„Kapukód: 01” név alatt lakásszínházba invitálja a zalaegerszegi nézőket a Hevesi Sándor Színház. Az ötletet részben a kényszer szülte, ugyanis mióta a Griff Bábszínház beköltözött az egykori kamaraterembe, keresgélések, próbálkozások vannak, de máig sem sikerült állandó otthont találni a kamara-előadásoknak. A Prah esetében viszont a lakásszínház ötlete annyira magától értetődő, hogy csak azon csodálkozhatunk, hogyhogy nem jutott ez eddig senkinek sem az eszébe – tudomásom szerint legalábbis.
A békebeli belvárosi hangulatot már csak nyomokban őrző Ady utcában, Gábor Miklós szülőházától talán száz méterre, a 10. számú ház egyik, udvarról nyíló lakása felé mutatnak a nyilak. A lakásszínház azonban ebben az esetben valójában konyhaszínház: régimódi kredences, gázpalackos, lavóros-vizeskannás, kopott cementlapos konyhába ültetik le a nézőt. A színlap nem tüntet fel díszlettervezőt. Úgy képzelem, az alkotók közösen „hordták össze” a lassacskán emblematikussá váló tárgyakat a házi áldásos falvédőtől a kávéscsészékig és a kotyogóig. Bár az utóbbi talán az egyetlen túlságosan újnak és fényesnek tűnő darab az egész konyhában – mentségére legyen mondva, hogy így legalább üzembiztosan működik, otthonos kávéillattal árasztva el a helyiséget az előadás közepe táján. Ecsedi Erzsébet szép vékonyan krumplit hámoz, aprít egy zománctálba. Ebbe a kellően kitartott, statikus helyzetbe robban bele Farkas Ignác hazaérkező férjként, és annyi izgalmat, zavarodott örömöt, hitetlenkedést és elragadtatást sűrít ebbe a kis térbe, hogy azonnal jóféle, várakozásteli feszültséget teremt maga körül.
Farkas Ignác és Ecsedi Erzsébet
És nem csalódunk várakozásainkban, az előadás – a feszültségtelibb és visszafogottabb pillanatok-percek természetes hullámzásával – visz magával. Mindehhez Spiró György elsőre hálásnak és egyszerűnek tűnő, valójában azonban ennél jóval összetettebb darabja biztosít remek matériát. Hiszen alig van olyan ember, akiben a „mi lenne, ha nyernénk a lottón?” kérdése még soha nem merült fel. Ahogy a színlapon olvasható, a szerzőnek is ez, valamint egy hosszú vonatút unalma jelentette a kiindulópontot. Igaz, az ilyen tárgyú beszélgetések általában másként zárulnak, mint a darab, mert hiába olvashatunk arról, hogy a nyertesek semmivel sem lettek boldogabbak a nagy nyereménytől, mindenki azt gondolja, hogy ő lenne a kivétel, aki pontosan tudná, hogy mihez kezdjen a rengeteg pénzzel. A darab azonban azt a pszichológiai tényt bontja ki, hogy a nagy öröm éppen olyan veszélyes lehet, és feldolgozása éppen olyan nehéz, mint a nagy bánaté, ugyanúgy keresztül kell menni az egymást követő szakaszokon. Sztarenki Pál rendezése szépen végigvezet ezeken a stációkon: a kezdeti sokktól a reális és irreális tervek, álmok tobzódásán keresztül az ugyancsak reális és irreális kételyek és félelmek felmerüléséig és eluralkodásáig. A lottószelvényt rejtő, a címbéli Prah feliratot magán viselő kakaósdobozból így lesz Pandora szelencéje, a kinyitni vagy nem nyitni kérdésből pedig két ember életének talán legfontosabb dilemmája: megmaradni a megszokott szűkösségben, belátható korlátok között, vagy vállalni egy másfajta, kiszámíthatatlan következményekkel járó élet kockázatát.
Színészt próbáló feladat ebben a szűk térben úgy végigjárni a stációkat, hogy a játszókkal szó szerint együtt lélegző nézők a végére elfogadják a darabbéli házaspár választását, még akkor is, ha maguk máshogy döntenének. A két karakter élethez és így az új helyzethez való viszonyulása igencsak eltér egymástól. Az Ecsedi Erzsébet alakította feleség sértetten és gyanakvóan szemléli a világot. A legfontosabb érzelmi szál édesapjához, a már nem élő, sokat emlegetett „apukához” fűzi. Rajta már nem tud segíteni a pénzzel, az emléke viszont köti az öreg karosszékéhez, a házhoz, ahol együtt éltek, tágabban értelmezve pedig a régi életéhez. Gyerekei önzését, erkölcsi instabilitását illúziók nélkül, szülőtől szokatlanul tisztán látja, s a férjét is hajlamos gyerekként kezelni. Álmai valamikor voltak, de abban, hogy most meg is valósulhatnának, már nem tud hinni. Egy tömbből faragott ember, és Ecsedi Erzsébet alakítása is ilyen. Mosolyogni alig látjuk, keserűnek annál többet. (Ettől az előadás humora kifejezetten jól működik.) Belakja konyhabirodalmát, érződik, hogy elmozdíthatatlan innen. Farkas Ignác a férj szerepében jóval nagyobb ívet kell, hogy bejárjon. Formátumos, érzékeny alakításában ez a férj bizakodóbb, örömre képesebb, bizonyos szempontból tényleg gyermekibb lélek. Könnyen lelkesedik, majd könnyen elveszti a lelkesedését. Nem az asszony érvei győzik meg, inkább nem tud, nem akar ellenére dönteni. Az asszony az eddigi életüket választja, ő pedig az asszonyt.
Kérdés azonban, hogy mi lesz ezután, élhetik-e tovább a régi életüket, vagy Fortuna azért is bosszút áll, ha elutasítják. Az előadás ezt a dilemmát nyitva hagyja, a záró képben ott maradnak egymás mellett, szótlanul – a pillanatot ismét hosszan kitartva – abban a bizonyos örökkonyhában.
Aztán bejön Sztarenki Pál, felolvassa a heti lottószámokat, és beszélgetésre invitálja a nézőket. Valószínűleg ekkor kellene legalább egy-két néző a huszonötből, aki fennhangon is azt mondja, hogy ő maradna, de némi bizonytalankodás után lassan mindenki elszivárog. A lehetőség azonban adott, egy másik előadás után talán maradnak is páran. A színház a beharangozó szerint a Prahot nem egyedi alkalomnak, hanem egy lakásszínházi sorozat első előadásának szánta. Jó kezdeményezés ez, egyrészt, mert a nagyszínpad az idei évadban is elsősorban a zenés-könnyed daraboké, a városban pedig van igény a komolyabb hangvételű kamara-előadásokra is. Másrészt külön öröm, hogy egy kortárs magyar drámával kezdődött a sorozat. (Hozzá kell tenni, hogy a nagyszínpadra is jutott egy az évadban, Hamvai Kornél Szigligete, a tanteremszínházi sorozatba pedig Háy János Völgyhídja.) Reméljük, tényleg sorozat lesz ez a lakásszínházi, mert a nyitány jól sikerült.
TURBULY LILLA
