Március és április folyamán a február elseje óta Dörner György vezette, átalakulóban lévő és számos vendégművészt foglalkoztató társulat megkezdte ígért magyar dráma programjának beváltását. Választásuk két olyan darabra esett, amelyek ugyan rendelkeznek helyi értékkel drámatörténetünkben, a hazai drámamúlttudatban, de a színházak ritkán tűzték műsorra őket. Az újrafelfedezés, újraértelmezés szándéka egyik esetben sem vezetett sikerre. Más-más okból.
Kodolányi János 1939-es datálású, erős morális töltésű nemzetféltő drámájához az ősbemutatón (Belvárosi Színház), majd az 1957-es felújításon (Vígszínház) is elsősorban Páger Antal alakítása tapadt hozzá. A főalakot, Kántor Jánost játszotta, másodszor már kétszer annyi idősen (majdnem hatvanévesen), mint amennyi a fiatal, öntudatos parasztfigura maga. Most a Pozsgai Zsolt rendezte előadásban Szakács Tibor m. v. igyekezett élni a szerepörökséggel. A karakán legény, szerelmes férj, érző apa, dolgos férfi archetípusának egyként megfelelne dísztelen, robbanékony színpadi jelenléte, ha ezzel a mélyebb összefüggések szintjén nem épp a szerep lényegének lenne kerékkötője. Ugyanis az egykéző, vagyonzsugorgató ormánsági családban a vőség intézményét alaposan megsínylő, az após által robotosként dolgoztatott János minden tragikus fejleményt előre lát, meg is fogalmaz, azonban a kisujját sem mozdítja ellenük, holott rengeteg energiát és a falu embertelen szokásrendjétől való, már-már forradalmi elrugaszkodást éreztet. Így történhet meg, hogy születendő második gyermekéből (amint „megjósolja”) a magzatelhajtást a gyámoltalan orvos tudtával űző Piókás szüle angyalkát csinál, harmonikus házassága felbomlik, kicsiny jussának értékesebb fele odavész, ő pedig kocsmatöltelékké válik.
Földindulás – Szakács Tibor, Koncz Andrea, Bordán Irén, Koncz Gábor és Nagy Zoltán (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Kodolányi színműve kritikai és intő tartalmai ellenére sem igazán konfliktusos mű, mivel mindenre kínál előre látható, az összefüggésekből organikusan, hitelesen nem következő feloldást, megoldást: a fenyegetettséget mindegyre visszavonja. Pozsgai ráadásul vérszegény se tegnapi, se mai életkép struktúrájára fosztotta a Földindulást. A fiatalasszonynak az abortusz után, kórházi lelet szerint, soha többé nem lehet gyermeke (pedig a saját kisiskolás egyetlenjét a többszörösen előre jelzett végzet, a megáradt víz a halálba ragadja)? Mégis lehet; mit tudják azt a doktorok. János saját tőke híján moccanni sem képes, ami kevese volt, azt is elitta bánatában? Helyrejön, s annyi esztendő után kiderül, a hegyi kalyiba is megteszi otthonul a maga ura szorgos gazdának. Kettejüknek, hiszen – kell-e mondani – kibékül asszonyával, aki otthagyja basáskodó, eddig folyton helyette döntő szüleit. Hármójuknak, mert hamarosan érkezik a kis jövevény.
Hatástalanított dramaturgia terpeszkedik a színen. Juli, a feleség szektás (jehovista) vallási menekülését a jelen adaptáció jobbnak látta elhagyni, és a német (sváb) birtokterjeszkedés egykor, a II. világháború küszöbén nem ok nélküli aggodalmának helyébe a banktőkével sakkozó, szülőfalujába hazatért amerikás magyar sunyi üzletelése, övéinek kiforgatása lép. Lehet, hogy Amerikánus Dzsoni (Lux Ádám m. v. jámbor, tanácstalan formálásában) a megkaparintott földeket a nála százszorta tehetősebb külföldi pénzemberek hasznára parcellázó, hivalkodó strandot-fürdőt építeni szándékozó etikai vigéc – ám azt is jó lenne tudni, miből élne meg a település, ha nem folyócskájából, idegenforgalmából. Mert halljuk, földjei silányak, a verejtékes munka alig kamatozik, egy élet kell, amíg az egyke utódnak összekuporgatnak úgy-ahogy elegendőt.
Mira János roskadó házdíszletébe regulázva, Rátkai Erzsébet funkcionálisan megfelelő jelmezeibe hímezve avítt színjátszás folyik, pedánsan üres rendezésben. Egy ide, egy oda: kiszámított – kiszámítható – mozgások, a kis cifrázások közepette is deklamáló dikció, tolakodó világítási effektusok (a gerendázatból egyszer kifénylik a kereszt alakzata stb.). A színészi munka gyenge voltán a lelkiismeretesség nem változtat, s a képességek fokozatain sincs miért merengeni. Nagy Zoltán (Orvos) belefásult tíz és egynéhány éve majdhogynem egyforma – vagy egyformává tett – e falak közötti szerepeibe, Koncz Andrea m. v. csupán kevéssel ríja-mosolyogja a műkedvelés fölé Kántorné Julit. Földes Eszter (Fekete Zsuzsi), már búcsúzóban az Új Színháztól, a nomen est omen ellenében igyekszik színezni a falu bolondja kisemmizettben ragyogó tiszta, szolidáris lelkét. Néha át is vergődik a sok verbális gyomon (s azon, hogy Pozsgai lehetőleg lehalkítja a tényt: a lány a falu kurvája is, meddővé szikkasztva, alig megtűrve). Farkasinszky Edit m. v. népszínmű közeli elképzeléssel bír Piókás szüléről (Pozsgai meg azzal a lidércképpel, hogy a tervezett fürdőben a „kenőasszony” bába majd valamiféle internacionális kupleráj madámja lesz).
Bordán Irén m. v. (Böbékné) és Koncz Gábor m. v. (Böbék Samu) aprózó, komótos, rutinos odaadása nem emlékeztet egyikük fénykorára sem, a produkcióba pedig nem illik a kiskirálykodásuk és fukar, jövőtlen gonoszságuk kelepcéjébe zuhanó kisgazda szülők ilyetén megjelenítése. Miként is illene, ha a rendezői látomás a naturalista gyökerű példázatot a háztetőn muzsikáló chagalli hegedűs Kodolányi szelleméhez egyáltalán nem társítható, viszolyogtató „látomásával” kezdi, és az alapvetően realista játékszervezésbe applikálhatónak véli, hogy az ipamékhoz egyszer még ittasan hazatántorgó János a tető felől hatoljon a házba? Feltűnősködő – vagy feltűnően rosszul eltervelt – megoldás.
A Bubik István Stúdiószínpadon megtekinthető Páskándi Géza-darab, a Vendégség korszerűbbnek ható és rugalmasabban kivitelezett alkotás. 1971-ben, amikor íródott, sokan világirodalmi rangú drámát láttak – láttunk – benne. Ezt a vélekedést az idő nem igazolta, főleg a mű bőbeszédűsége, lirizált-szentenciázó túlbeszéltsége miatt. Az Erdélyi triptichon című drámahármasba ágyazva sem többszöröződött, inkább gyengült potenciálja. (E színmű-szárnyasoltárnak a címei önmagukban is burjánzóak, irodalmiaskodón biblikusak: Fölkél az Ömlő Búza napja – Dávid Ferenc; És Rosta órája üt – Péchi Simon; Majd Sziták perce jő el – Apáczai Cseri János.)
Jóllehet fővárosi premierje a Pesti Színházban nem sikerült remekbe, Básti Lajos és Darvas Iván fellépését a Vendégségben máig emlegetik. Helyey László m. v. is, akire a rendező-díszlettervező Pataki András Dávid Ferenc unitárius püspök szerepét osztotta. Jóleső tudat a minőségi, szuverén színészetet kedvelők számára, hogy a színpadi munkát hosszabb ideje nem vállaló Helyeyn nem fogott az idő (mennyivel korosabbnak hatott egykor – bár négy évvel fiatalabb volt – az elegánsan öregedő Básti, mint most az akár lezser középkorúnak is nézhető Helyey!). Ugyanakkor a színész nem mindenben tud lépést tartani önmagával. Az Egyetemi Színpadról induló, a kaposvári műhelyben kiteljesedő, később sokfelé vezető pályájának magaspontjain érdekes dikciójú, modern felfogású, idegérzékeny intellektuális színjátszással, mindig egy kis vagabund stichhel hívta fel magára a figyelmet. Ő fiatalos maradt, viszont játékmódja öregedett, újdonságot nem hozó szakszerűségbe fordult, vagy rendezője ritkán talált számára érdekesebb megoldásokat, mint például a paposan-tanárosan egymást fogó két kézfej, alkar összekapcsolódása, mozdulatlan malmozása. Tekintély, értelem, felülemelkedés, belső szilárdság süt az alakításból; a kívánatos jelentékenység, értelmi és erkölcsi sodrás nincs meg benne.
Vendégség Helyey László és Vass György (fotó: dr. Boda Gábor)
A sodrásról Vass György igyekszik gondoskodni, aki lendületből, szélsőségekből, kitörésekből fogalmazza Socinót, Európa számkivetett másik unitáriusát. Az alapképlet kettejük révén adott: a saját otthonában házi őrizetbe vetett püspök stabilitása és a hontalan, ugyanazt a hitet valló ellenlábas kényszeres mozgékonysága kiegészíti, kikezdi, kiteljesíti egymást. A Vendégség a besúgás csapdadrámája, a XVI. századi közeget a jelenbe emelő hitvita. Azzal a kettős csavarral, hogy a besúgott nagyon jól tudja és tudatja: besúgják; és sem a besúgott, sem a besúgó nem tudja, hogy egy harmadik személy mindkettejüket besúgja a frissen bekövetkezett hatalomváltás új uránál, urainál. A magát vallásilag is újrapozicionálni óhajtó erdélyi fejedelemségnek útjában áll Dávid Ferenc egyenessége és tekintélye, ezért a markában tartott értelmiségi földönfutó révén politikai perhez elégséges bizonyítékokat akar szerezni ellene. A hatalom e viszonylag tisztességes, egyelőre nem feltűnően erőszakos eljárását lassítja Socino önérzete: besúgni, jelentéseket írni is csak meggyőződésből képes. A két teológus tehát a külső mozgatóktól függetlenül – nyílt lapokkal – egy belső játszmát is játszik (nincs egyetértés például közöttük, hogy a reformált hitet is szükséges és szabad-e reformálni), miközben maguk ugyancsak eszközemberek egy játszmában.
Pataki András a maga emelte, fénykaréjokba vont, intenzív bevilágításkor is a félhomály szimbolikájával élő, szép törtségű-ívű oszlopsort nemigen tudta kihasználni, s az sem megokolt, hogy az épp passzív színészek oldalt üldögélnek, majd rákészülnek, hozzáöltöznek belépésükhöz. Húros Annamária elismerést érdemlő jelmezeket tervezett számukra. Az öblögetősebb párbeszédekre rápihenve van módunk belefeledkezni, hogy a püspök tojáshéj színű, alig díszített köntöse földközelben mennyire elkoszolódott, sáros szegélyű, foszlottan nyűtt, s hogy neki, a fogolynak a lábbelijében (melyet külön emleget, játszat az író, a krisztusi utolsó vacsora estéjének lábmosásmotívumához közelítve) nincsen fűző, a maga módján szabad vendégnek a cipőjében pedig van.
Az öblögetősség, a pompás drámai szituáció agyonmagyarázása annak ellenére fennmaradt, hogy – dramaturg e bemutató színlapján sem szerepel – Pataki alaposan meghúzta, szünet nélkül játszatja a drámát. Sajnos bele is írt, még feleslegesebben magyarázkodó szavakat, mint amilyenekre a nagy drámaköltői erudícióval bíró, de fölös írói beszélhetnékkel megvert Páskándi vesztegette talentumát. Ez mégsem akadálya, hogy képet nyerjünk a taszító hatalmi modellről, amely „vendégnek” nevezi az árulót, „vendégségnek” a súlyos kimenetelű besúgásműveletet, és a rendszer uralmának erőszakos, prekoncipiált érvényesítéséről további politikai praktikákkal is gondoskodik.
A dráma jelképiségében ezzel a profán botránnyal az Istenben való kikezdhetetlen bizonyosság áll szemben – a tény, hogy (végül is bármely hiten) Dávid Ferenc is, Socino is és mindenki más Isten vendége, ám a besúghatatlan Isten egyetlen igaz zsoltárát, a hallgatást csak a kiszolgáltatottak tudják elénekelni. A nemes személyiség – és a nem nemtelen, de nem nemes kreatúra: a püspök és spionja. A zárlat színtiszta költészet – Pataki András színházi átlényegítés, értelemadás nélkül annak is hagyja.
Sok formai és emocionális ismétléssel, némileg nehézkesen szólal meg a jelentéskör. A leglegyalultabban, ezért a leghatásosabban az Új Színházból távozó Száraz Dénes (Blandrata), a hatalom faarcú másodhegedűse szólaltatja meg a cinikus, kiszolgáltató vendégség-ideológia alantasságát. Nemes Wanda a telő negyedórákban egyre jobban rátalál a primitívségből kikupálódó kismacska-cselédlány, Mária jellemének tigrisbonyolultságára. Arra semmi szükség, hogy a rendező mindjárt az elején a csupa-test érzéki nőt az agg pap nyakába ültesse. Mária szexuális kontaktusának előlegezése Socinóval is durva, s a két férfi által közösen birtokolt („közösen” teherbe ejtett!) perszónáról, valamint a hatodik parancsolat kapcsán feltehető kérdésekről sem gondolkodik rétegezetten az előadás.
Dinnyés József m. v. Krónikásának személyében a darabból, színrevitelből kilógó, érdektelen közreműködővel igyekszik cselekmény és jelentés időintervallumait és a színi időteléseket működtetni Pataki. Valami itt is hibádzhat, hiszen Dinnyés jól ismerte Páskándi Gézát és észjárását, jól ismeri a régmúlt zenei és versvilágát. Csak éppen a helyét nem leli a koncepcióban: passzívan üldögélő, színházidegen mai öltözékű szemlélőként várja sorát a ritmusváltásaival egyébként is bajlódó Vendégségben.
TARJÁN TAMÁS
