A lovakat lelövik, ugye? az Eszenyi-érának szerintem eddigi legjobb előadása (amennyiben a monodráma műfajának alapvető különállása miatt eltekintünk a másik csúcsponttól, Albert Camus és Hegedűs D. Géza A pestisétől). Több más bemutatóban is voltak szép, ihletett rendezői-színészi részletek, pillanatok, a Mikve például végre példát mutatott egy lektűr darab perfekt megvalósításából, de több a feledhető előadás (legtöbbjének nem is sikerült gyökeret vernie a repertoárban), amelyekben a fiaskót a híres vígszínházi rutin, a bevált vagy annak hitt elegáns manírok próbálják álcázni. Mindenesetre a Horace McCoy regénye és a belőle készült híres Jane Fonda-film nyomán házilag gyártott magyar verzió nemcsak nagyvonalúságával és szakmai bravúrok egész sorával válik ki, hanem valóban új utak és lehetőségek felé orientálódik. (Bár míg a jelen produkció sikere biztosítottnak látszik, nagy kérdés, hogy a kijelölt úthoz csatlakozik-e esténként ezerkétszáz pesti polgár, köztük a nem épp rugalmasságáról ismert úgynevezett vígszínházi közönség.)
A regény és a film úgynevezett forintos ötleten alapult: a maratoni táncverseny testet-lelket őrlő pokoli hajszája, bár szó szerint véve a nagy gazdasági válság emberi nyomorúságának metaforájául szánódott, az egész modern – tőkés – világ szellemiségét és erkölcsiségét fejezte ki. Mármost azok a műalkotások, amelyek a korábbi rendszerben „haladó nyugati” drámaként (vagy filmként) juthattak be inkább a „tűrt”, semmint a „támogatott” műsorpolitikai kategóriába, napjainkra – ha művészileg állják a sarat – érdekes metamorfózison mentek át: egyszer csak elkezdtek rólunk szólni. Ezért volt ugyancsak forintos ötlet, hogy a Vígszínházban valaki (szívesen méltatnám név szerint) ráérzett a magyar talajba való átültetés hiteles és elsőrendűen teátrális, ugyanakkor szerencsés esetben bombasikert ígérő lehetőségére. A szórólapon az áll, hogy „A színpadi változatot készítette a Vígszínház”, én azonban ez esetben is szívesen ide iktatnám a konkrét neveket, mivelhogy a „magyar változat” igazán sikerült. Magas irodalmi színvonalra persze nem törekszik, az talán le is húzná a hatást, hiszen itt mégiscsak a „könnyű” műfaj érint súlyos problémákat, viszont friss, pergő, tartalmas, és már eleve alkalmat teremt a szokatlanul népes szereplőgárda tagjainak sorssal és profillal bíró, látványos, de a műfaj szintjén hiteles és ízig-vérig magyar aurájú egyénítésére, amire aztán a rendező, a koreográfus és a színészek figurát építhetnek.
Bata Éva, Pindroch Csaba és Lengyel Tamás (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Eszenyi Enikő rendezése jó érzékkel váltogatja a zenés-táncos részeket a rövid kegyelmi pihenők alatt zajló emberi drámákkal és kis tragédiákkal, de ki kell emelnem, hogy a szereplők egyénisége és egyedisége – és ez nem akármilyen teljesítmény Eszenyi és a koreográfus Duda Éva részéről – a táncokban, a táncolásban is megmutatkozik. Még a mindenkire egyaránt, ha nem is azonos időpontokban vonatkozó fizikai-szellemi kifáradás, majd egyre gyilkosabb kimerültség is személyes variációkban jelenik meg a – ha jól számolom – tizenegy táncospár, tehát huszonkét előadó játékában. Finoman kidolgozottak a partnerek egymáshoz való viszonyának változatos fizikai kifejezései is: a kezdeti idillikus összesimulásokat felváltja a támogatás, az összekapaszkodás, egymás átlendítése a holtpontokon, vagy épp a durva, elvakult ösztökélés, végül már csak vonszolják-hurcolják egymást a szerencsétlenek. A zenei összeállítás készítőjének nevét nem lelem a színlapon (Dinyés Dániel csak mint hangszerelő van jelen rajta), pedig a régebbi, de még mindig élő és nosztalgiákat megpendítő táncdalok-slágerek ugyancsak biztos tényezői a közönségsikernek.
Füzér Anni sokoldalú, szellemes színpada a mű minden rétegének arányos és megfelelő, variábilis teret biztosít, és a hatás (ez már rendezői érdem is) a maga összetettségében akkor is tisztán értelmezi magát, amikor több szint van játékban. Szerephez jut a vetítés is (médiainstalláció: Kopek Gábor), amelynek megvan a maga jól körülhatárolt funkciója a szereplők intimebb jellemzésében, de van egy titokzatos szintje is: a vásznon megjelenő, fenyegetően nyomuló izomkolosszusok képében. Ha jól értem: őket testesítik meg az egy ízben zárt sorban színpadra nyomuló arctalan fekete ruhások is. Mindebből szívesen, ha nem is örömmel vonom le azt a következtetést, hogy a meghajszolt teljesítőkre nem csak a szórakoztatóipar ügybuzgó és lelketlen korifeusai, Tapesz, a főnök, Roló, a jobbkeze és Roki, a konferanszié felügyelnek – más, sötétebb erők is gondoskodnak a rendről, az erőszak a széleken lappang.
A színészek méltatása velük szemben is hálátlan kritikusi feladat: egyszerűen túl sokan vannak. (És itt figyelemre méltón gyümölcsözik Eszenyi igyekezete, amellyel folyamatosan egészíti ki a társulatot fiatalokkal, mégpedig markáns és változatos típusokkal.) Mégsem lehet hallgatni Bata Éváról, akit a Vígszínház már évek óta igyekszik elfogadtatni első számú fiatal drámai hősnőnek és primadonnának, furcsa mód minimális kritikusi figyelmet keltve. Ha folyamatosan erős rendezői segítséget kap, a fiatal színésznőben van lehetőség: jelen esetben emblematikus és feltűnő piros ruhájában ez a Glória többé-kevésbé képes főszereplőként kiemelkedni; Bata Éva kemény, inkább szenvedélyes, mint cinikus figurát hoz. (Amellett kitűnően, sőt drámaian mozog.) Partnereként Robi alakjában Lengyel Tamás finomabb, pasztellesebb eszközökkel mintáz kétségbeesett fiatal értelmiségit. Rajtuk kívül feltétlenül említenem kell Majsai-Nyilas Tünde mindenre, akár spontán vetélésre is összepréselt fogakkal elszánt terhes asszonykáját, Herczeg Adrienn brutálisan nyers, díj helyett legalább férjet happoló Nyerges Kláriját, Járó Zsuzsa kezdetben öntudatosnak látszó, de hamarosan minden megalázkodásra kész színésznő Mimijét, a csillagszemmel és két könyökkel nyomuló Patrikot Telekes Péter alakításában, Hegedűs D. Gézát mint az érettebb korát rámenősséggel feledtetni próbáló Popeye-t és Roki, a számos csillogó zakóban feszítő konferanszié szerepében Pindroch Csabát, akit még nem láttam ilyen elementárisan élni a színpadon. Mindazonáltal a többiekre se találnék egyetlen elmarasztaló jelzőt sem. Együttes van jelen.
Ha a társadalmi klíma kedvező volna, A lovakat lelövik, ugye? akár azt a szerepet is betölthetné a Vígszínház életében, mint annak idején a Popfesztivál. De legyünk végezetül pozitívak. Kívánok hát nagy és tartós sikert az előadásnak, valamint belül képességet és határozottságot, kívül fogékonyságot feltételező folytatást.
SZÁNTÓ JUDIT
