Beszélgetésünknek akár azt a címet is adhatnánk, hogy A súgólyuktól a Nemzeti színpadáig, mert pontosan kifejezné azt az utat, amit idáig megtettél. Mennyire volt rögös és buktatókkal teli ez az út?

Azt az egyet biztosan tudtam, amikor tizennyolc éves koromban leérettségiztem és nem vettek fel a bölcsészkarra, magyar–történelem szakra, hogy csak a színházba mehetek. Már gyermekkoromban – talán a rádió és a televízió hatására – színésznő akartam lenni, miközben fogalmam sem volt arról, hogy ez mivel jár. Másrészt a falumban, Toponáron erős hatással volt rám az egyik tanárom, akit figyeltem, és nagyon szerettem volna tanítani. A színészet és a tanítás nincs messze egymástól, és valahogy bennem is összekapcsolódott. Érettségi után, amikor nem vettek fel az egyetemre, egy hatalmas huszárvágással nem adminisztrátornak mentem valamelyik céghez, ahogy akkoriban szokás volt, hanem jelentkeztem súgónak a kaposvári színházban, ahol gimnazista koromban szinte minden előadást láttam. Mivel más jelentkező nem volt, azonnal felvettek.

 

 

Mennyire voltál használható ebben a munkakörben?

Használhatatlan voltam, meg se szólaltam, de rengeteget tanultam, mert a súgó végig jelen van, a rendelkezőpróbától az utolsó előadásig. Ezzel együtt, ha belegondolok, hogy a súgó mennyire a színházi működés szélén mozog, és onnan milyen messzire vezetett az út, konkrétan ide, még ma is alig merem elhinni. Amikor Alföldi Róbert azt mondta, hogy szerződjek ide, megijedtem magától a szótól, hogy Nemzeti Színház. Esküszöm neked, el is neveztem Duna-parti színháznak, csak hogy ne féljek annyira. De most már úgy érzem, itthon vagyok.

Gondolom, a súgás csak ürügy volt arra, hogy folyamatosan jelen légy, és csendben figyelj. Milyen benyomásokat szereztél? Mit tapasztaltál meg abból, amit Kaposvár-jelenségnek neveznek?

Először is azt érzékeltem, hogy a rendező milyen pontosan fogalmaz, és ezzel együtt a színész hogyan nem meri, vagy nem tudja azt csinálni, amit a rendező kér. Sokszor csak a konfliktusokat és küzdelmeket érzékeltem, és tátott szájjal néztem, hogy amikor mindez kiegyenesedett, csodálatos előadások születtek.

Ezek hatására megerősödött benned, hogy ezt a pályát válaszd?

Akkor már nem nagyon lehetett volna eltéríteni ettől. Fel is mentem Babarczy Lászlóhoz, és jelentkeztem csoportos szereplőnek. Ő azonban azt mondta, elég értelmes lány vagyok ahhoz, hogy ne legyek színésznő. Otthagytam a színházat, elmentem újságkihordónak, és egy évig készültem a felvételire. Akkor már nem Pestre jelentkeztem, hanem a szegedi egyetemre. Úgy nézett ki egy napom, hogy ötkor felkeltem, kihordtam az újságokat, nyolckor már bent voltam a színházban, segítettem a kellékesnek, néztem a próbákat. Elmentem felvételizni Szegedre, az írásbelit megírtam, a szóbelire is elmentem, még láttam kiírva a nevemet, de egyből hátat fordítottam, mert bizonyossá vált, hogy Bethlen Gábor Erdélyi Fejedelemsége a továbbiakban nem érdekel. Visszamentem a színházba, és mondtam Babarczynak, hogy mégis csoportos szereplő szeretnék lenni. Akkor már nem küldött el, és így segédszínész lettem.

Minden bizonnyal értékelte elszántságodat és kitartásodat.

Igen, hiszen tényleg megpróbáltam egy másik utat, de semmi más nem érdekelt, csak a színház.

Ezzel hosszas tanulási folyamat kezdődött el. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?

Annak idején a főiskola négyéves volt, én pontosan kétszer annyi idő alatt kaptam meg a színész I. minősítést, vagyis akkor kerültem véglegesített színészi állományba. Minden stációt szereppel tudok megnevezni: A balkonban Chantalra kaptam a színész III.-at, a Bernarda Alba házában Martirio szerepére a színész II. minősítést, a Boldogtalanokban Rózára pedig a színész I.-et.

Ezeket egy bizottság értékelte, de kérdés, hogy te mikor érezted azt belül, hogy jó úton jársz és rátaláltál a játékra.

Azt a mai napig sem tudom. Ha megölnek, akkor sem vagyok képes magamat kívülről, tárgyilagosan látni. Az biztos, hogy akkor nagyon türelmetlen voltam, úgy éreztem, hogy el vagyok késve, előrébb kellene tartanom. Ma visszatekintve viszont úgy gondolom, hogy minden klappolt, semmihez nem kellett volna előbb hozzájutnom. A színész III. minősítés megszerzését követően viszonylag hamar belöktek a mély vízbe, és hályogkovács módjára próbáltam felszínen maradni és tanulni. A nagyszínpadon csak statisztáltam, a stúdióban viszont nagyobb szerepeket kaptam. Ott tanultam meg értelemből fogalmazni, a nagyszínpadon pedig azt, hogyan kell látni és dolgozni. Itt visszautalok a súgómentalitásra, mert a mai napig sokat segít, ha figyelem a többieket.

Kik hatottak rád Kaposváron? Kiktől tanultál a legtöbbet?

Kaposváron mindenkitől lehetett tanulni, akik körülöttem voltak. Lázár Kati, Molnár Piroska, Jordán Tamás és Lukáts Andor külön iskolát jelentettek, mindannyian pedagógiai vénával rendelkeztek, a többiektől pedig ellesni lehetett bizonyos fogásokat. Az „öregek” mellett ott voltunk mi, fiatalok, akik nagyon akartunk valamit, nagy lendülettel kezdtünk dolgozni, éjjel-nappal próbáltunk, majd megmutattuk Babarczynak, aki eldöntötte, lehet-e belőle előadás.

Ha pályád ívét kíséreljük meg felrajzolni, nem hagyhatjuk említés nélkül Gothár Pétert. Ha nem tévedek, első találkozásotok a színpadon 1982-ben volt, a Hermelinben a virágáruslányt játszottad. Azt követte A Werthert már megírták, majd más darabok, nemrég pedig itt, a Nemzetiben is dolgoztatok együtt a Lear királyban. Miért fontos számodra Gothár állandó jelenléte?

Tőle kaptam első főszerepemet A Werthert már megírták című darabban, valamint első filmszerepemet is neki köszönhetem. Péter a barátom, de állíthatom, hogy harminc év alatt nem beszélgettünk többet, mint most veled. Ő volt az első ember, aki bízott bennem, és ez nagyon sokat jelentett számomra. Amikor A részlegre készült, elhívott próbafelvételre Weisz Gizella szerepére. Őszintén elmondta, hogy Tolnay Klári és Ruttkai Éva is volt nála, és ha nem adja nekem a szerepet, azzal nem a tehetségemet fogja megkérdőjelezni, csak egyszerűen másképp jöttek össze a dolgok. Így volt korrekt. Ha valaki őszinte velem, nagyon sokat tud nyitni rajtam. Gothárnak akkor Romániában teljesen meg tudtam nyílni. A részleg forgatásának tapasztalata elkísért, mert megtanultam magabiztosabban próbálni, a színházban önállóbban létezni, az emberekkel szabadabban kommunikálni, gesztusokat tenni és elfogadni.

 

Nagy Mari és Söptei Andrea – Magyar ünnep, Nemzeti Színház

 

Vagyis azt mondod, hogy a film forgatása színházi létezésedben is segített.

Nagyon sokat segített. Meggyőződésem, hogy a filmszínészet és a színházi színjátszás szorosan összefügg, és nem lehet a kettőt egymás nélkül kezelni. A Hamlet próbaidőszaka jó esetben ugyanolyan koncentrált, mint három snitt egy filmben. Ugyanazt a figyelmet és intenzív jelenlétet igényli mindkettő, és valahogy a kettőből együtt tudja megtanulni az ember a mesterségbeli fogásokat.

Nem sokkal később különböző okokból búcsút mondtál Kaposvárnak. Nem bántad meg azóta sem?

Lassan húsz év telt el azóta, és ma visszanézve azt gondolom, ennek is így kellett történnie. A körülmények, A részleg forgatása, az apósom halála, az anyósom egyedülléte, a fiam iskolakezdése ugyanabba az irányba mutattak. Miközben arról volt szó, hogy Babarczy kiadott forgatni, de a film forgatása csúszott. Ez azonban már csak egy kis pont volt azok közül, amik összejöttek. A kaposvári színházra azóta is úgy gondolok, mint a legtisztább első szerelemre, ráadásul ha nem téblábolunk el onnan, akkor nem találkozom Fodor Tamással, Schilling Árpáddal vagy Alföldi Róberttel. Kinyílt számomra egy másik világ, ami nem csak Kaposvárt jelentette, miközben utolért az ottani szellemiség, hiszen Mohácsi János itt rendez, Molnár Piroska és Znamenák István pedig a társulat tagja.

Gothár Péterrel is hamar dolgozhattál, hiszen a Radnóti Színházban nála játszottad Honey szerepét a Nem félünk a farkastól című darabban Csomós Mari, Bálint András és Csankó Zoltán partnereként. Hogyan emlékszel erre?

Már Pesten voltam, amikor Gothár meghívott erre a szerepre. Egy huszonhat éves szőke buta libát kellett eljátszanom harmincnégy évesen. Albee nem nekem írta, de Péter szerette volna, ha én játszom, mert egyrészt segíteni akart rajtam, másrészt volt elképzelése a figuráról, nem szőke libának gondolta, hanem egy egészen más típusú csajnak. Nagyon inspirál, ha más irányba mozdít el a rendező, olyan irányba, amit nem is gondoltam magamról, mert megszoktam egy szerepkört. Ehhez képest Gothár egyszer csak azt mondja, én legyek Honey, vagy Alföldi rám osztja Weiner Jankát a Magyar ünnepben. Nagyon fontos a bizalom, mert ha érzem, hogy bíznak bennem, akkor egy idő után én is bízom magamban.

A kilencvenes évek második felében komoly nehézségekkel küzdöttél, hiszen munkanélküli, majd szabadúszó voltál. Hogyan sikerült talpon maradni?

Fogalmam sincs, valahogy mindig sikerült túlélni. Amikor például bottal mentem végig a körúton egy Achilles-ín sérülés miatt, szembejött velem Spiró György, és nem sokkal később Szolnokon beugrottam a Jegor Bulicsovba. Az Új Színházban szegény Várhegyi Terike beteg lett, és Novák Eszter megkért, hogy ugorjak be helyette egy nagyon kis szerepbe, majd azt is felajánlotta, legyek az asszisztense. Később pedig Márta István leszerződtetett, igen bizonytalanul, de végül megtartott.

Miért volt az bizonytalan?

Ha belegondolsz, semmilyen szerepet nem kínál fel az alkatom. Nem vagyok tipikus színésznői jelenség, a szerepek nem adják oda magukat, ki kell találni, hogy mit lehet velem kezdeni. Nem hibáztattam soha senkit amiatt, hogy nem vágtak pofán a szerepek.

 

László Zsolt és Nagy Mari – A park, Nemzeti Színház

 

Hogyan lett végül mégis szerződés?

Ács János kézen fogott, felvitt Márta Istvánhoz, és mondta, hogy szerződtessen le. Szerencsém volt, mert éppen akkor ugrottam be Kari Györgyi helyére a Woyzeckben egy igazi nőci szerepre, és elhitték rólam, hogy bármi lehetek. Aztán jöttek a kisebb-nagyobb szerepek. Sokszor volt olyan, hogy azt játszottam, amit már senki nem akart eljátszani.

Viszont ugyancsak ott játszottad Irinát a Három nővérben és Capuletnét a Rómeó és Júliában. Hogyan dolgoztatok együtt Alföldi Róberttel? Hogyan hangolódtál rá a munkamódszerére?

Amikor Alföldi a Három nővért rendezte, és Márta István azt mondta nekem, hogy Irinát fogom játszani, nem akartam elhinni. Akkor voltam negyvenhárom éves. Nem ismertük egymást Robival, csak futólag találkoztunk néhányszor, ő mégis azt gondolta, hogy nekem való a szerep. Csodálatos érzés, ha nem hagyják az embert egy helyben toporogni, és talán sír, meg kitépi a haját, mert olyan nehéz a feladat, mégis jót tesz a színészetének. Pontosan emlékszem a Három nővér próbáira, mert életemben ennyire jól nem dolgoztam senkivel, talán ez abból fakadt, hogy Alföldivel mindketten kíváncsiak voltunk a másikra. Órákon át beszélgettünk, megoldottunk minden problémát, nem volt lehetetlen, amit kért volna. Amikor a Bárkában volt igazgató, örömmel elmentem volna hozzá, mert olyan inspiráló szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk.

Hogyan kerültél ide, a Nemzeti Színházba?

Amikor Robi a Bárka Színház igazgatója volt, tényleg felkerestem, és mondtam neki, hogy szívesen odamennék. Ő erre azt válaszolta, hogy most már nem lehet, mert kialakult az új évad, de térjünk vissza a kérdésre jövőre.

Nem érezted jól magad az Új Színházban, hogy el akartál jönni?

Már nem. Nagyon jó csapat volt, de sorban mentek el az emberek. Azért nem éreztem igazán jól magam, mert akkoriban sok egyforma szerepet játszottam egymás után. Észrevettem, hogy a Phaedrában ugyanolyan szerelmes tekintettel nézek Takács Katira, mint a Marat halálában Huszár Zsoltra, vagy a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra. Nincs ezzel semmi baj, nagyon jó szerepkör, egy életen át meg lehet élni belőle.

De számodra egyhangúvá és rutinszerűvé vált az ottani működés.

Pontosan. Azt gondoltam, hogy ezen már nincs mit variálni, és nincs lehetőség a megújulásra sem.

És akkor ismét megkerested Alföldit?

Nem kellett, mert megelőzött. Felhívott és azt mondta, megpályázta a Nemzeti Színházat, és ha megkapja, számít rám. Boldogan mondtam igent.

Akkor már felfogtad, mit is jelent mindez?

Dehogy fogtam fel! Annyiszor mondták nekem, hogy értelmes, megfontolt nő vagyok, miért muszáj nekem belemenni abba a vircsaftba, ami Alföldi és a Nemzeti körül kialakult. Nem is értettem, miről beszélnek, ez engem egyáltalán nem érdekelt.

 

Nagy Mari, Takács Katalin és Bánsági Ildikó – Három nővér, Új Színház (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

 

Ha már a botrányokat hoztad szóba, hogyan hatottak a társulatra az Alföldi és a színház ellen irányuló folyamatos támadások?

Még inkább összezártunk. Nekem ez azért nem különös, mert Kaposváron ugyanezt tapasztaltam. A színház számomra ma is azt jelenti, hogy „ellenzékben van és támadják”. Ezzel együtt nem tudom, mi lesz jövőre. Annak nagyon örülök, hogy Alföldi ismét megpályázza az igazgatói posztot, de a folytatás teljesen bizonytalan. Pedig mostanra ért össze a társulat, a fiatalok a vénekkel együtt vannak, jól tudunk együtt dolgozni. Ha most ennek vége lesz bármilyen politikai vagy erkölcsi vircsaftból, az nagy luxus lenne. Megérne még egy misét ez a Nemzeti. Addig is – hiába bizonytalan minden – a próba és az előadás biztos, játszani kell, nem marad más. A közös cél erősen összefogja az embereket.

Első itteni szereped az Oresztész volt – a Karvezetőt játszottad –, ami kisebb feladat, arra viszont alkalmas lehetett, hogy beilleszkedj a színházba, és egymásra hangolódjatok a társulattal.

Képzeld el, hogy pont nem akkor történt ez meg, hanem A park alatt, amikor a lehető legkiszolgáltatottabb voltam, mert a bőrkabátom alatt a piros punciszőrömmel kellett magamat mutogatni és Titániát játszani. Valamilyen gát akkor szakadt át bennem, nyilván azért is, mert le kellett küzdenem a gátlásaimat ahhoz, hogy háromszor megmutassam magamat meztelenül. Az Oresztész alatt olyan görcsös voltam, hogy csak azt láttam: ott a Duna, ott a villamos, nincs más választásom. Az nekem rendkívül nehéz időszak volt valamiért, pedig szerintem Alföldi azért találta ki, mert ideálisnak tűnt arra, hogy magamra találjak.

Az Oresztész közben ez végig nem sikerült?

Felépítettem magamat valahogy, hiszen az ember állandóan gyúr, de A parkban voltam rendben.

Botho Strauß darabjában – ami lényegében a Szentivánéji álom parafrázisa – Titániát játszottad, s szerepednek csupán egyik része volt a testi meztelenség. Mi jelentett még komoly kihívást?

A meztelenség valóban a legkisebb része volt. Inkább az jelentett kihívást, hogyan ábrázoljam a tündérkirálynőt. A végső megoldásom az lett – és Alföldi is ezt sugallta –, hogy Titánia klimaxos nő, akinek még hihetetlen vágyai és elképzelései vannak, nem csupán nemileg, hanem egyáltalán az élettel kapcsolatban. A második évben már úgy jöttem vissza, mintha hazajönnék. Szerencsém is volt, mert a POSZT-on megkaptam a legjobb női alakítás díját, vagyis a színház első POSZT-os díját én tettem le az asztalra, amire nagyon büszke voltam.

Az Orfeusz alászáll című darabban kisebb, de annál fajsúlyosabb szerepben láthat a közönség, ugyanis a seriff feleségét játszod, aki a szépséget és a művészetet képviseli abban a durva, elvadult környezetben.

Vee Talbott, a vak festőasszony a szívem csücske. Amikor Sopsits Árpád felolvasta a szöveget, azonnal ráéreztem, szinte nem is volt vele semmi gondom, egyszerűen adta magát, teljesen a sajátommá vált. Hogy mitől, nem is tudom. Hiányozni fog, ha leveszik a műsorról.

A Három nővérben Anfiszát, az agg cselédet játszod ősz parókában, különösebb maszkírozás nélkül. Mit jelentett az Andrei Şerbannal való találkozás, aki másfajta szemléletet hozott ide?

Nagyon küzdelmes próbaidőszak volt számomra, éppen amiatt, hogy még erősen bennem élt az Alföldi-féle Három nővér, de igyekeztem mélyen bezárni magamba. Sokáig tartott a próbaidőszak, és Anfiszának folyton jelen kellett lennie, minden egyes próbán fel kellett vennem az ősz parókát, mint egy sapkát. Egy idő után úgy éreztem, hogy Şerban nem rám kíváncsi, hanem Anfiszára. Hosszú ideig küzdöttem a szereppel, mert csak akkor adódott össze a figura, amikor az összpróbákra került sor. Ebből a szempontból sokat segítettek a korábbi néma szerepek, amikor nem kellett szólni semmit, csupán létezni, és egy kézmozdulattal vagy egy tekintettel kellett játszani. Anfisza ilyen szerep, de erre csak később jöttem rá, eleinte teljesen feleslegesnek éreztem magam, élő díszletnek, aztán egyszer csak meglett a néni. Nagyon büszke voltam, amikor nemrég Bukarestben Şerban azt mondta: bravó, Mari!

Ugyanakkor rendkívül nehéz lehet a néma létezés a színpadon.

Nagyon nehéz, de – amikor tanítottam, ezt többször elmondtam – így lehet elkezdeni valamit a színpadon. Óriási mankót jelent, ha elmondok egy mondatot vagy egy monológot, de ha nincs szöveg, akkor gondolkodnom kell, hogy mit, miért és hogyan csináljak, illetve ne csináljak. A Három nővérben a legkedvesebb szerepem a cselédlány volt Kaposváron, aki egyszer felkapcsolta a lámpát, máskor pedig leejtett egy villát, semmi mást nem csinált. Végigmelóztam az egészet, és életem egyik legnagyobb élménye volt. A Petra von Kant keserű könnyeiben Marlenét, a titkárnőt játszottam, és valósággal tökélyre fejlesztettem, hogyan kell egy ceruzát rágcsálni ahhoz, hogy hiteles legyen a figura.

Az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darabot Mohácsi János rendezte. Vele is régi munkakapcsolatod van, hiszen közel harminc évvel ezelőtt együtt csináltátok a Bánk bánt, amelyben Melinda voltál, legutóbb pedig húsz éve A nagy Romulusban dolgoztatok együtt. Nyilván mindketten sokat változtatok azóta. Tudjuk, hogy Mohácsi másfajta helytállást kér, erősen épít a színészek ötleteire. Hogyan alkalmazkodtál most ehhez a módszerhez?

Majdnem padlót fogtam, mert nekem kimaradt, hogy János hagyja improvizálni a színészeit. Én nem vagyok képes erre, azt szeretem, ha megmondják, milyen csapot nyissak ki magamon. Az Egyszer élünkben Paula nénit játszottam, és hosszas küzdelem után egyszer csak összeállt a fejemben egy ív, de a próbák alatt eleinte azt hittem, hogy belepusztulok. Kínomban kezdtem el hülyéskedni, ami a többieknek tetszett, és végül benne maradtak azok a gesztusok. Eleinte nagyon szokatlan volt Jánossal dolgozni, de érdekes módon akkor jöttem rá, amikor Székesfehérváron megnéztem a Csárdáskirálynőt, hogy semmi idegen nincs benne, alapvetően ugyanolyan, mint annak idején Kaposváron, inkább én jártam azóta más utakon.

Mondod, hogy az improvizáció nem igazán passzol színészi alkatodhoz, mert azt a bizonyos csapot meg kell nyitni. Vagyis le kell verni a cölöpöket, de aztán szereted, ha szabadon hagynak?

Pontosan. Szeretem, ha leverik a cölöpöket, és utána mindig mutatom, hogy mit gondolok a szerepről, de mindig a cölöpökön haladva. A színészetben számomra nagyon fontos az asztali munka, amikor az ember leül, gondolkodik, és látszólag nem csinál semmit. Én ezt hívom szabadon hagyásnak, ami nagyon jólesik.

A rendezésre is lehetőséget kaptál Alfölditől, pontosabban az Új Színházban is rendeztél már korábban egy gyerekdarabot. Itt pedig felolvasó színházat hoztatok létre Visky András Pornó című darabjából. Hogyan lett affinitásod a rendezéshez?

Ez úgy kezdődött, hogy Gosztonyi tanár úr az Új Színházban megkért, tanítsak, mert sokat dumáltam a stúdiósokkal. Elkezdtem tanítani, de rájöttem, hogy csak úgy tudom csinálni, ahogyan Kaposváron, vagyis közösen rendezünk, és azon keresztül próbálok magyarázni. Rendezni egyébként nem tudok, mert bizonytalan vagyok, rettegek attól, hogy elrontom, feleslegesen megy el a pénz, vagy hülyeséget mondok a színészeknek. Úgy látom, hogy a színészetben lehetnek mellékutak, mert akár jó irányba is vihetnek, de a rendezésnek mindig pontosnak és tisztának kell lennie. Ehhez én nem vagyok elég okos. A gyerekdarabot azért mertem bevállalni, mert mániás ideám, hogy a nézőket fel kell nevelni, nem lehet azonnal belökni őket A parkra. Ezért csináljuk már három éve az ovis programot, melynek keretében jönnek ide óvodások, körbevezetjük őket és mutatunk nekik mindenfélét a színházról. A Pornó esetében azt tudtam, hogyan kell meghúzni a szöveget – ebben sokat segített a dramaturg Vörös Róbert és Bencze Zsuzsa –, valamint azt, hogy Radnay Csillának kell eljátszani. Nagyon bírtuk, és az is tervben van, hogy játsszuk még a darabot.

Visszatérve a szerepekhez, amikor egyeztettük a mai beszélgetés időpontját, azt kérted, ne aznap találkozzunk, amikor a Magyar ünnep van műsoron, mert nagyon sokat kivesz belőled.

Valóban, ha a Magyar ünnepet játsszuk, akkor egész nap arra készülök, mert nagy feladat, énekelnem is kell benne, meg szép nőnek is kell mutatkoznom. A legnagyobb kihívás az volt számomra, hogy elhiggyem, el tudom játszani. Úgy értem, hogy jól, mert rosszul lehet, de annak nincs értelme. A többi már részletkérdés. Mert mi van, ha egy hangot melléfogok az éneklésben? Semmi. Én szenvedek tőle, a nézők pedig túl vannak rajta hamar.

Legutóbbi bemutatód a Hamlet volt – ugyancsak Alföldi Róbert rendezésében –, amelyben a színésznő szerepében bukkansz fel. Tarján Tamás írja nagyon szépen kritikájában, hogy „[m]int kivénhedt, megjuhászodott Zampano, s mint túlkoros Gelsomina, úgy érkezik a reménytelenség országútjáról, kis kocsiját húzva az Actor: László Zsolt és az Actress: Nagy Mari. Torokszorító, hogy a szinte becketti abszurdból alákonyuló ember-véglények a játék, a színház első szavának hívására erőre kapnak, s amikor a Király – King of Denmark –, a bűnös Claudius és a többiek előtt leleplező példázatukkal kirukkolnak, már nem ismernek akadályt.” Mit gondolsz erről?

Robi azt találta ki, hogy a nézőtér legyen a játszótér, a színpad pedig a nézőtér. Más dimenzióba helyezte a jelenetet a tér megfordításával, másrészt pedig azáltal, hogy mindössze két mezítlábas színész van jelen. A szép az benne, hogy a színész sohasem impotens, ha bekerül egy színházi helyzetbe és feladatot kap. Akkor felveszi a legjobb ruháját és legjobb formáját. Reményeim szerint ettől elpusztíthatatlan a színház, mert bárhogy véreztetik ki, a vágy nem múlik el sem a nézőkből, sem a játszó személyekből. Több ezer éves kultúráról nem lehet bebizonyítani, hogy nincs rá szükség. Ha más nem marad, szerzünk egy kordét, és az utcán fogunk játszani.

  

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

MÉNESI GÁBOR