Valló Péter szombathelyi rendezésében az autó játszotta Az ügynök halála főszerepét. Az elgondolás jogos. Egy szép nagy, hosszú, széles és lapos kabrió a huszadik századi amerikai álom megtestesítője, az ügynöknek pedig szinte legfontosabb munkaeszköze. Más kérdés, hogy hiába forgolódik a játéktér közepén, önmagában nem képes mindent elmondani a történetből és a történetről.
Nyíregyházán Koltai M. Gábor rendezésében Fodor Viola díszletének ugyancsak legfontosabb eleme egy autó. De egy felfordult roncsautó. Önmagában is tartalmasabb jelkép. Összetört álmokról, szétzúzódott életekről, kisiklott, balesetet szenvedett sorsokról beszél. Ez az autó ráadásul fokozatosan bontakozik ki. Eleinte egyáltalán nem látni. Áttetsző, kosztól homályos, csak a közlekedésre szolgáló nyílásokkal áttört falak takarják a színpad hátsó részét, elöl balra egy ócska villany- vagy gáztűzhely, jobbra egy ugyancsak megkopott hűtőgép utal a modernizált életformára.
Tóth Zoltán László, Horváth László Attila, Széles Zita és Rák Zoltán (fotó: Karádi Zsolt)
Nem csak a díszlet kerüli a realisztikus stílust, a naturális valószerűségre törekvést. Az első jelenetek közben a Ben bácsit játszó Gáspár Tibor a tűzhelyen ülve figyeli némi kaján érdeklődéssel az ügynök, Loman kínlódását, Horváth László Attila pedig megzavarodott, az elmebajjal küzdve vergődő férfit játszik, aki szűkölve próbál menekülni sorsa elől. A múlt nem ügyesen alkalmazott dramaturgiai eszközként, nem a jelen egyes állapotait, a hanyatlás fázisait logikailag megalapozó előzményként, hanem a bomlott elme csapongásaként bukkan elő. Jelen és múlt egyszerre van a színen, keveredve, összeolvadva. Talán az sem biztos, hogy a színpadi látvány, eseménysor valóságos történetet kíván elbeszélni, valószínűbb, hogy Loman agyába pillantunk be, az ott játszódó történéseket követjük. Nyilván van, ami kint is megtörténik, van, ami egykor valóban megtörtént, és vannak látomások. E három sík között közlekedik az ügynök és közlekedünk mi, nézők, ha kedvünk és fantáziánk van hozzá, vagy ha magával ragad az előadás sodra.
Ez azonban kétséges. A rendezői elgondolás fokozatosan bontakozik ki, és főképp utólag átlátható, értékelhető. Az ügynök körül apránként fogy el a világ. Eltűnnek a falak, végül már a háztartási gépek is, csak a roncsautó terpeszkedik a színpad közepén. A második részben Ben bácsi angyalszárnyakat húz elő valahonnan, majd felölti azokat. A szöveg (fordító: Hamvai Kornél, dramaturg: Sediánszky Nóra) igazodik a lélekelemző és szimbolikus elképzeléshez, a jelenetek egymásba úsztatása, a múlt beleépítése a jelenbe mintaszerű, olykor bravúros. A színészi játék azonban csak részben képes elszakadni a realisztikus, valóságot imitáló modortól. Néha úgy érzem, visszaüt az elmúlt évtizedek természetességre törekvő színészképzése. Persze tudjuk jól, minden korban a természetesség nevében tagadták meg a múltat, csak éppen mindig mást tekintettek természetesnek. Fülemben van, ahogyan Tímár József legendás ügynöke több mint ötven évvel ezelőtt énekelte, búgta a szerepet, emlékszem Kemény László patetikus Charley-jára, Balázs Samu emelkedetten szavaló Benjére, Kálmán György dallamos megrendülésére, amikor Biff fölfedezte, hogy apjának szeretője van Bostonban. És emlékszem a Lindát játszó Somogyi Erzsi szárazon koppanó gyászszavaira. Az akkori realizmus ma csupa költőiség és stilizálás. Az a fajta poézis nyilván nem segítené ki a mostani, a napi valótól elrugaszkodó, a lélek mélyeibe kalandozó, ott kutakodó előadást. Ám a mai játékszabvány, a mostani természetesség sem elegendő ahhoz, hogy kitöltse, pláne élettel, tartalommal töltse meg egy a valóság talajáról elrugaszkodó rendezői elképzelés kereteit. Horváth László Attila ezúttal a belső szenvedés, a zavartság, a fizikai fájdalommá transzponálódó lelki kínok ábrázolásának hatalmas tárházát vonultatja föl, egészen az érthetetlenné elfulladó beszédig. Főképp eleinte sokat vergődik a földön, mint akit lenyomnak a terhek, vagy éppen a biztonságos talajt keresi. Pregitzer Fruzsina Lindája érzékeny, féltő lélek, csendesen és tanácstalanul próbálja óvni szerencsétlen férjét. Vaszkó Bence és Varga Balázs szöveghűen adja a két fiút, Petneházy Attila erősen háziasra, triviálisan praktikusra veszi a segítőkész szomszédot, Charley-t, Rák Zoltán Bernardja és Tóth Zoltán László Howard Wagnere betölti a történetben játszott szerepét. Gáspár Tibor Ben bácsija elsősorban titokzatos, másodsorban gyanakvóan kíváncsi rezonőr, s végül tárgyilagosan vonzó túlvilági látomás. Széles Zita rikító vörös ruhájában (jelmez: Takács Lilla) a rossz nőket játssza, énekesnővé alakulva meg a kegyetlen világ gonosz erőit sejteti. A játék mind többször kapcsolódik a roncshoz, mind gyakrabban használják a színészek kellékként vagy bútorok helyett. Ez azonban puszta jelzés marad, hozzá igazodó játékstílus, gesztusrendszer, hangfekvés nélkül nem válik nézői élménnyé.
Emiatt már önmagában sem könnyű együtt élni az előadással, de alighanem van ennek egy lényegibb oka is. Az végül is mindenképpen hatásosan kiviláglik, hogy egy szánni való, szerencsétlen elmebeteg lelkében teszünk látogatást. Nem annyira világos azonban, hogy mi célból tesszük ezt. Talán mondanom sem kell, hogy a rendező kerüli a részvétre ingerlő megoldásokat, jelképrendszere éppúgy, mint a lényegében tárgyszerű színészi játék is inkább intellektuális, mintsem érzelmi kalauz az ügynök bomlott elméjének vizsgálata során. A befejezés, a temetési jelenet pedig összekapja, elharapja, nem megemeli a bemutatott életet, hanem kiemeli a kisember kicsinységét. Az együttérzés élménye nélkül viszont az értelmi felismerések, amelyek a jelképek mögül előtűnnek, főképp közhelyes és nem különösebben új ismereteket tudatnak az elidegenedett világról és benne a kisember nehéz sorsáról, értelmetlen életéről.
ZAPPE LÁSZLÓ
