A színház halálát oly sokan prognosztizálták már, hogy szemünk sem rebben, amikor újra és újra ilyes próféciákat hallunk. Legfeljebb az internetes kommentek tartogatnak különleges gyöngyszemeket; a hozzászólók egyike-másika nem is érti, mi szükség színházra, hiszen a filmekből, sorozatokból annyival szélesebb a paletta, annyival jobban lehet válogatni… Ez persze csak egy indok azok közül, melyek a kultúra fogyasztását a képernyő előtti bambulással feleltetik meg. Az egzisztenciális helyzettől a helyi kulturális lehetőségek hiányán át az igénytelenségig és a lustaságig számos oka lehet annak, ha valaki az ismeretszerzés és a szórakozás kizárólagos forrásának a televíziót tartja. Ám a sorozatokra rákattanni kicsit más. Sorozatfüggő bárkiből lehet, még tisztes színházba járó emberekből is…
A Bárka Színház Szabó Borbála darabjának bemutatásával voltaképpen egyszerre szolgálja fel a színházat és a televíziós szappanoperát. Mondhatnám, hogy az egyiket a másik fókuszából láttatja, de ez nem lenne teljesen igaz. Inkább egy sajátos színpadi szappanoperát teremt, s ehhez társítja a színpadi valóságot. Szabó Borbála drámájában ugyanis önálló vonalat képez maga a szappanopera, melyre a mű főszereplője, a magát elhanyagoltnak érző családanya, Erika rácuppan. A „That’s life” című képzeletbeli sorozat tipikus panelekből áll össze: egymással lakó, egymás mellett élő, ám egymástól élesen eltérő karakterek mindennapjait látjuk. Maguk a figurák sablonok ugyan (szívtipró, feminin szépfiú, zárkózott széplélek, tisztaságmániás fickó, kemény rendőrlány, szexis és bohókás médiasztár), kiegészítik és ellenpontozzák egymást, de mindannyian éppen annyira extrém karakterek, hogy megteremthessék azt a mindennapoktól elütő valóságot, melyre a köznapi monotóniába belegárgyult néző vágyakozhat. A köznapi történet szereplőiből ez az extremitás hiányzik, ám sorsuk éppúgy sablonsors, mint médiakreatúráké: a férj a munkába temetkezik, a nő napja jelentős részét kisfiával tölti, mindig ugyanazokon a helyszíneken, s féltékeny a férjére, aki ezt méltánytalannak tartja. És még mielőtt ez a valóság felőrölné, a nő átmenekül egy fiktív világba. Előbb úgy, hogy függővé válik, majd a fikció magába is szippantja; egy bizarr, szürreális jelenet után – melyben a sorozatkészítés alkímiájába mint sebészeti eljárásba kukkanthatunk bele – Erika maga is szappanopera-szereplővé válik, karakterként belépve a „That’s life”-ba. Ahol előbb az derül ki, hogy a szappanoperalét sem hoz feltétlenül boldogságot, majd – a szintén sorozatkarakterré váló férj közreműködésével – az is, hogy a sitcom szereplőinek boldogtalan sorsa mögött is banális okok rejtőznek.
Szorcsik Kriszta, Szabó Emília és Dévai Balázs (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Szabó Borbála szerencsésen nem mossa össze, de nem is tünteti el ezt a két színben játszó, de hasonló gyökerű banalitást. Így egyfelől nem a mélylélektan eszközeivel közelít Erika és Ernő kapcsolatának alakulásához, csak annyira színezi, mélyíti, árnyalja a sablonokat, amennyire azt az alapvetően játékos-ironikus forma elbírja. Másfelől nem állítja feje tetejére, nem parodizálja végletesen magát a szappanoperát sem, csupán eljátszik a sablonjaival, kiszínezi, karikírozza azokat, finom kikacsintásokkal teremt áthallásokat (Paul magyar verssorokat idéz, Jill parókamániája pedig egy kortárs magyar költőnőt juttat eszünkbe). Így még annak a lehetőségét is megteremti, hogy kellően naiv néző magát a szappanoperát egy az egyben nézve élvezze (illetve meghagyja azt a nem kevésbé mókás lehetőséget is, hogy a zord filosz ne vegye észre a különbséget a televíziós és a színpadon megteremtett szappanopera között). Vagyis a szöveg sem a pszichologizáló dráma, sem a blődli felé nem megy el; szerencsés módon megmarad dilemmákat felvető, de alapvetően szórakoztató drámának. (Legfeljebb ott bicsaklik meg, ahol a szerző mégis kicsit többet próbál pakolni rá: a nézők soraiból a modern művészetet átkozva kiváló, a sorozat részeit Erika kezébe adó Béla sehogyan sem válik szimbolikus figurává, a „tömegkultúra démonává”, sőt, dramaturgiai szerepén kívül nemigen társul hozzá más funkció.) Amikor pedig a második rész vészesen közel kerül ahhoz, hogy tanmesévé váljon, az író a didaxisnak elejét véve hatásosan fullasztja a cselekményt blődli ízű vérfürdőbe, ami éppen megfelelő módon ironizálja az így megteremtett sajátos happy endet.
Az az arányos, átgondolt építkezés, mely Szabó Borbála munkáját jellemzi, az előadásra is érvényes. Szabó Máté rendezése adekvát a szöveggel, nem feszíti szét annak kereteit, nem próbál nem létező mélységekre koncentrálni, s nem halad a tét nélküli paródia felé sem; vagyis megmarad tartalmasan szórakoztató színháznak. Horgas Péter egyszerűen tagolt, több irányból átjárható, jól formázható tere pragmatikusan átjárhatóvá teszi a kontrasztosan szétválasztott élettereket – így ha kell, élesen szétválik, ha kell, pillanatok alatt összemosódik valóság és fikció. (A kontraszt szerepe Bujdosó Nóra jelmezeinél is érzékelhető: a sorozat karakterekhez tipizált ruhái pont egy-két árnyalattal extravagánsabbak a sorozaton kívüli szereplők viseleténél.) Szabó Máté pedig tökéletes ritmusban játszatja be a teret, teremt párhuzamokat és kontrasztokat, gyorsít és lassít tempót. A „That’s life” jeleneteit játszó színészek perfekt módon hozzák a fiktív figurákat; színesen, lendületesen komédiázva teremtenek karaktereket, a szituációkat elemelik a valóságtól, de nem ripiznek, hanem egy sajátosan elrajzolt sitcom-valóságot teremtenek meg a színpadon. A középpontban a karaktersablont bámulatosan sok színben megmutató Szabó Emília narcisztikusságával, műveletlenségével és felületességével együtt is ellenállhatatlan költőnője áll, őt dongják körül a többiek: Kálid Artúr frusztrációit tisztaságmániába fojtó házigazdája, Parti Nóra egyszerű észjárású, agresszivitását bájba oltó rendőrnője, Dévai Balázs folytonosan sodródó, népszerűségét magától értetődőnek tekintő életművésze, Mészáros Tibor morózus, cinikus, szeretetre vágyó irodalmára. Az ellenpontot pedig Szorcsik Kriszta és Kardos Róbert teremtik meg hatásosan. Kardos elegánsan játssza a mindennapi robotot békésen elfogadó, felesége viselkedését valóban nem értő, pragmatikus gondolkodású férjet, aki a játék végén hasonló pragmatizmussal alakul át problémamegoldó hőssé. Szorcsik Kriszta pedig kitűnően érzékelteti a függés kialakulásának stációit, markánsan mutatja személyiségtorzító hatását, s érzékletesen játssza el a kiábrándulás folyamatát is.
Miután a „That’s life” szereplői hullahegyként végzik (s így a tizedik évaddal alighanem a sorozat is lezárul), nemcsak Erikának, de a nézőnek is vissza kell térnie a valóságba. Utóbbinak ráadásul nemcsak a színpadiba, de a színháziba is. Ami némi szomorúsággal tölt el: látogatásom estéjén meglepően és érthetetlenül kevesen voltak a Bárka nézőterén. Igyekeztem nem egy új sorozatra gyanakodni…
URBÁN BALÁZS
