Tavaly szeptemberben a kecskeméti Katona József Színház, decemberben a Thália Színház tűzte műsorára Az egérfogót. A kritikuson kívül persze nehéz elképzelni azt a megrögzött krimi- és színházrajongót, aki mind a két előadásra jegyet vált, az összevetés tán mégsem hiábavaló. Az Európa Kiadó gondozásában megjelent Négy színmű című kötet nemcsak a gyilkos személyéről, de mellékesen egy újabb rejtélyről is lerántja a leplet: Az egérfogó nem Agatha Christie egyik kevésbé ismert regényének adaptációja, hanem az írónő eredeti – de nem prózai előzmény nélküli – drámája.

 A regényekhez képest itt alapvetően megváltozik a befogadó rálátása a történésekre, a néző tehát nem úgy nyomoz, mint az olvasó, vagyis nem részese, csupán külső szemlélője az eseményeknek, s mint ilyen, sötétben tapogatózik, de Trotter felügyelő nézőpontjával sem azonosulhat, mert – és itt kénytelen vagyok lelőni a poént – az álrendőr valójában a nyomozás látszatát keltve újabb gyilkosságokat készít elő. Amikor tehát Trotter megfejti a Három vak kisegér című mondóka mögöttes tartalmát, vagy amikor megtalálja, hogy a tettes hol vágta el a telefon vezetékeit, akkor nem a nyomozó igazolja megfigyeléseken alapuló hipotéziseit, hanem a gyilkos tálalja feltételezésként a tényeket. Persze az árulkodó jelek utólagosan – miután fény derült a tettes kilétére – már jól látszanak, ugyanakkor Agatha Christie kínosan ügyel arra, hogy a csattanó előtt ne lehessen rájönni a turpisságra, márpedig ezzel Trotter őrmester értékes és felettébb szórakoztató önreflexióit is kiiktatja. 

Szabó Emília és Almási Éva a Thália színházi előadásban (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ebből következőleg Trotter karakterének élét – egyszersmind Az egérfogóét is – maga az írónő csorbítja ki. Trotter ugyanis hiába utal a katonaorvos szakvéleményét említve a gyilkos, tehát saját maga skizofréniájára, hiába erősíti meg látszólag ártatlanul, hogy olykor egyáltalán nem lehet felismerni az egyenruha nélküli rendőrt, és hiába játszik el paradox helyzetével is. Pedig egészen emlékezetesek lehetnének a kiszólásai, hiszen mint mondja, „kénytelen vagyok egy őrült, de zseniális elme helyébe képzelni magam. És meg kell kérdeznem magamtól: vajon mi az, amit ez az ember akar tőlünk, és mi lesz az ő következő lépése. Ki kell találnom, és mindig egy lépéssel előtte kell járnom. Mert ha nem így teszek, hamarosan történni fog még egy gyilkosság.” [105.] Tudva, de legalábbis sejtve, hogy Trotter a tettes, valóban frappáns ez az önmagával folytatott hajsza, amiben nem veszíthet, hiszen vagy sikerül véghezvinnie tervét, vagy rablóból pandúrrá válik, és fülön csípi saját magát. 

Ezzel a Trottert játszó színésznek is alaposan fel van adva a lecke, hiszen minél hitelesebben alakítja a felügyelőt, annál kevesebbet mutat meg a gyilkosból, ami felszínessé teszi az előadást, máskülönben pedig elárulja magát a potenciális áldozatok előtt, és összeomlik Agatha Christie koncepciója. Az egérfogó színpadra állításának kulcsa tehát az, hogy miként lehet érzékeltetni Trotter személyiségének ellentmondásosságát. Ez a teher a két előadás esetében a felügyelőt alakító színész, Szemenyei János, illetve Haumann Máté vállára nehezedik. A gyanú elaltatásához mind a ketten kellőképp beleélik magukat Trotter őrmester szerepébe, utólag viszont nehezen látni bennük a gyilkos vonásait, a váltás túlságosan élesnek, hirtelennek hat. 

A zárlat előzmények nélküli csattanója persze igyekszik felülírni és helyére tenni az addig látottakat, ez azonban csak elnagyoltan lehetséges, vagyis az aprólékosan kidolgozott részletekre már képtelenség ráeszmélni, így Az egérfogó megmarad annak, aminek a játékidő java részében látszik: a bűnügyi történetek könnyed paródiájának. 

Habár az első felvonás gyilkosságtól gyilkosságig tart – míg előbbiről mindenki csak közvetett módon, rádióból, újságból értesül, addig utóbbi már az elsötétülő színpadon történik –, eközben mind a két előadás komótos tempóban haladva teremti meg az alapszituációt. A saját panziójuk nyitása előtti utolsó simításokat végző fiatal házaspár, Mr. és Mrs. Ralston izgatottan fogadja első vendégeit, de a hóvihar elzárja őket a külvilágtól, és a nyolcadikként, a szomszéd birtokon történt gyilkosság ürügyén, sítalpakon érkező Trotter mindannyiukat gyanúsítottként, egyszersmind potenciális áldozatként kezeli. Ráadásul, ha tényleges nyomozás folyna, erre akkor is minden oka meglenne, hiszen a vendégek mindent megtesznek azért, hogy magukra tereljék a gyanút. Agatha Christie tehát a bűnügyi történetet ezúttal alaposan megspékeli, hiszen a stilizációig egyszerűsített, látványosan különböző figurák összezárása a vígjátékokra jellemző konfliktushelyzetet teremt, csakhogy itt nincs szükség félreértésre, és nincs szükség intrikusra sem, a feszültség öngerjesztő, amit Trotter érkezése mindössze felerősít.

Agatha Christie részletesen jellemzi a helyszínt, a szerzői utasítást pedig a díszlettervezőknek már csak azért is figyelembe kellett venniük, mert a szalon az egyetlen közösségi tér a panzióban, ahová bárki bárhonnan megérkezhet, és ahonnan bármerre távozhat, s teheti mindezt akár észrevétlenül is, hiszen az emeleti szobák a szalonból nyíló lépcsőn és a cselédlépcsőn egyaránt megközelíthetők, a pincének szintén van egy hátsó feljárója, és az épületet sem csak a főbejáraton, hanem a rejtekajtó funkcióját betöltő ablakon át is el lehet hagyni. Éppen ezért érdekes, hogy – a várttal szemben – a két előadás díszlete, amennyire csak lehet, különbözik. Míg a kecskeméti Katona József Színház játékterét a könyvespolcok, a tapéta és a szőnyeg barna árnyalatának melegsége határozza meg, addig a Thália díszletét hideg érzetet keltő, kék csempeburkolat uralja. Szlávik István megoldása tehát inkább a konvenciókhoz és a humoros jelenetekhez igazodik, Szikora János díszletterve viszont éppen az előadás kedélyességét ellentétezi, utalva egyúttal a várható gyilkosságra is. Ehhez hasonlóan, bár mind a két előadásban fontos szerepet kap, a szalon teret ölelő ablakára a kecskeméti színpadon sötétítőfüggöny, a Tháliában erős hófúvás irányítja rá a figyelmet, s utóbbira még csak azt sem lehet mondani, hogy sok műhó semmiért, hiszen egyfelől az ablak praktikus okokból kis méretű, másfelől a takarékoskodást egy poénnal leplezi az előadás: Trotter még éppen, Giles azonban már nem fér ki rajta. 

Réti Erika és Csémy Balázs a kecskeméti előadásban (theater.hu – fotó: Ilovszky Béla)

A jelmeztervezőkre hálásabb feladat hárul: a szereplők egytől egyig kintről érkeznek, s az első gyilkosság elkövetőjének személyleírása – sötét felöltő, világos sál, puha kalap – kivétel nélkül mindegyikükre illik, ugyanakkor amennyire egységes képet mutat a rejtélyes alakok utcai öltözéke, a panzión belüli éppen annyira szolgálja a megkülönböztethetőséget és az egyéniség hangsúlyozását. Legyen szó akár Szakács Györgyi, akár Velich Rita jelmezeiről, a Ralston házaspár ruháját kényelem, Christopherét játékosság, Miss Casewellét férfias elegancia jellemzi, Mrs. Boyle akárha Miss Marple-nak, Mr. Paravicini mintha gyilkosnak öltözött volna, Metcalf őrnagy és Trotter felügyelő viselete pedig semleges, nem véletlenül. Az alapvető különbséget nem a jelmez, hanem a szereplők első bejövetelét kísérő sejtelmes szignál és hangsúlyos világítás jelenti, amitől a kecskeméti előadás egyszerre válik titokzatossá és ironikussá, éppen ezért szájbarágás nélkül, stílusosan nyomatékosít – egy ilyen vagy ehhez hasonló megoldás nagyon hiányzik a Thália színpadáról.

A kecskeméti előadásból viszont a kiemelkedő alakítások hiányoznak, jóllehet a színészek egységesen jó teljesítményt nyújtanak. Réti Erika egészen hiteles a zsémbes Mrs. Boyle szerepében, de halála erkölcsi példázatnak tűnik. A színen lévők Christophert gyanúsítják, így Csémy Balázs a mókamester szorongó énjét is felvillanthatja. Téby Zita a maszkulin Miss Casewell szerepében egyre feszültebbé válik, láthatólag titkol valamit. Hegedűs Zoltán Mr. Paravicinije ártalmatlan szőrszálhasogató, aki stressz hatására sem változik, Kiss Jenő Metcalf parancsnoka pedig azért nem, mert a munkáját végzi: titokban ő a felügyelő, aki végig türelmes marad – az ő nézőpontja áll a legközelebb a közönségéhez, Az egérfogó legfeljebb erre a háttérbe húzódó, kivárásra játszó nyomozásra ad lehetőséget.

A Thália színpadán Újréti László hangjával, alkatával is hasonló benyomást tesz Metcalf őrnagyként, mint Kiss Jenő, de kevésbé bohókás, és katonás mozdulatokkal sem jellemez. Bölcs jelenléte nyugalmat áraszt, ugyanakkor rajta sem látni, hogy felelősnek érezné magát Mrs. Boyle haláláért. Mr. Paravicini szerepében Spindler Béla és Hegedűs Zoltán játéka is meglehetősen hasonlít, hiszen mindkettejük alapvető eszköze a dallamos, idegen akcentusra utaló, pattogó intonáció, ugyanakkor Hegedűs Zoltán kényszeres nevetése a szereplők érkezését övező baljóslatú dallamhoz hasonlóan nagyon hiányzik Az egérfogó pesti változatából, hiszen a detektívtörténetek stílusjegyeit felnagyító, azokat a műfaj modorában kikezdő megoldások a színpadi krimihez igazán illő atmoszférát teremtenek. Érdekes módon viszont éppen a panzió női vendégei azok, akik sötétebb tónusúak kecskeméti megfelelőjüknél: Miss Casewell szabadelvűségét Sztárek Andrea nem a leszbikusságon, hanem az emancipált gondolkodáson keresztül mutatja meg, játéka nyers, őszinte, öntudatos, Almási Éva pedig egészen keserűre hangolja Mrs. Boyle zsörtölődő zsánerét, morgásai persze nemcsak kifejezőek, de szórakoztatóak is. 

A krimi műfaji sajátságai ugyan háttérbe szorulnak, a panziót vezető Ralston házaspár kapcsolatának elbizonytalanodását azonban – ha eltérő módon és hatásfokkal is, de – mindkét előadás kiemeli. Cseke Péter rendezése voltaképp Mollie és Giles eltávolodásának állomásait mutatja be, ehhez mérten pedig Danyi Judit és Ferencz Bálint ellentétes, harsány-higgadt párosa fokozatosan szembesül a ténnyel: számukra kezdetben valóban a közös egzisztencia, majd hirtelen az életük, végül pedig már a kapcsolatuk forog kockán. A paranoiás légkörben rájönnek, hogy alig ismerik egymást, s a féltékenységen túl már a gyilkossággal is a másikat vádolják – pedig csak évfordulós ajándékot vettek a gyilkosság napján, ezért a titkolózás. 

Mollie és Giles a Thália előadásában is ráeszmél arra, hogy mennyi mindent nem tudnak egymásról, de ebből Az egérfogóból hiányzik a kecskemétihez hasonló kiábrándult befejezés, hiszen az ajándékozás itt ténylegesen feloldja a házasok közötti feszültséget. A Thália színpadán ugyanakkor a rendező, Szikora János színészvezetésének köszönhetően sokkal erőteljesebb a Giles, Mollie és Christopher közötti szerelmi háromszög, amit egyfelől Juhász István baltával faragott mintaférjének és Schruff Milán infantilis hősszerelmesének rivalizálása, másfelől Szabó Emília sokrétű Mollie-alakítása tesz emlékezetessé. A színésznő szinte mindent kiaknáz a szerep kínálta lehetőségek közül, miközben a kelleténél csak egy leheletnyivel harsányabb: fiatal, naiv feleség, aki boldog tudatlanságban sertepertél, Christophert védve ugyanakkor valóban szenvedélyes, élet-halál harca pedig hiteles, ízléses. 

Ha Az egérfogó kecskeméti változatáról – ötletessége okán – ki is jelenthető, hogy jobb, mint a Thália-béli, Agatha Christie nyomozástól, azaz lényegétől megfosztott bűnügyi történetével érdemben egyik előadás sem tud mit kezdeni, s tán nem is akar, hisz mindkettő megelégszik a krimi és a vígjáték nézőcsalogató elegyével.

LÉNÁRT ÁDÁM