a lipótkörúti múzsacsarnok legalább arra, hogy a két álforradalom szörnyűségei után, a keresztyén magyar felocsúdás forró napjaiban legalábbis kihívás, vakmerőség vagy ostobaság előráncigálni ezt a levitézlett iránydrámát. Pardon, ha a nemzet erre a szükségtelen inzultusra a maga módján talál megfelelni, talán mégsem lehet majd terrort kiabálni, ugyebár?” (1919. október 5.)

Az inzultus, amire a cikk utal, illetve uszít, másképpen bár, de be is következett. Egy a mű négy évtizeddel későbbi egri színrevitele előtt az egri Népújságban a feltételezhetően szemtanúként emlékező krónikás feleleveníti a város és az utca felkorbácsolt hangulatát. (Pataky Dezső, Népújság, 1958. december 9.) Szenvedélyes hangú beszámolójában arról tudósít, hogy a telt házas vígszínházi bemutató első felvonása még zavartalanul zajlott le, de a felvonás végén már vad pisszegés, fenyegető suttogás zavarta meg a színházi hangulatot. Csak a szerző váratlan megjelenésének hatására lohadtak le a kedélyek. A tüntetésnek – a józanabb hangú Pesti Hírlap egykorú, október 7-i tudósítása szerint – a függöny előtt megjelenő Bródy, illetve a mellette kialakuló, lelkes ellentüntetés vetett véget. De a karzaton még továbbra is ott várakoztak azok a vadgesztenyével felfegyverzett rendbontók, akik el voltak szánva arra, hogy lehetetlenné teszik az előadás folytatását. Bródy azonban nem ijedt meg a saját árnyékától, sem az antiszemita, irredenta suhancok fenyegető fellépésétől, ellenkezőleg: válaszul arra figyelmeztette a rendbontásra készülőket, hogy saját személyével nem törődik, de ha darabja szereplői közül csak egyet is bántalom ér, akkor ő elmegy a végletekig. Erre azonban legfeljebb néhány felhevült renitens magatartása adott volna okot, és az előadás végül is súlyosabb botrány nélkül ért véget. De az ügy csattanójaként – Bródy András visszaemlékezéséből tudható – másnap az egyik felhergelt rendbontó személyesen és szégyenkezve kereste fel Bródy Sándort, hogy elnézést kérjen a történtekért.

Botránykrónikának mindezt nyilván nem idéztem volna: a remekművek, de még a jó művek is –  általában – túlélik az ilyenfajta atrocitásokat. De kortörténeti dokumentumnak talán nem érdektelen, milyen körülmények, akadályok nehezítették A tanítónő (színpadi) érvényesülését.

Boldog vég és boldogtalan szerző

Még sor sem került A tanítónő ősbemutatójára, Faludi Gábor igazgató már szót emelt a darab befejezése ellen. Rosszallta, hogy a vagyonos és jóképű ifj. Nagy István hagyja elmenni az őt elutasító, iránta valójában nem közömbös, szerelmére egyedül méltó lányt, ahelyett, hogy az oltárhoz vezetné. Tapasztalt dramaturgként belátta, hogy Tóth Flóra jelleméből logikusan ez a megoldás következik, de tudta, hogy a Vígszínház közönsége sokkal jobban örülne a happy endnek. Kitartóan győzködte Bródyt, hogy az eredeti befejezéssel hússzor, a happy enddel százszor fog elmenni az előadás. Sokadszor elmondott érvei hatására Bródy az egyik főpróba után fogta magát, lement a szemközti Club kávéházba, és szinte percek alatt lefirkálta a főpincér számolócédulájára a megrendelt boldogító véget. Ezek után a darab persze így került színpadra – méghozzá egyvégtében százötvenszer.

A siker eredménye – pontosabban következménye – volt, hogy ezután az első vígszínházi felújítás során – 1934-ben – így játszották. A szinte az egész életét színházban töltő szakember, Sívó Emil nemcsak a kamaszkorában látott felújítás élményét – Tőkés Anna, Jávor Pál, Somlay Artúr felejthetetlennek őrzött teljesítményét – idézte fel a század végén, de felhívta a kortársak figyelmét arra is, hogy amikor Max Reinhardt Berlinben műsorra tűzte A tanítónőt, a szerző ellenében ő volt az, aki ragaszkodott a darab eredeti befejezéséhez. Nem túlságosan megnyugtató, hogy a hiteles előadás bukása Faludi Gábort és a kísértő kompromisszumot igazolta. (Pesti Műsor, 1996. VII. 25–31.)

A drámát elemző kritikusok, később színház iránt elkötelezett irodalomtörténészek közül Bóka László volt az első, aki a kompromisszumos befejezést nem (kizárólag) erkölcsi, eszmei, hanem főként dramaturgiai szempontból bírálta. Bródy szerkesztői rutinjára és teljesítményére szakmailag is árnyékot vet, hogy átdolgozott darabjában éppen az utolsó kulcsjelenetre valójában a színfalak mögött, színpadon kívül kerül sor. Hiszen a közönség végül csak értesül a boldog véghez vezető fejleményekről, de közvetlenül nem látja, nem hallja, milyen érvekkel és eszközökkel hívja vissza és mivel győzi meg távozni készülő kedvesét Nagy István. Bóka az így keletkezett szerkezeti, műfaji töréssel magyarázza, hogy az író az általa végrehajtott változtatások szenvedő alanyaként a későbbiekben nem is vett részt a próbákon.(Színház- és Filmművészet, 1955. február) 

A százéves vita eldöntéséhez napjainkban elsősorban azt érdemes mérlegelni, hogy mit jelenthet ma a happy end. Vajon az érdekből, megalkuvásból vállalt házasság, vagy az önmagát megőrző, hivatástudata által is vezérelt lány önállósága ígér-e Tóth Flórának teljesebb, több boldogságot?

  A fordulatot Tóth Flóra színpadi sorsában egyébként – már valamivel korábban – az 1954-es színrevitel hozta meg. Siklós Olga – aki harminc évvel később a József Attila Színházban maga is megrendezhette A tanítónőt – a Jókai Színház fiatal dramaturgjaként (mint mondta) kincset talált. Nem aranyat és nem Attila sírját, hanem „csak” egy irodalomtörténeti értéket rejtő dossziét. Valahol az irodában vagy az irattárban rábukkant a mű 1908-ból származó eredeti kéziratára. Siklós Olga szerencséjének, és persze a történelmi sorsfordulónak is köszönhető, hogy a század második felében már mindenütt a hiteles, happy end nélküli változatot játszották. (Csak a Jókai Színházban Bánki Zsuzsa főszereplésével több mint kétszázszor!) Ezzel kezdődött meg Bródy drámájának a huszadik század második felében sokszorosan igazolható, elemző bírálatokkal is gazdagon dokumentált országos diadalútja. A falukép korábban elutasított hitelességén túl belejátszott a sikerbe a nőkérdés európai aktualitása, a századforduló különböző nőtípusainak árnyalt megjelenítése, de A tanítónő érzelmi gazdagságot érzékeltető jellemrajza is. Ez voltaképpen elegendőnek bizonyult a sikerhez. Annak ellenére, hogy nemcsak Hatvany Lajos vetette Bródy szemére, hogy A tanítónő „igazi nagy dráma lehetett volna, de végül is csak egy nagy szerep lett”. (Idézi Nagy Péter: Drámai arcélek, Szépirodalmi Kiadó, 1978.) De az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet dokumentációjában őrzött kazalnyi újságkivágás is bizonyítja, minél többször és minél jobban játszották el a szerepek szerepét, annál világosabbá vált az évtizedek során, hogy itt nem a „lánybecsület” megóvása, hanem az önmagára ébredő nő társadalmi és érzelmi szabadságharca a tét. 

Érdemes eljátszani a gondolattal, milyen szívet melengető lenne napjainkban összehívni a tegnap Tóth Flóráit: az utolérhetetlen, Bródy által is szuperlatívuszokban laudált Varsányi Irén és az emlékezetünkben királynői személyiségű tanítónő, Tőkés Anna árnyékában szót kérhetne az ugyancsak korántsem naiva alkatú Bánki Zsuzsa, akiről többen is megfogalmazták, hogy jó színészből Bródy darabjában nőtt nagy színésszé. (Szabad Ifjúság, 1955. január 16.) Most sajnálom igazán, hogy nem láttam – pedig koromnál fogva láthattam volna! –  Flóra szerepében a fénykorában operettszínésznőként is hódító, szépséges későbbi karakterszínésznőt, Olsavszky Évát, aki a mártírhalált halt rendező, Földes Gábor instrukciói szerint, „jelenetről jelenetre nagyobb bátorsággal nőtt bele a nagy szerepbe, és a harmadik felvonás végére a női hősiességnek megindító példáját teremtette meg”. (Színház és Mozi, 1955. január 21.) Amikor Norvégiában Osztovits Ceciliával mint rendezővel találkoztam, el sem tudtam volna képzelni róla, hogy a hatvanas évek végén ő is eljátszhatta Tóth Flórát, igaz, egy történetesen kevéssé sikerült, a kritikában kosztümös élőképnek minősített veszprémi előadásban. Korabeli kritikusok visszatérő gondolata, hogy a címszerep nem mindig, nem minden előadásban főszerep. De nem kétséges, hogy (ábécésorrendben) Földi Teri, Kovács Mária, Lóránd Hanna, Polónyi Gyöngyi, Réti Szilvia, Szende Bessy, Szoboszlai Éva színészi pályáján Bródy hősnője tehetségük próbatétele, azóta is emlékezetes, jelentős állomás lehetett. (És ezúton kell elnézést kérnem a kihagyottaktól! Hiszen tudható, hogy a felsoroltakon kívül is még jó néhány Tóth Flórára gondolnak vissza jó érzéssel – Ábrahám Edittől Zubor Ágnesig – a tegnapi tanúk és ítészek.)

A Bródy-dráma egykori rendezői, Kamarás Gyula, Hegedűs Tibor, Kazimir Károly, Gali László, Ivánka Csaba, Léner Péter, Rencz Antal, Illés István, Tömöry Péter, Udvaros Béla koncepciójának és teljesítményének ismertetése helyett is ezúttal be kell érnem a sokatmondó névsorolvasással. Legfeljebb még engedtessék meg nekem a tárgyhoz némiképpen méltatlan diszkrimináció, ami arra figyelmeztet, hogy egy előző színháztörténeti periódusban két nő – Tatár Eszter és Versényi Ida – is megrendezte a nőkérdést nem is feminista, hanem humanista szempontból tárgyaló A tanítónőt. Statisztikák híján csak megkockáztatom, hogy nemzeti klasszikusaink között – a Tragédia, a Bánk bán és talán a Csongor és Tünde után – Bródy száz évnél régebbi drámája a hazai színpadokon legtöbbször bemutatott magyar dráma.

Ehelyütt mégis be kell érnem a felújítások és az alkotók felsorolásával annak tudatában, hogy a huszonegyedik században autentikus véleményért már jobbára csak a krónikásokhoz fordulhatok, akkor is, ha a közös elemeket, és akkor is, ha a koncepciók különbségét keresem. Szívem szerint Tóth Flóra alakítói mellett más, nem ritkán színháztörténeti jelentőségű alakításokra emlékeztetném azokat, akik már nem látták –  nem láthatták – Latinovits Zoltánt ifjú Nagy, Kiss Ferencet a főúr, Molnár Tibort a tanító szerepében. E tekintetben A tanítónő szerencsés csillagzat alatt született: Benedek Marcelltől Kárpáti Aurélig és Gyárfás Miklósig jeles elődök méltatták a század máig élő klasszikusát és a műnek az adott korhoz kapcsolódó előadásait.

A legfontosabb, visszatérő kérdés 1908-tól napjainkig csakis az lehetett, hogy mit mond nekünk ma – 26 vagy 104 év elmúltával – Bródy hányatott sorsú, régóta klasszikussá ütött alkotása. Sokan kezdték bírálatukat azzal a prózai stílusban fogalmazott dilemmával, amit korábban a Nyugatból, Bíró Lajostól idéztem: a téma semmi, a megcsinálás minden. Bródynak a népszínművek idilli faluképével polemizáló valóságábrázolása, az alkotmánytant is tanító, magát érzelmi szocialistának valló tanítónő elkötelezettsége, bátorsága ha nem is elcsépelt evidencia, de korántsem szenzáció. És nem különösebben izgalmas a tegnapi társadalomkritika kézenfekvő aktualizálása sem. Pedig tudható, ma is nagy elszántságra, hivatástudatra van szükség ahhoz, hogy egy falura került fiatal értelmiségi vállalja – és leküzdje – a sárba húzó körülményeket, legyőzze azt a világot, amely meg akarja őt vásárolni. Ma is embert próbáló teljesítmény konzervatív kiskirályok, képmutató kegyurak, kiéhezett kanok között embernek maradni, akkor is, amikor a kemény próbákat kiálló embernek – különösen, ha nőnek született – saját érzelmei, vágyai is nehezítik küzdelmét.

Kortársunk, Tóth Flóra

Ha belegondolok, annak is már majdnem félszáz éve, hogy Bródyról írott kismonográfiám (Bródy Sándor, Irodalomtörténeti Kiskönyvtár, Gondolat, 1964) megjelent. Elfogultságomból mára is maradt annyi, hogy felfokozott érdeklődéssel vártam az első Nemzeti színházi A tanítónőt, Novák Eszter rendezését. Még nem láttam az előadást, már örültem, hogy a kritikák címe is a mű, illetve az előadás jelen idejűségére utalt. „Elhaló, reménytelen segélykiáltást” hallott a nézőtéren Bóta Gábor (Népszava, február 11.).  „Egy önérzet történetéről” számolt be az ÉS-ben Koltai Tamás. A bemutatás céljáról, a produkció aktualitásáról vallott a rendező, amikor nemzeti önismeretünk tágításáról, gazdagításáról beszélt a neten. (színház.hu) Molnár Piroska, az előadás két fronton is teljesítő főszereplőjeként úgy fogalmazott, hogy „a darab ma is aktuális. Sajnos nem sok minden változott megírása óta.”

   Még ha érződik is e kategorikus kijelentésben némi túlzás, akkor sem tagadható, hogy a magyar ugar jelenlegi gazdái, a hatalom új birtokosai ugyancsak joggal marasztalhatók el a színpadon kirajzolódó falu erkölcsileg és intellektuálisan is lezüllött urainak bűnében. Kiábrándítóan igaz, hogy „mi – pedagógusok, tanítónők – elszaporodtunk”, de az iskolák nem. Tudjuk, hogy ma is léteznek iskolaszékek, legfeljebb egyelőre máshogy hívják őket, ahol a kiszolgáltatott tanerőket nem pedagógiai teljesítményük, hanem parancsra és fennszóval hirdetett valláserkölcsi meggyőződésük, alkalmazkodókészségük és derékbőségük alapján ítélik meg. A Tóth Flórát faggató iskolaszéki tagok szóhasználata, frazeológiája is eléggé ismerős, és Novák Eszter megfelelő hangsúlyt is ad az önmagukat az állammal, az egyházzal és a társadalommal azonosító urak hatalmi arroganciájának, a fajmagyar tekintélyt féltők képmutatásának.

De az előadás korszerűsége mégis elsősorban a tanítónő személyiségének köszönhető. Szilágyi Csenge alighanem az eddigi legfiatalabb tanítónő. Novák Eszter rendezői és tanári bátorságára vall, hogy tehetséges tanítványát választotta az eléggé összetett szerepre. Mégis, a színésznő életkoránál lényegesebb, hogy külsejében, megjelenésében és magatartásában is modern jelenség, aki öntudatos ellenállása során nem szüzességét, hanem becsületét, emberségét védi. Hiányérzetünk legfeljebb az őt ostromló és a kedvéért fűt-fát, jellembeli változást is ígérő Nagy István iránti érzelmeinek érzékeltetésére vonatkozik: Flóra személyes drámája megrendítőbb lenne, ha bimbózó ám felemás szerelmét és a sorsválasztás felelősségét is hitelesítené.

Novák Eszter okosan, merészen bánt a szöveggel. Még az sem hiba – legfeljebb frappáns ötlet –, hogy az alkotmánytant oktató tanítónő szövegébe beillesztett egy figyelemébresztő Eötvös József-idézetet. Nem érdemes azon filozofálni, hogy mondott-e, mondhatott-e ilyen veretes igazságot a kis parasztlánykákat „felvilágosító” tanítónő. Hiszen sem az ambiciózus címszereplőt, sem a helyzetét nem a földhözragadt valósághoz mérjük. Az igazat keressük a Nemzeti Színház színpadán, nem a valódit.

Vitatható leleménye a rendezésnek a szöveget, illetve a mára nehezen érthetőnek vélt szavakat és fogalmakat magyarázó kommentár. Molnár Piroska, aki idős Nagyné szerepében most is remekel, narrátorként annyira feszeng, hogy időnként az általa előadott „szófejtés” inkább nehezíti, mint könnyíti még az erkély első sorában ülő néző dolgát is. De még ezt a didaktikus betétet is jobb szívvel fogadnánk, ha a rendező ezzel beérné. Csakhogy a színpad légterében – főként az első részben – időnként fel-feltünedezik egy jókora palatábla is, ugyancsak a rendező által szükségesnek vélt kézzel írt szómagyarázatokkal. Ez a párhuzamosság nem erősíti, inkább keresztezi egymást.

Szilágyi Csenge e. h. és Nagy Zsolt – Nemzeti Színház (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

De ha már a látványról szólunk, úgy tűnt, hogy a játék hatalmas tere inkább gondot jelent a rendezőnek, mint lehetőséget. Az előadás koncepciójának és stílusának megfelel a naturalizmust kerülő, stilizált látvány, mégis olyan, mintha a történet, illetve a társulat, a díszletet tervező Khell Zsolt többszintes szénabála kompozíciójával sem tudná eléggé betölteni a túlságosan tág és magas térséget. Hatásosabb az iskolaszék groteszk színtere, a furcsán magasított – és ezáltal idézőjelbe tett – ülőhelyek látványa, de ebben az ötletben is zavart a hivalkodó, szájbarágó üzenet. Némi rosszmájúsággal megkockáztathatnám, talán nem egészen véletlen, hogy a színház műsorlapjáról lemaradt a gazdag képzeletű tervező neve. Igaz, ez az apró hiba bosszanthatja a remek, találó jelmezeket tervező Zeke Editet is, akitől csak azt vettem rossz néven, hogy – a szövegre való hivatkozással, vagy a kellékes intenciói szerint? – bőrönd helyett egy vacak papírdobozzal utaztatja az egyébként megfelelő, szerény eleganciával öltöztetett tanítónőt. Aki még ha mostanáig nem keresett egy fillért sem, tanítónő édesanyjától is kölcsönkaphatott volna legalább egy akkoriban olcsó vulkánfíber koffert.

A társulat többi tagjának teljesítményét már érdemük szerint méltatták a megjelent bírálatok. A tanítónő köztudottan egyszereplős darab, mégis feltétlenül szólni kell Szilágyi Csenge mellett Nagy István szüleiről: soha nem hittem volna, hogy Molnár Piroska és Bodrogi Gyula ilyen érdekesen összeillő furcsa párost alkothat. Ők ketten a szerep kínálta karikaturisztikus lehetőségeket kerülve, komolyan és megfelelő súllyal ábrázolták a vagyonukból és vagyonukért élő gőgös parasztmilliomosokat. Az előadás fénypontját jelentő, nyílt színi tapssal fogadott iskolaszéki jelenetből pedig kiderül, hogy a főurat játszó Blaskó Péter nem csak főszerepben, viszonylag kevés szöveggel kényeztetett karakterfiguraként is a Nemzeti Színház egyik legszebben, legtisztábban beszélő színésze. Hevér Gábor többre érdemes szerelmes tanítója, Znamenák István képmutató káplánja pontosan helyezkednek el a drámaian súlyos és a mulatságosan groteszk stílus kombinációját követelő skálán, míg Nagy Zsolt nem rutinosan megoldott, kiábrándító hősszerepében nem szellemi, legfeljebb csak névrokona maradt ifjú Nagy Istvánnak.

Aki diákként vagy alkalmi színházlátogatóként mostanáig kimaradt Bródy klasszikusának élményéből, annak azért, aki olvasta vagy látta már a darabot, annak Novák Eszter és Szilágyi Csenge kedvéért érdemes újra találkozni a száznégy éve született 22 éves Tóth Flórával.

FÖLDES ANNA