Megint úgy tűnt a színlap alapján, biztosra mentek a Belvárosi Színház pinceterében, nekünk már örökre a Filmmúzeum egykori kultuszhelyén Orlaiék. Ez a márkanév szavatolja a kiváló színészeket, a minőségi produkciót, a közönségsikert.
Molnár Piroskától Hernádi Juditig és Fullajtár Andreától Udvaros Dorottyáig, Szacsvay Lászlótól Kulka Jánosig, Nagy Ervintől Gálffi Lászlóig – és itt nagyon nagy neveket sorolhatnánk még – a színészen van a legnagyobb hangsúly ebben az egy-egy alkalomra szerencsésen összeválogatott sikertruppban.
Most azonban a Sarah Bernhardt életéről írott darab – amelyben egykor Psota és Sinkovits is fürdőzött – nem kínál annyi örömöt se nézőnek, se színésznek. Inkább kicsit kínosan vánszorog az idő, nehezen jut el egy-egy jelenet a felpörgésig. Nehézkes, hogy a klasszikus színházi irónia mondását ennyiszer kell megjeleníteni: „apánk, mint tudjuk, gazdag gabonakereskedő volt”. Így kell erről a fantasztikus színházi bestiáról, hatalmas formátumú, nemzetközi hírű művészről, Sarah Bernhardtról megtudnunk, milyen színes és rapszodikus élete volt, kérdve-kifejtve az infókat. Sarah élete vége felé, roskatagabban, de még mindig túlfűtött energiákkal próbál pihenni, vagy akarja pihentetni a családja egy francia tengerparti fürdőhelyen. Ő sem a napról nem akar bemenni az árnyékba (egy fél felvonás szól erről és a nagy naphimnuszokról), sem emlékiratait nem tudja igazán ihletetten diktálni. Csonkolt lábbal (ez is színpadi baleset miatti amputáció), már túl a csúcsokon, lefojtott energiájú és roncsolt egészségű nőstényoroszlánt kell látnunk, aki előtt egykor Európa és Amerika hevert, írók, politikusok, impresszáriók, s aki tudatosan építette karrierjét s gondolkodott a színjátszásról, saját színházat is alapítva. Egy rátarti kokott leányaként, apácának lenni vágyva tanulta ki a színészi mesterséget, s vitte elképesztő tökélyre főként a nagy tragikus szerepeket. Mint az lenni szokott, a magánélet megsínylette a nagy feladatokra méretezett koncentrációt. Gyermekként is anyai szeretetlenségben, rossz kapcsolatokban, alkoholista húggal s majdan egy hasonlóan alkoholista férj koloncaival, nemegyszer rossz körülmények között is turnézva élt, s végül, magas kort megérve, a némafilmekből is kiöregedve halt meg.
Vári Éva és Gálffi László (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Mindezt meg kéne körülbelül másfél óra alatt jeleníteni úgy, hogy Sarah titkárát (szeretőjét?), Georges Pitou-t kéri, játssza el élete meghatározó figuráinak szerepét, így keltve fel benne a megörökítésre méltó emlékeket. A titkár zárkózottabb, szétszórtabb „kisember”, vonakodik, mórikálja magát, zavarba jön. Ám ahol kedvet kap, lendületbe jön, vagy a bosszúság miatt akcióba lendül: nos, onnantól szárnyal, és abszurd módon csalja elő Sarah reakcióit. Rendkívül hálás színészi feladat, mondhatni, parádés játéklehetőség, tantárgyi demonstráció a színészi eszköztárból, ahogyan a civil és a színészi játékosság vegyítéséből kell kikavarni a színeket. Gálffi László rendkívüli intelligenciával, türelemmel és partnere iránti tiszteletből s figyelmességből, láthatóan élvezett pepecseléssel gyúrja elénk Pitou-t. Szolgálatkész, de kispolgárian gáncsoskodó, félénk, zugivó, elkapja az alkotókedv, van humorérzéke: és van saját története. Szakítása egykori menyasszonyával felér bármelyik megjelenített, felidézett klasszikus tragédiával, illetve tragikomédiával. Ennek elmesélése emberi hitelt ad a mesterkélten felturbózott sztorielemeknek, melyeket a kanadai író, John Murrell színpadiasan emel be a darabba. A rendező, Hargitai Iván keze nyomát nemigen láthatni: történik, aminek történnie kell. Különösen nincs kibontva a két ember korábbi kapcsolatrendszere. A bambuszos veranda (Csík György díszlete és jelmezei) elég ázsiai hangulatú. Kezdetben még Alphonse Mucha híres plakátjait idézi Sarah szecessziósan szép köntöse, de aztán a pizsamáig jutunk. S végig változó, vetített grafika formájában uralja a centrális teret a Nap (Pálfalvi Lukács munkája.)
Pitou mint anya, Pitou mint zárdafőnök, Pitou mint impresszárió, Pitou mint Oscar Wilde és még sokan mások: de Sarah Bernhardt tragikai arcélét, bármily változatos élethelyzetekben, de egyedül Vári Éva alakítja. A túl sok, jobban rostálandó szöveg még nem sajátja, és túl sok a „színésznősség” állandó jelenlétének az érzékeltetése. Legjobb, amikor „kiesik” a készenlétből és az emlékezés emelkedettségéből, s egy-egy cifra szólás vagy csak egy meghitt pillantás erejéig összenéz hallgató- és játszótárs titkárával. Nem felszabadult és nem játékos Vári Éva: egy sablon narcisztikus művészt és egy sablon alkonykort játszik. Kétségkívül nem túl szerencsés tálalásban. A hű és kitartó, s informálódni vágyó rajongók gyengébb anyagból szőtt matériát látnak ezúttal.
BUDAI KATALIN
