Szép Ernő Kávécsarnokának történetében, szövegében tulajdonképpen semmi sincs, ami a szereplők külsejére utalna. Alajosról megtudjuk a szerzői utasításból, hogy „őszes úr”. Fannyról semmit sem tudat vagy sejtet az író. Budai, de Pesten élni kénytelen úri hölgynek mondja magát, ám ettől még testileg bármilyen lehetne. Mégis kell legyen benne valami filigrán, törékeny vagy legalábbis kifinomult, még inkább finomkodó. A darab színpadra állítói többnyire bizonyára ilyennek képzelték. Első megtestesítője 1917-ben Medgyaszay Vilma volt, aztán játszotta Tolnay Klári, Bulla Elma, Szakács Eszter, később Kerekes Éva, legutóbb Pregitzer Fruzsina. Kifejezetten ellenszereposztásnak mégsem mondanám, hogy most Szegeden a mafla óriásnak látszó Pálfi Zoltán mellett a minimum tenyeres-talpas Szilágyi Annamária játssza a szerepet. A küllem és a viselkedés közötti kontraszt csak még jobban kiemelhetné a jelenet suta báját, szereplőinek keresett viselkedését, modoruk műviségét, tanultságát, egész jellemük, világképük kedves megjátszottságát. Mert a laposan szentimentális történetet a modor, a beszédmód, a szöveg jellemzőereje emeli ki a kabaréátlagból. És szerencsés esetben a játék, amelyre a szöveg módot ad.
Pálfi Zoltán és Szilágyi Annamária (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)
A szegedi szereposztás valójában még nagyobb lehetőségeket, szélesebb skálát nyithatna meg a játszók előtt azzal, hogy külsejük távol áll a stílusuktól. Bezerédi Zoltán rendezésében látszik is néhol törekvés vagy inkább próbálkozás ennek az adottságnak a kiaknázására. Ám a színészeken elbukik ez az igyekezet. Nem elég színesek, nem játszanak eléggé széles skálán. Hozzák a figurát – írnám –, de inkább csak azt írhatom, hogy hoznak valamilyen figurát, és úgy maradnak. Karakterszínészek, epizodisták rendes szokása ez. Az ő feladatuk többnyire kimerül abban, hogy színre hoznak egy jellegzetes alakot, aztán eltűnnek. Az építkezés, a fejlődési ív megrajzolása a főszereplők dolga. A Kávécsarnok ebből a szempontból különleges feladat lehet. Amit drámai ívnek, fejlődésrajznak mondhatnánk, valóban roppant kicsi. Bár csekélységében is rétegzett, ráadásul a lényegi történések szinte a szöveg alatt bujkálva mennek végbe. Az ellenségekből összetartozók lesznek, miközben kiderül, hogy a rokonszenv, az érdeklődés valójában korábbi keletű, de még az is sejthető, hogy az úri modorú özvegy nem minden számítás nélkül nézte ki magának a mafla vénlegényt. Szép Ernő érzelmessége alatt szarkazmus lappang.
Az előadás nem hozza ki a darab színeit, rétegeit. Pálfi Zoltán nehézkes melák, öreg fiatalember, akitől egyszerűen vicces, hogy ötvenen túl árvagyereknek érzi és mondja magát. Fejlődésben visszamaradt debil inkább, mintsem a mama gondoskodásától elkényeztetett, felnőni nem tudó férfi, ennek az állapotnak minden lírájával és tragikumával. Hogy olyan lehetőségeket ne is említsek, mint a teljesen üres, tartalmatlan, végigbambult élet, amit ez az ember elárul magáról, amikor elbeszéli napi foglalatosságát. Mindehhez még egy rémes, nagyon parókaszerű parókát is kapott, amellyel még dicsekszik is, hogy mennyire igazi a haja. Lehet, hogy ezt humorosnak gondolták az előadás alkotói, és talán az is lehetne egy szélsőségesen abszurd, szatirikus játékban, de ez nemcsak Szép Ernő jelenetétől, hanem ettől az előadástól is idegen. Szilágyi Annamária határozott, célratörő, öntudatos kávézótulajdonos. Ebbe az egyszerű jellemképletbe belegyúrja Fanny minden szövegét, csöppnyi helyet sem hagyva érzésnek, költészetnek és pláne nem groteszk vibrálásnak, ami abból adódhatna, hogy nem tudhatjuk, a racionális üzletasszony rejt-e keblében érző szívet, vagy az érzékeny lélek fedezi-e a rideg számítást. Szép Ernő a kuglófvitában rengeteg színt rejtett el, amit a drabális szegedi előadás nemhogy új színekkel gazdagított volna, hanem inkább elfakított.
Barnák László és Gidró Katalin (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)
Színekről az előadásban főképp a színpad előterében felbuzgó piros, sárga és kék vízsugarak gondoskodnak. Ezek inkább a másik egyfelvonásoshoz, a Májushoz illenek, bár természetesen a kávécsarnok is nézhet egy szökőkútra. Igazi szerepe azonban a ligeti vízmedencének a Május előadásában van. Itt mondják el panaszos monológjaikat a város kivetettjei, és mögötte van a pad, ahol a csevegő szerelmesek akadályozzák egy férfi öngyilkosságát. A vak majdnem beleesik a vízbe, az őt vezető lény pedig az előadás végén meg is mártózik benne. Nem derül ki, hogy miért. Meglehet, sok más rendezői gondolatra sem derül fény. Az viszont érzékelhető, hogy a kurta darab eredeti dramaturgiai trükkjét nem tudja működtetni az előadás. Némi vízorgona-mutatvány után jönnek az életük keserveit soroló ligeti figurák, elmondják a magukét, majd távoznak, anélkül, hogy mélyebb nyomot hagynának maguk után. Nem jelennek meg izgalmas karakterek, nem elevenedik meg a ligeti hangulat, nem szólal meg a nagyvárosi tömeglét nyomorúsága. Holott tudós elemzők szerint Az ember tragédiája londoni színének végén kellene lennünk, ahol mindenki sírba száll. Ezek a panaszkodók azonban nem alapozzák meg azt a halálhangulatot, amelyben fel kellene bukkannia az öngyilkosnak. De az öngyilkos feltűnése is elsikkad, a kissé cinikusan enyelgő ifjú pár egész társalgása a nélkül a feszültség nélkül zajlik le, hogy tudatosulna a nézőben, üres, teljesen fölöslegesnek tetsző csevegésükkel sorsdöntő tettet akadályoznak. Barnák László és Gidró Katalin pedig a maga szó szerinti értékén, azaz önérték nélkül adja elő a jelenetet. A néző érzi, hogy huzakodásuknak nincs tétje, nem érdekes, mire jutnak egymással. Egy nem túl rokonszenves fiatalember és egy utálatos leány kötődése-évődése folyik érzés és humor nélkül.
Szerencsére minden megváltozik, amikor végre előbújik a türelmét vesztett öngyilkos, és főképp, amikor a rendőr elhurcolja a katonaság elől bujkáló ifjút. Jakab Tamás és Gidró Katalin kettőse érzelgősség nélkül adja az életből kiábrándult férfi és az alighanem illúziók nélkül született lány vitáját az értelmetlen élet értelméről. Szép Ernő helyenként patetikusba forduló szövegéből kivonják a fölös érzést, leszállítják a mondatokat tényszerű értékükre. Elkerülik a hamis, pózos költőiséget, elkerülik a hazugságot. Pedig a jelenet nagyon csábít arra, hogy morbid groteszkségét önsajnáló szentimentalizmussal és/vagy szépelgő szavalással egyenlítsék ki. Jakab Tamás öngyilkosából hiányzik az önsajnálat. Szarkasztikusan kedvetlen, fáradt ember, akinek az öngyilkossághoz csak szándéka van, de ereje talán nincs is hozzá. Gidró Katalin a cinikus, romlottságra hajló lány lelkében nem rejteget nemesebb érzeményeket. Még nem kezdte meg a rossz női pályát, amire hajlamot érez, de blúza alatt a rózsaszín szíve van, semmi egyéb. Nem ígér értelmet, célt, megváltást, pusztán az élet élvezetéért szeretné, hogy az öngyilkos is éljen. Az élet érzéki öröméért. Ez a lány igazat beszél, nem az őszinteségét, szókimondását fitogtatja. Talán éppen ezért kerül az ő szájába Szép Ernő alighanem legokosabb, legbölcsebb mondata. Így indokolja ragaszkodását az öngyilkoshoz: „Te ember vagy! Te nem olyan vagy, mint az emberek.” Gyerekszájba illő naiv okossággal tesz különbséget az egyes és a többes számú ember között, a személyiség és a tömeg között. A huszadik század elejének, az első világháborúnak egyik legfontosabb tapasztalatát mondja ki, olyan tapasztalatot, amelynek fenyegető súlya azóta csak növekedett. Ez a szöveg hangsúlyosan szól a szegedi előadásban, összefoglaló, aforisztikus igazságként. Kiszól a sután kezdődő és értelmetlenül befejeződő előadásból.
ZAPPE LÁSZLÓ
